Viszkok Fruzsi új desszertes könyvével kiéli a magában élő Bree Van de Kampet és nem kér érte elnézést
Viszkok Fruzsi neve mára végérvényesen összeforrt a kreativitással. A több mint 400 ezer követővel rendelkező tartalomgyártó számos ponton bizonyította már találékonyságát: legújabb, A desszertet én hozom című receptkönyvében ezúttal a konyhában brillírozik. Fruzsival kommentkultúráról, on- és offline „tökéletlenségről” és tudatos (konyhai) jelenlétről beszélgettünk.
Viszkok Fruzsi portfóliója elképesztően színes, az általa teremtett multiverzumban viszont egy közös pont van: ő maga. Bár Fruzsi mindig azon van, hogy a legtöbbet hozza ki magából és a lehetőségeiből, mára megtanulta, hogy elég, ha csak önmagához méri magát.
Rád készülve a Redditen belebotlottam egy „beszélgetésbe”, amelyben azt kifogásolják, nem is vagy olyan ügyes a konyhában, „mire föl mersz kiadni” egy desszertes könyvet. Mit válaszolnál erre a kérdésre?
Nagyon szomorúvá tesz, hogy a Reddit mostanra hivatkozási alappá vált! Azt gondolom, elég sokat mozgok a konyhában (főleg, ami a sütést illeti), de való igaz, hogy nincs kedvem kísérletezni a műalkotásokkal és a speciális hozzávalókkal. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne tudnék finom süteményeket készíteni!
Pont az volt a célom ezzel a könyvvel, hogy ne vegyem el senki kedvét a sütéstől: bárki, bármilyen szinten hozzáláthat ezeknek a süteményeknek az elkészítéséhez. Szerintem nincs annál jobb érzés, mint amikor valakit meg tudsz lepni egy saját magad által készített süteménnyel, még akkor is, ha az nem tökéletes! (Már ami a külsejét illeti.) Az ilyesfajta ajándékoknál plusz hozzáadott érték, hogy te csináltad! Számomra ez sokkal fontosabb, mint az, hogy valami száz százalékig gyönyörűen nézzen ki.
Puskás Ágota: „Ha nem tanuljuk meg tudatosan használni a közösségi médiát, az inkább falakat húz fel közöttünk, mintsem hidakat épít”
Hosszú évek óta tevékenykedsz tartalomgyártóként. Hogy kezeled az ehhez hasonló, rosszindulatú kommenteket?
Csak a saját felületeimre érkező kommentekkel foglalkozom. (A Redditet például direkt nem nézem, mert nem tartom mérvadónak.) Hosszú időbe telt, mire megtanultam kezelni a negatív kommenteket, de nem állítom, hogy az minden alkalommal flottul megy. Amikor látom, hogy egyértelmű rosszindulatról van szó, akkor könnyedén lepattan rólam a dolog, viszont amikor azt érzékelem, hogy valaki már nagyon régóta követ csak azért, hogy furkálódjon, az nagyon tudja bántani az igazságérzetemet!
Sokat változott az internet a kezdetekhez képest, úgy látom, főképp negatív irányba. Sokan úgy gondolják, hogy a kommentelésnek nincs következménye: nyugodtan írhatsz bármit, amit szeretnél. Örülnék, ha fejlődne a kommentelési kultúra, és rájönne mindenki, hogy a képernyő másik oldalán is érző lények vannak, és igenis van súlya annak, amit mondanak! Kommenteléskor nemcsak a tartalomgyártót, hanem saját magunkat is tisztelnünk kellene annyira, hogy ne hagyjunk magunkról negatív lenyomatot az interneten!
Az első válaszodban úgy fogalmaztál, hogy a sütéssel nem feltétlen célod az, hogy tökéletes produktum szülessen a kezeid alatt. (Már ami a desszert külsejét illeti.) Mióta tudod megengedni magadnak a tökéletlenséget?
Mindig törekszem a tökéletességre, de tudom, hogy meddig nyújtózkodjak! Nem várok el magamtól irreális dolgokat, és szerintem ez a legfontosabb! Hogy mindig a saját mércénkhez mérten próbáljunk meg a tökéletességre törekedni. Ennek köszönhetően (talán) létre tudunk hozni egy egészséges egyensúlyt az életünkben.
A könyv bevezetőjében azt írod, a sütés az egyik szeretetnyelved. Mit értettél pontosan ezalatt?
Számomra a sütés legkedvesebb része, amikor megoszthatom a süteményt azokkal, akik fontosak számomra. (Egyébként én magam nem is vagyok édesszájú!) Imádom, amikor leülünk az asztalhoz és közösen fogyasztjuk el a finomságot, közben pedig beszélgetünk! A közösségi élmény-faktor számomra abszolút húzóerő ebben a tevékenységben!
A könyvbemutatón említetted, hogy a nagymamád rád hagyott egy receptes füzetet, amelynek az utolsó lapján a családfátok fontos dátumait vezette. Vannak olyan közös emlékek vele a konyhában, amelyeket a mai napig szívesen idézel fel?
Közösen sajnos sosem sütöttünk, én mindig inkább (lelkes) fogyasztója voltam a süteményeinek! Bánom, hogy nem kérdeztem meg tőle a titkos fogásokat... (Közben kitöröl a szeméből egy könnycseppet.) Péntekenként, suli után sokszor betértem hozzá, ilyenkor gyakran készítette az Édeskének nevezett sütit vagy Kosárkával várt! (Az Édeske egyébként – pont emiatt – belekerült a könyvbe is.)
Azt is megsúgtad, hogy az első oldalon látható képen egy, az édesanyád által készített kötényben pózolsz, amelyet ötéves korodban varrt rád. Megfejtetted már, miért értékes számodra az, ami home made?
Valószínűleg azért, mert ez ugyanúgy afféle szeretetnyelv. Nincs annál nagyobb ajándék, mint a tudat, hogy a másik rám szánta az idejét és az energiáját! Vannak a birtokomban olyan, kézzel készített dolgok, amiket már régóta őrzök, és sok mindent megéltek már velem... Ezek külön helyet foglalnak el a szívemben!
A könyvbemutatón úgy fogalmaztál, hogy a sütéssel kiéled a magadban élő Bree Van de Kampet. Mit értettél pontosan ezalatt?
Bevallom, ezt a mondatot egy kommentelőmtől „loptam”. Miután vörös lett a hajam, és a könnyvel kapcsolatban készült fotókon rendre egy tálca süteményt fogok a kezemben, akarva-akaratlanul erre asszociáltak a követőim. Nem bánom! Egyrészt nagyon szeretem a Született feleségeket, Bree bizonyos személyiségjegyei pedig nagyon közel állnak hozzám!
Például?
Az otthon „karbantartása” például abszolút ilyen, legyen szó akár takarításról, rendrakásról vagy szortírozásról... Fontos számomra, hogy rend legyen a környezetemben! Ez meghatározza a hangulatom, és hiszem, hogy kihat a mentális egészségemre is!
Kezdőként gyakran érik kudarcok az embert a konyhában. Hogy kezelted ezeket anno, és mennyit fejlődtél a kezdetekhez képest?
Óriási kudarcélményeim szerencsére nem voltak, de szerintem ez (egyrészt) annak is köszönhető, hogy mindig tudatosan próbáltam kiválasztani az éppen aktuális szintemhez passzoló recepteket. Azóta is mindig utána nézek annak, milyen hibalehetőségek lehetnek egy-egy receptben, ezeket pedig igyekeztem összegyűjteni a könyvemben is. Szerettem volna, ha senkinek nem kellene úgy információkat keresgélnie, mint anno nekem!
Másrészt sosem tekintettem úgy egy receptre, mintha az a Szentírás lenne. Úgy hiszem, bátran lehet személyre szabni az utasításokat és kísérletezni a konyhában! Sőt, kell is, hiszen azzal nemhogy elrontjuk, hanem sokszor javítani tudunk egy-egy recepten!
Mit tanácsolnál azoknak, akiket a kudarctól való félelem tántorít el a konyha-tündérkedéstől?
A könyvem „elronthatatlan receptek” fejezetét! (Nevet.) Ebben olyan recepteket gyűjtöttem össze, amelyek garantálják, hogy mindenkinek sikerélménye legyen a konyhában!
A könyvedben hagytál helyet a jegyzetelésre is, sőt, biztatod is az olvasót arra, hogy bátran egészítse ki a receptjeidet, vagy tegyen hozzá újat a már meglévőkhöz. Miért volt fontos számodra ez a felépítés?
Gyakran szoktam kiegészíteni, vagy pontosítani a recepteket a saját igényeim alapján, főképp azért, hogy szabadon kísérletezhessek vele. Általános tapasztalat, hogy hajlamosak vagyunk a recepteket kis post it-eken, fecniken tárolni, ezeket pedig rendre elhagyni épp akkor, amikor szükségünk lenne rá. A könyv lehetőséget ad arra, hogy egy helyen gyűjtsük a sütéssel kapcsolatos jegyzeteinket és még átláthatóbbá tegyünk a saját magunk számára.
Hiszem, hogy így válhat a kötet igazi, közösségi élménnyé, és bízom abban, hogy egyszer az én könyvem is olyan, ajándékba adott „spirál füzet” lehet, mint amit én kaptam a nagymamámtól. Csak ebben – éppenséggel – az én receptjeim is megtalálhatók!
Külön fejezetet szentelsz a maradékmentésnek. Honnan származik ez a tudatosság? Hogyan próbálod azt becsempészni a konyhai folyamatokba?
A tudatosságot otthonról hozom: anyukám és apukám is mindig figyelt arra, hogy sose pazaroljunk. Emlékszem, megvolt az a „sorrendiség”, mit-mikor fogyasszunk a hűtőből, hogy nézzük át, mi fog nemsokára lejárni, és azokat hogyan tudjuk még időben felhasználni...
Amikor elkezdtem sütni-főzni, gyakran azt tapasztaltam, hogy szuper ez a recept, de most amiatt kell megbontanom (például) egy mascarpónét, mert muszáj, a maradékot pedig dobjam a kukába? Fontosnak tartottam, hogy a kötetben legyen egy maradékmentő fejezet, hogy fel lehessen használni a kallódó dolgokat, illetve olyan receptekkel is bővült ez a fejezet, amelyek – a maradékmentés jegyében – kifejezetten csak pici mennyiségekről szólnak.
Martha Stewartot a kilencvenes években azért kritizálták a dolgozó nők, mert (idő hiányában) nem tudták összeegyeztetni a sütést-főzést a munkával, így idegesítette őket a „háztűz melegéről” prédikáló, „tökéletes” Marta. Hogy látod, általánosságban hogy állunk ma ezzel mi, nők? Mennyire van időnk arra, hogy (például) házi mézeskalácsot süssünk?
Nagyon nehéz erre a kérdésre általánosságban válaszolni, mert tisztában vagyok azzal, hogy több szempontból is kivételes helyzetben vagyok. Otthonról dolgozom, a saját főnököm vagyok (ergo én osztom be az időmet), illetve, amikor egy süteményt készítek, az lehet, hogy a munkám része, mert utána készítek belőle egy videót.
Nem feltétlenül én vagyok a legjobb példa, hogy válaszoljak azoknak a nőknek a nevében, akik bejárnak a munkahelyükre dolgozni, és mellette még gyereket is nevelnek. Tudom, hogy ilyenkor sokkal-sokkal nehezebb a helyzet!
Én a sütésre úgy tekintek, mint egyfajta hobbira. Azt pedig szabadon eldöntheti mindenki, hogy a szabadidejében edzeni jár, sorozatot néz, olvasd, vagy épp süt! Ilyen szempontból is meg lehet találni ennek a tevékenységnek a helyét az életünkben. Jó, ha nem kötelezettségként tekintünk a sütésre, inkább kreatív tevékenységként, amelyben kiélhetjük a szépérzékünket!