Mit tehetsz, ha magadban hordozod a rosszindulatú daganatra való hajlamot?
Anyám rákban halt meg. A nagyanyám is és a családi történetek szerint a dédanyám is valami hasonló betegségben szenvedhetett. A rosszindulatú daganatra való hajlam tehát a génjeimbe van kódolva. Jó, ha erről időben tudok és a megelőzés szintjén - egészséges életmód, a rendszeres szűrővizsgálatok – mindent megteszek azért, hogy elkerüljem a bajt. De mi van a lelkemmel, az anyai minták követésével, amelyek ott lapulnak a tudatalattimban és megbetegíthetnek?
Ezeket láttad már?
Akiknek felmenői között több daganatos betegség is előfordult, esetleg végig nézték édesanyjuk küzdelmét a halálos kórral, lelkükben akarva akaratlanul is ott lapul a félelem: mi történik, ha öröklődik a baj és nálam is kialakul a daganat? Az ő megnyugtatásukra szolgál a jó hír, hogy az esetek többségében kijelenthető: a rák nem örökölhető. Vannak azonban olyan hajlamosító tényezők, amelyeket generációról generációra tovább lehet adni. Ahhoz viszont, hogy ebből rák legyen, a gének mellett általában más rákot előidéző tényezők is szükségesek. A WHO hivatalos becslése szerint az egészségünket legfeljebb harminc százalékban határozza meg a genetikánk, tíz százalékban a számunkra elérhető egészségügyi rendszer, hatvan százalékban pedig a környezetünk és az életmódunk. A meggyőző statisztikai adatok ellenére az érintett nők gyakran hasonlítják önmagukat édesanyjukhoz, s ha valami közöset vesznek észre élethelyzetükben, rájuk tör a szorongás.
Kipucoltam a gyerekkoromat
Mihályfi Zsófia harminc éves volt, amikor édesanyjánál négyes stádiumú vastagbélrákot diagnosztizáltak. Sokkhatásként érte a hír, nem tudta felfogni, hogy egy ilyen csinos, fiatalos nő, mint az anyukája, aki ráadásul egészségesen élt, hogyan lett ilyen beteg. „Amikor Anyu beteg lett, én már elindultam az önismeret útján, jártam szakemberhez, foglalkoztam magammal. Talán ezért is volt számomra világos, hogy anyukám bár a testére nagyon odafigyelt, sportolt, egészségesen étkezett, a lelkével nagyon nem törődött. Testvéremmel próbáltuk segíteni neki, szereztünk terapeutát, de már késő volt. Nyolc hónap múlva elment”- emlékszik vissza a múltra Zsófi.
Zsófi két pici gyerek mellett végig támogatta az édesanyját a kezelésekben, a túlélésre játszott, tartotta magát, egyáltalán nem gondolkodott azon, vajon a rák esetleg őt is elérheti. De tudat alatt a helyzet nagyon megviselte. Ekkor derült ki: HPV vírusa van, meg kell műteni. Ez még egy nyomós ok volt arra, hogy Zsófi tovább folytassa a terápiákat. „A terápia alatt kezdtem felfejteni a múltat, mint egy kirakós játékban, az elemek szépen összeálltak. A családomban a női viselkedésminták nagyon hasonlóak voltak, Anyukámtól és Nagymamámtól, aki szintén rákban halt meg tanultam el a nő szerepét a házasságban, a gyerekhez fűződő viszonyban. Elkezdtem rálátni arra, ki vagyok én valójában és melyek azok a dolgok, amelyeket otthonról hoztam és nem éreztem komfortosan bennük magam. Olyan szakemberekhez jártam, akik holisztikus módon közelítetek a transzgenerációs örökségekhez, velük szépen kipucoltuk a gyerekkoromat. Egyre jobban lettem, egyre inkább tisztult a kép.”
Zsófi már úgy érezte, élete sínen van, elvált férjétől, új életet kezdett, amikor a Covid alatt vakbélgyulladása lett és bekerült ugyanabba a kórházba, arra az osztályra, ahol az édesanyja meghalt. A kórházi ágyán érezte meg, hogy van még valami, ami anyukájával kapcsolatban nem zárult le. Édesanyjától nem tudott elbúcsúzni, nem tudott vele arról beszélni, hogy mi lesz majd, amikor ő már nincs velük, és ez végtelen fájdalommal töltötte el. Elhatározta, hogy levelet ír anyukájának, levélírás közben olyan zokogásba tört ki, hogy nem is emlékezett arra, mit írt le. De végtelenül megkönnyebbült.
Lezártam a toxikus kapcsolataimat
Míg Zsófit elkerülte a rák, Vásárhelyi Katalint harminchét évesen vastagbélrákkal műtötték, pont úgy, mint édesanyját tizenhárom évvel azelőtt. Anyukáján sajnos nem segített a műtét, sem a kezelések, Kati azonban felgyógyult a rákból, túl van több mint tíz év tünetmentes időszakon, azóta három gyermeke mellé született egy negyedik is. „A ráknak az az agresszív fajtája, amiben anyukám meghalt nem öröklődik. Én mégis pont abban szenvedtem, a daganat pont ugyanott alakult ki a bélrendszeremben, mint nála és ez elég rémísztőnek tűnt” - meséli Kati.
Kati felnőtt élete akkor kezdődött el, amikor édesanyjáé véget ért. Nem volt még férje, gyereke, a szakmai karrierjében is az elején tartott. Édesanyjától kapott lelki útravalót, aki még a halála előtt is erősítette önbizalmát, meggyőzte arról, hogy szép, tehetséges és okos, biztos, jól fog boldogulni az életben. Éveken keresztül úgy tűnt, édesanyjának igaza volt, egészen addig, míg fél évvel a harmadik gyereke születése után ugyanazon a klinikán találta magát, ugyanazzal a betegséggel, mint egykoron anyukája. „Tudtam, hogy meg kell gyógyítani a testemet és a lelkemet ahhoz, hogy a szeretetem terhelhető legyen. Mert a gyerekeim az én szeretetemből fogják felépíteni magukat. Ez a gondolat táplálta a túlélési ösztönömet. Elkezdtem célokat kitűzni magam elé, először kis, kézzel fogható célokat, mint például, hogyan rendezem át majd a gyerekszobát. Aztán ahogy erősödtem, jöttek a nagyobb feladatok. Sok helyről kértem segítséget, orvosoktól természetgyógyászokig rohangáltam és kérdeztem, mit tegyek. A válasz mindenhonnan egyértelmű volt: ha nem változtatok az életemen, a betegség újra kiújulhat. Így hát rendet raktam az életemben, amit anyukám nem tudott megtenni. Hirtelen tisztán láttam, min kell változtatnom. Nagyon gyorsan lezártam a toxikus kapcsolataimat, mások szerint túl gyorsan döntöttem, de én csak a belső hangra hallgattam és olyan irányban indultam el, amelytől addig nagyon féltem. Innentől kezdve gördülékenyen jöttek a megoldások, és megtanultam félni, f nélkül.”
Kerüljük el az önhibáztatást!
„Amikor egy betegség kialakult, nem tudjuk megmondani, hogy pontosan milyen mértékben játszottak közre benne a biológiai, a pszichológiai és a társadalmi tényezők”- reagál Zsófi és Kati esetére a szakember, prof. dr. Csabai Márta, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora, alkalmazott egészségpszichológiai és klinikai szakpszichológus. „A betegségek hátterében több kiváltó ok szerepelhet, nem szabad csak egyre fókuszálni. Feltételezéseket lehet megfogalmazni, de ha valaki túlzottan hangsúlyozza a lelki oldalt, könnyen a hibáztatás, vagy önhibáztatás csapdájába eshet. Vádolja a beteget, vagy önmagát, hogy tulajdonképpen ő hozta saját fejére a bajt azáltal, hogy valamilyen lelki eredetű problémát nem oldott meg, vagy nem jól kezelte a stresszt. Ez pedig szorongáshoz vezethet, amit nem biztos, hogy egészséges módszerekkel próbál csökkenteni az illető. A szorongás újabb stresszt szül, aminek a biokémiai folyamatai hozzájárulhatnak a betegség kialakulásához.”
A szakértő szerint a két nő nagyon jól kezelte a helyzetet, megtalálták a megfelelő eszközöket az egyensúlyba kerüléshez és ez javított az életminőségükön, erősítette az megküzdési képességeiket, amelyek segítenek az egészség megőrzésében. Nem azonosították magukat édesanyjukkal, különálló személyként kezelték önmagukat, aki a saját életét éli és elvetették a fatalista gondolkodást, miszerint ugyanaz a forgatókönyv lejátszódhat az ő életükben is, mint édesanyjukéban. Dr. Csabai Márta záró gondolatként hozzáteszi, hogy nem csak akkor érdemes szakemberhez fordulni, amikor már súlyos problémánk van. Akkor is felkereshetjük őt, ha valamiben fejlődni szeretnénk, ha szükségünk van egy külső támpontra ahhoz, hogy átgondoljunk dolgokat, ha szeretnénk különböző technikákat elsajátítani a megküzdés megerősítésére, a szorongás leküzdésére. Ezekkel is tehetünk a testi tünetek kialakulás ellen.
