Mérő Vera: A túlsúly ne rejtegetnivaló legyen, hanem valami, amiről elfogulatlanul beszélünk

Magyarországon az emberek harminc százaléka elhízott, harminc pedig túlsúlyos. Ezzel világszinten a negyedik legrosszabb helyen állunk. Az ebből adódó egészségügyi problémák kezelése már 2020-ban is évi kétszázmilliárd forintra rúgott, ez az éves egészségbiztosítási alap 12 százalékát tette ki. Na de ok-e ez arra, hogy bárkit az egészségügyi problémája miatt - okozza azt pajzsmirigy-betegség vagy stresszevés - megszégyenítsenek? Biztosan nem, ezer okból és minden körülmények között: nem.

Legyen az elhízás oka szervi vagy mentális, a következmények szinte biztosan egyszerre lesznek szerviek és mentálisak. Bonyolítja a helyzetet, hogy nem minden elhízás kóros, ráadásul az okok feltérképezése orvosi szemmel sem kézenfekvő. Bizony előfordul, hogy a soványnak magasabb a testzsír-aránya, mint a (ránézésre) kövérnek, és a várható élettartama is rövidebb.

A túlsúly, az elhízás - legyen az “esztétikai” vagy orvosi értelemben vett -, összetett orvosi probléma. Például a rejtett elhízás és az obezitás is kulcsfogalmak. Az obezitás paradoxon pedig jó példa arra, hogy az ítélkezők sokszor mekkora butaságokat mondanak. (Terjedelmi okokból nem fejtem ki, mit értünk az imént felsoroltak alatt, de javaslom mindenkinek, hogy nézzen utána ezeknek, mielőtt bárkit leszólna.)

A nőket több megszégyenítés éri

Ha az elhízás jelenségét szociokulturális alapon nézzük, azt találjuk, hogy - akárcsak a túlzott alkoholfogyasztás tekintetében - a nőket sokkal több megszégyenítés éri, mint a férfiakat. Miközben ez nagyrészt adottság kérdése is, és ha valakinek nem a szálkás az alkata, klasszisokkal többet árt magának a spártai diétákkal és az alkatidegen testkép elérésére tett kísérletekkel, mint azzal, ha - a megfelelő testmozgási rutin és egészséges étrend kialakítása mellett - elfogadja a testét.

Valódi párbeszédre lenne szükség

Visszatér a heroinsikk - állt nemrégiben egy bulvárlap borítóján, három, egyébként igen nehéz élethelyzetben lévő nővel illusztrálva a szalagcímet. (Az egyiknek a hazájában háború dúl, és éppen halomra mészárolják a népét Ukrajnában, a másiknak a nyolcéves gyereke a nyáron talált rá a halott apjára, (a halál oka azóta is a bulvár kedvelt boncolgatnivalója), a harmadik meg éppen válik, ami a saját bevallása szerint eléggé megviseli.)

Nos, a heroinsikk az a jelenség, amivel szemben sikeres volt a társadalmi fellépés: kemény munkával, de sikerült elérni, hogy a nagy divatházak ne kórosan sovány modellekkel dolgozzanak. Nem mellesleg ezáltal a magukat extrém soványságban tartó modellek várható élettartama is jelentősen nőtt, nemkülönben az őket mintaként követő tinilányoké és felnőtt nőké is. Mégis, hiába a kétezres évek közepe óta tartó bodypositivity-kampány és a plussize modellek szerepeltetése, a bulvár ma is címlapon hozza a jelentős súlyváltozást.

Általában olyan keretezéssel, mintha ez dicsőségére vagy szégyenére válna annak, akit érint. Arról persze nem szól a fáma, hogy milyen, potenciálisan egészségkárosító módszerek révén érik ezt el a hírességek, mint amilyen például a Saxenda vagy az Ozempic. Tény: havi négy-hat kilónál többet fogyni nem egészséges. Aki ennél jelentősebb fogyást ígér, az veszélyes sarlatán. Az emberek joggal büszkék a tudatos, kemény munkával elért testi változásra, de tévúton jár, aki ezt a szégyen-dicsőség tengelyen igyekszik elhelyezni.

Ez a megközelítés a párbeszéd és a valódi fejlődés, előrelépés halála. A negatív és akár a túlzottan pozitív visszajelzések káros hatását - azt gondolná az ember -, nem kell magyarázni, de ahogy napjaink kommentszekcióit figyelem, nem árt kicsit belemenni.

Csak látszólag szól az ismert emberekről

Sokszor elmondtam különböző témák kapcsán, hogy például a Kanye West által generált, Kim Kardashian elleni hadjárat részét képező, rajongói kommenteket nem elsősorban a címzettekre, hanem a hétköznapi emberek közül kikerülő érintettekre vannak a leginkább pusztító hatással. Akiknél az ilyen hozzászólások kiváltói lesznek az egyre súlyosbodó depressziónak.

Lehet persze mulatni azon, hogy a kegyetlen megjegyzések íróinak a profilképére kattintva gyakran felmerül a klasszikus bagoly és veréb szindróma, de nincsen ebben semmi mulatságos.

Nem csak az ok fontos, a megfelelő megoldás is

Millió ok lehet a háttérben: viselkedési függőség (evészavar), hormonális problémák, hiányos szocializáció, de akár gyerekkori szexuális bántalmazás - vagy szimpla szeretetlenség - is okozhatja, hogy az ember a helytelen táplálkozás miatt a közfelfogás szerint elvárt, nem esztétikus testben él.

Aki emiatt beszól a másiknak, nem gondol arra, hogy az illető (látszólag) segítő szándékú vagy kifejezetten bántó célú kommentárok garmadáját kapta már meg életében a testével kapcsolatban. Jó eséllyel tehát a beszóló nem valami alkimista titkot lebbent fel az érintett előtt. Egyvalami azonban garantált: ha a kipécézett félnek problémája van a testével, és emiatt lelki - mentális problémái vannak, a kéretlen beszólások csak mélyebbre lökik a gödörbe.

Nem azt mondom persze, hogy a magyar társadalom mintegy hatvan százalékát érintő egészségügyi problémára a tabusítás, a túltolt píszí a megoldás. Éppen ellenkezőleg. Iszonyú fontos lenne, hogy tabuk nélkül beszélhessünk a témáról, azonban ahol megjelenik a megszégyenítés, ott szükségszerűen a tabu is felüti a fejét. Ha szégyenkeznem kell a túlsúly - a HPV fertőzöttség, a depresszió, a meddőségem, a kötődési probléma, az alkoholfüggőség, vagyis bármi - miatt, akkor minimum titkolni fogom.

Amiről pedig nem beszélek, arra lényegesen kisebb eséllyel találok megoldást. Viszont elképesztő különbség van beszéd és beszéd között. Az a beszédmód, ami megszégyenít, árnyékba terel. Aki szégyelli bármilyen adottságát vagy állapotát, az igyekszik láthatatlanná válni és sosem fog előjönni a fényre a problémájával, nem fog (társadalmi) párbeszédet kezdeményezni vagy támogató közösséget keresni.

Miközben teljesen értelmetlen egy egészséges testet kritizálni, hogy aztán a tulajdonosa emiatt egészségkárosító eszközökhöz folyamodjon csak azért, hogy megváltoztassa azt, amit a sors - a genetika - neki rendelt. Ezzel pont a lényegről nem beszélünk: a célzott és rendszeres szűrővizsgálatok fontosságáról, a különböző értékek (a vércukortól és koleszterintől a hormonháztartáston át a testzsírarányig) orvosi monitorozásáról, az egészséges életvitel prekoncepció mentes, úgynevezett evidence-based tudatosításáról. A szorongás viszont marad.

Miről szól valójában a body positivity?

Vannak, akiknek a curvy, kerekded formák tetszenek, ahogy másoknak a szálkás, fiús testalkaton akad meg a tekintete. Ezt hívjuk az ízlés sokszínűségének. Azonban az én ízlésem nem lehet indikátora és eredője a másik mentális jóllétének. Legalábbis nem szabadna, hogy az legyen.

A napjainkban divatos - és legalább annyira kritizált - testpozitív gondolkodás nem arról szól és főleg nem merül ki abban, hogy aki dagadt, azt fogadjuk el, ahogy van. Ennek a szemléletnek a lényege ugyanis a tabu lebontása. Hogy a túlsúly (ahogy a depresszió, a meddőség vagy a diszlexia) ne szégyen és ne rejtegetnivaló legyen. Hanem valami, amiről elfogulatlanul beszélünk és amire - akár közösen - megoldást keresünk. Megszégyenítés nélkül.