Így győzte meg a világ a nőket, hogy muszáj szőrteleníteniük
„Jézusom, de szőrös a lábam, így nem indulhatok el sehova” – sóhajtottam fel egy meleg, nyári napon, nagyjából tíz perccel azelőtt, hogy el kellett volna indulnom otthonról. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki nyaranta a legkellemetlenebb pillanatokban szembesül azzal, hogy pihéi jóval nagyobbra nőttek, mint az ildomos lenne. De mióta érezzük kellemetlennek a szőrzetünk mindenkori jelenlétét? Ki hitette el velünk, hogy a kicsivel hosszabbra hagyott szőr „gáz”, „kellemetlen”, egyenesen „ciki”?
Hónaljkutya, szerelempáfrány, bozót és még sorolhatnánk, hányféle szóval illetjük a nők testszőrzetét, legyen az a szeméremdombon, a lábon vagy akár a hónaljon. A számos szinonima önmagában azt sugallja: a nők „szőrösségének” kérdése régebb óta napirenden szerepel, mint azt gondolnánk. De mégis miért érdekel minket annyira, ki-mennyire szőrös, különösen, ha az illető nő?
Történelmi szőrtalpaló
Bár könnyen azt gondolhatnánk, hogy nem létezett naturalisztikusabb jelenség a földön az ősembernél (és hogy időszámításunk előtt 3000 ezer évvel még tökéletesen elfogadták egymást eleink olyannak, amilyenek) tévedünk: a vadászatra használt szerszámok mellett ugyanis szőrzet eltávolítására alkalmas kellékeket is találhatunk az eszköztárukban.
Ugyan valószínű, hogy kezdetben inkább praktikus, semmint szépészeti szempontok vezérelték eleinket a szőr eltávolítására, Krisztus előtt kétezer környékén Ovidius már konkrét kritériumokat fogalmazott meg a női test csupaszságáról. („Egyetlen, goromba kecske se találjon utat a karjaid alá, és lábaid ne legyenek durva szőrűek” – fogalmaz.)
Ovidius „véleménye” (és feltételezhetően a rácsatlakozó korszellem) komplett lavinát indított el: a reneszánszban például rendre szőrtelenül ábrázolták a nőket és az Istennőket. A „csupasz test” a tisztaság szimbólumává vált. Ezen a ponton szépen összekapcsolódott a szépség és a praktikum kettőse: az 1450-es években a felsőbb társadalmi osztály már nemcsak a „könnyebb hozzáférhetőség” és a megkövetelt szépségideál, hanem a tetvek elkerülése miatt is szőrtelenített.
A 19. században a kérdés már Darwin palettáján is megjelent: szelekciós elméletében a testszőrzet kapcsán a „primitív felmenőkre” asszociált, és a „kevésbé fejlett” életformákhoz társította azt. A testszőrzet innentől szinte végérvényesen negatív kontextusba került: aki szőrös, az nem tartja a lépést az társadalom által jóváhagyott normával.
Nem sok idő kellett ahhoz, hogy a szépségipar is ráharapjon a kialakuló igényre: 1915-ben jelent meg a világ első, kifejezetten hölgyek számára készült borotva, a Gilette Milady Décolleté, amelyből 1917-re már több mint egymillió darabot adtak el. Ezzel – nagyjából hatvan évre – beköszöntött a csupaszság időszaka. Egészen feminizmus előretöréséig.
Pihéből feminista szimbólum
Furcsa módon ugyanis épp a testszőrzet vált a hetvenes években fellángoló feminizmus egyik legfőbb szimbólumává. A nők hirtelen ráébredtek arra, hogy korántsem ők azok, akik minden áron szőrtelenül akarnak kilépni az utcára, sokkal inkább a (patriarchális) társadalom és a média hiteti el velük, hogy erre szükség van. Hiába azonban a feminista törekvések, a szőrtelenítés-őrület kiszabadult a palackból, és csak nehezen lehetett visszazárni.
Amikor nők is borotválják az arcukat - eszement vagy hasznos gyakorlat?
1996-ban az MIT végzőse, Richard Rox Anderson rájött, hogy a lézerhullámok képesek olyannyira károsítani a szőrzetet, hogy az permanensen „kiirtható”. Szinte soha nem látott gyorsasággal (1997-re) már engedélyeztették is a lézeres szőreltávolítást, amely napjainkban is meghatározó szépészeti kezelésnek minősül. A megszámlálhatatlan szőreltávolítási lehetőség közepette nem meglepő, hogy 1999-ben egyként hördült fel a társadalom, amikor Julia Roberts a Notting Hill premierjén „hónaljkutyát” villantott a nagyközönség előtt.
A kétezres évek elején már nemcsak a bulvárlapok címlapján futhattunk bele a témába, az a popkultúrába is bekúszott: a Szex és New Yorkban például Carrie már brazil gyantázáson vett részt és botránkozott meg: Totál csupasz vagyok!
Barátnője, Samantha pedig kiejtette a száján azt a mondatot, amely azóta is kísért minket: „A férfiak szerint nem szabad illetlen helyeken szőrt növesztenünk”. A példák alapján tehát könnyen kijelenthetjük: a szőrzet Ovidius óta nem elfogadható a női testen, gyakran visszatetsző, undorító dologként aposztrofáljuk. Vagy legalábbis tettük ezt a #BodyPositivity mozgalmak kirobbanásáig.
A Januhairy mozgalom és ami mögötte van
Madártávlatból nézve a szőrzet-kérdést logikus, hogy azok a dolgok, amelyeket elnyomni igyekszünk, egyik pillanatról a másikra burjánzani kezdenek. A szőrzet esetén sem csak mosolyognivaló szójátékról van szó: a #MeToo mozgalom hatására elkezdtünk behatóbban foglalkozni azzal, vajon hányféle módon szorítjuk fekete-fehér keretek közé a női testet. Vajon miért van az, hogy nemcsak az nem mindegy, mit mondunk és hogyan viselkedünk, hogy S-es, M-es vagy épp XXL-es farmert hordunk, hanem az sem, hogy nézünk ki és mennyi szőr borítja a testünket.
Ezek a kérdések hívták életre a Januhairy mozgalmat, amelynek alapítói egy hónapon keresztül megtartják arc- vagy testsőrszetüket, esetleg úgy döntenek, hogy hosszabb távon is lemondanak a szőrtelenítésről, egyúttal a közösségimédia-felületeken közzétett „szőrös képekkel” igyekeznek megdönteni azt a normát, miszerint „a nő csupaszon szép”. Érdekesség, hogy ez többek számára mély önreflexióra adott lehetőséget: a mozgalom egyik alapítója, Sonia például kifejtette:, „Ez a mozgalom lehetővé tette számomra, hogy átértékeljem azt az adottságot, amit gyerekként mélységesen szégyelltem.”
Nemcsak a társadalom, hanem a média is kezdi belátni: kár lenne valakit a szőrzete miatt megszégyeníteni. A Nike például mára borotválatlan hónaljú modellekkel reklámoz, de a világ első, női borotváját piacra dobó cége, a Gillette is „szőrös hónaljú” modellekkel promótálja termékeit. A divatlapok címlapjain is egyre gyakrabban jelennek meg természetes mivoltukban a sztárok: legutóbb Emma Corrin lépett szőrös hónaljjal a Harper’s Bazaar kamerái elé. (GLAM-fact: nem véletlen, hogy az The Freedom Issue – azaz a szabadság témáját körbejáró – számként futott.)
Az elmúlt évek történései mind ugyanahhoz a gondolatsorhoz vezetnek. Jelesül ahhoz, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy a testszőrzet eltávolítás mellett vagy épp ellen döntsön. A borotválkozás mellőzése furcsa fegyvernek tűnhet a nők szabadságáért vívott harcban, azonban fontos tényező lehet abban, hogyan is értelmezzük a nők jelenlegi helyzetét a társadalomban. Már ha túljutunk azon a ponton, hogy „egyáltalán minek foglalkozunk ilyesmikkel.” A fentieket figyelembe véve nyugodtan kijelenthetjük: azért, mert itt az ideje.