2 órával a repülő indulása előtt hagytam el a személyimet, mégis felszálltam arra a gépre
Ez a cikk leginkább egy szerelmes levél a "csak azért is megcsinálom" életérzésnek, és gyakorlati útmutató ahhoz, hogyan lehet kikeveredni az önbántásból, a kétségbeesésből és a káoszból.
Ezeket láttad már?
Hajnali négy - egészen pontosan ekkorra kellett volna kiérnem a reptérre, hogy ráérősen (f)eljussak a Milánóig tartó gépre. Indulás előtt - szigorúan a biztonság kedvéért - még ellenőriztem, megvan-e a bankkártyám és a személyim. Gyors rutin pillanatnak szántam, kétségbeesés lett belőle. A személyim ugyanis köddé vált - két órával a gép indulása előtt. Kirántottam az összes iratomat, ellenőriztem a kabátjaimat, a táskáimat, és minden létező zsebet, ahol megfordulhatott a létezésemet igazoló dokumentum. Sehol semmi.
A kétségbeesés teljes érzelmi spektrumát bejártam abban a 30 percben, a hirtelen lefagyástól egészen a pánikrohamig. Majd egy ponton, amikor úgy éreztem, ez az út már elúszott, az utolsó talpalatnyi lélekjelenlétembe kapaszkodva lehunytam a szemem, elcsendesítettem a saját magamat megállás nélkül hülyéző belső kritikust, vettem néhány mély lélegzetet, hogy eltávolítsam magam ettől a hihetetlenül hatékonytalan állapottól, és felkészítettem magam a megoldásra.
Spoiler: 2 percen belül megtaláltam a személyit, mert miután kijutottam a kontraproduktív kétségbeesésből, képes voltam átgondolni, mikor vettem azt elő utoljára (amikor megnyílt az utasfelvétel, és szükségem volt a számomra), és hol lehet most (a kanapé környékén, ahol a műveletet végeztem). A gépre elsőként szálltunk fel, az út életem egyik legjobb és legfelemelőbb élménye volt, de ami igazán fontos, az az a pillanat, ami lehetővé tette, hogy egyáltalán eljussak odáig.
Megnyugodni a káosz közepén valójában művészet
„Nagyon könnyű belepörögni egy problémába, és szó szerint nem is látni ki belőle — azért szó szerint, mert ilyenkor a tudatosságunk rászűkül az adott dologra, és egyszerűen észre sem vesszük a nagyobb kontextust, az esetleges megoldásokat, különösen, ha azok a sokat emlegetett „dobozon kívül“ lennének. Hiszen ki sem látunk a dobozból.” - magyarázza Szalai Balázs mindfulness-oktató és coach, aki a kreatív munkát végzőket hozza fel példaként. A szakember szerint, ha kis időre képesek vagyunk félretenni az "elakadásunkat", sokkal hamarabb bekopog a heuréka-pillanat.
„A megoldás így nem a gondolatokkal való küzdelem, hiszen ott eleve elég rossz esélyekkel indulunk, hanem hogy képesek legyünk elvinni róluk a figyelmünket. Az iskolában nagyon jól megtanuljuk (jó esetben), hogyan kéne valamire odavinni, és ott tartani a figyelmünket, de azt nem, hogyan hozzuk el róla, úgy, hogy átvisszük valami másra — praktikusan egy „real time“ tapasztalatra, ami lehet valami testi érzet, a légzés, a talpunk érzete a földön vagy bármi más, amit éppen tapasztalunk. Ebben segít a mindfulness, vagyis a tudatos jelenlét gyakorlása, és szó szerint gyakorolni kell, hiszen itt hosszú évek berögzült szokásairól van szó.” - folytatja Szalai Balázs.
És tényleg: abban a pillanatban, hogy megálltam "megoldani a problémát", jobban mondva a görcsös akarással álltam le, vettem néhány mély lélegzetet, majd megszorítottam egy kutatás közben megtalált, hetek óta elveszettnek hitt ásványt, a figyelmem fókusza hirtelen megváltozott. A orromon ki-be áramló levegőre figyeltem, a markomban lévő kőre, ami fokozatosan vette át a testhőmet. A tapintására, a színére, a súlyára. Esélyt adtam magamnak, hogy a kétségbeesett, katasztrofizáló énem helyett visszataláljak a racionális énemhez, és sikerült.
Harcolsz, menekülsz - vagy megoldasz egy problémát?
A beszűkült, problémamegoldó tudatosság mindenképpen együtt jár valamiféle stresszel.
- folytatja a szakember. „Pontosabban azzal az állapottal, amikor a testünk, idegrendszerünk készül a cselekvésre — hiszen ez a fajta működésmód evolúciósan problémák megoldására alakult ki. Vajon épp támadni vagy menekülni kell?
Sajnos sokaknak szinte állandó állapotává válik ez, és a testünk egyszerűen nincs erre felkészülve. Meg kell tanulnunk, hogy ne csak „rászűkíteni“ tudjuk a figyelmünket valamire, de el is tudjuk azt engedni, lazítani. Sokat segít annak a megértése, hogy a lazítás nem egy újabb feladat, amit csinálnunk kell, nem egy újabb megoldandó probléma, hanem épp hogy valaminek az abbahagyása — konkrétan a feszítésé.
Hiszen a lazítást nem lehet „csinálni“, a feszítést kell abbahagyni.” - tanácsolja a mindfulness oktató, aki úgy gondolja, megoldás ezekben a stresszes, szorongó, túlságosan is a problémára fókuszáló helyzetekben, ha képesek vagyunk a testi oldal felől megközelíteni a problémát.
Fontos, hogy ne (csak) fejben próbáljunk megoldani dolgokat, hanem előbb adjunk lehetőséget az idegrendszernek a lazításra, elengedésre. Erre talán a legdirektebb és a leggyorsabb megoldás a különböző légzőgyakorlatok alkalmazása.
FYI: ha legközelebb szorult helyzetbe kerülsz, emlékezz vissza rá, hogy nem feltétlenül intellektuális úton jutsz el a megoldásig. Jobban mondva az jusson eszedbe, hogy minden jó döntés, amivel visszatalálsz a megoldásig, néhány mély lélegzetvétellel és egy szakadásnyi áramszünettel kezdődik!
