A ’90-es évek nagysikerű filmjeit idézi a NASA romkomja, amit egyszer mindenkinek látnia kell
Sokan 2024 legjobb romantikus vígjátékán tartják a Vigyél a Holdra című filmet, ami sokkal több egy NASA propagandánál. A Scarlett Johansson és Channing Tatum főszereplésével készült mozi egyszerre mutatja be a romantikát, a játékos flörtöt, a drámát és azokat a döntéseket, melyek akár az emberiség legnagyobb pillanatait is könnyen befolyásolhatják.
Rengeteg romantikus vígjáték készült az elmúlt pár évtizedben. Szinte felsorolni sem lehet őket, annyi különböző témájú filmet láthattunk már a műfajban Sztárom a páromtól kezdve a Hirtelen 30-on át egészen az Őrült, dilis, szerelemig. Vannak köztük kifejezetten erős, bármikor megnézhető filmek, mások csak egy-egy csajos mozinak mennek el – azonban olyanok is akadnak, amiket jobb örökre elfelejteni, annyira kellemetlenek.
A Vigyél a Holdra egy klasszikus romantikus vígjáték, a ’90-es évek elsöprő sikereinek felelevenítője. Tipikusan egy olyan mozi, amin egyszerre lehet nevetni, meghatódni, izgulni és drukkolni, mindezt a világ (egyik) legmeghatározóbb történelmi időpontjára, az 1969-es holdraszállás idejére helyezve. Ilyen témájú és kategóriájú film kevés van, a műfajban pedig egy sem. Már önmagában ezért is megéri megnézni a filmet: nem tucat, hanem eredeti – ráadásul minden színész remekel benne.
A sztori
A főszereplőket Scarlett Johannson és Channing Tatum alakítják, akik aduászok, miattuk egy gagyi filmre is beültek volna a nézők – de szerencsére erre most nem volt szükség. A gagyitól - hogy stílszerűek legyünk - fényév távolságra van a film, ami a szerelem, a történelem és a meghatározó döntések hatását vizsgálja, egészen elképesztő körítésben. A 60-as évek idején játszódik, a nagy űrverseny idején, amikor az amerikaiak és az oroszok szinte mindent megtettek azért, hogy megelőzzék a másikat.
A történelemkönyvekből már derenghet, hogy ez az oroszoknak kicsit jobban sikerült (az első ember, az első női űrhajós az űrben és az első űrsétáló is mind orosz nemzetiségű volt), ezért az amerikaiaknak nem volt választásuk, az élre kellett törniük azzal, hogy felküldik az első embert a Holdra. Ez a sztori alapja, amit azért illik tudni, mielőtt megnézzük a filmet. Igen ám, de az állampolgárokat az első kudarcba fulladt kísérlet (az Apollo 1 tragédiája) után hidegen hagyja az új amerikai űrprogram, sőt, kifejezetten lázadoznak ellene, felesleges pénzköltésnek tartják.
Mivel kevés a pénz és szorít az idő, ezért egy kétes kormányügynök, Moe (Woody Harrelson) felbérli Amerika legjobb marketingszakemberét, a bájos és pimasz Kellyt (Johansson), hogy adja el a Holdat. Miközben a nő elkezdi népszerűsíteni a NASA-t és megpróbálja megmenteni az űrprogramot, különleges kötődés alakul ki közte és az Apollo 11 indításáért felelős NASA igazgatóval, Cole-lal (Channing Tatum). Kettejük kommunikációja csupa energia és olyan szolid elegancia, amit a régi hollywoodi filmekben lehet csak látni.
Az a tiszteletteljes, mégis játékos flört, ami végighúzódik közöttük az egész filmben, valami csodálatos! Másfelől, a két főszereplő munkakapcsolata enyhén szólva is döcögősen indul, hiszen Kelly mindenáron el akarja adni az álmot, Cole pedig meg akarja valósítani a lehetetlent, mégpedig a tudomány segítségével. Két ellentétes pólusról van szó, együtt valahogyan mégis célba érnek.
Végül megtörtént az első holdralépés. Vagy mégsem? Minden idők legnagyobb összeesküvés-elméletét, a kamu holdraszállás kérdését olyan bohókásan, sok humorral, már-már morbid viccekkel emelik be a filmbe, ahogyan azt kell. Mindezt nagyon okosan teszik, mert a hamis leszállás mellékága egy kis dinamikát is vitt az eredeti alaptörténetbe. Szinte mindenkit elgondolkoztat: vajon tényleg úgy történt a történelmi esemény, ahogyan azt nekünk mondták? Vagy mi is történt valójában azon az 1969. július 20-ai napon?
Elrepít minket egy nosztalgikus Amerikába
Igazából sosem nem fogjuk megtudni, ahogyan a film sem árulja el, de néha azt sugallja, hogy valami nem kerek a dologban. Feldobják a hamis felvétel forgatásának lehetőségét, ami miatt teljesen összemosódnak a határok a színészkedés, a valóság és a hazugság között. A holdraszállás előzményeit és az azt körülvevő tényszerű eseményeket keverni a különböző kitalált, elképzelt jelenetekkel; csak azért, hogy a film még jobban fűszerezve legyen drámával, érzelmekkel és izgalommal, zseniális húzás.
Koreai tolmácsból lett űrkutató és már az űrturizmus fizikai korlátait kutatja - Katona Júlia története
Van a produkcióban egy kis történelem, dráma, politikai szatíra, vicc, humor, de egy talpig romantikus vígjátékról van szó, aminek a története mellett az érzelmi vonulata is nagyon erős. Ez pedig pont elég ahhoz, hogy a Vigyél a Holdra nézése közben nosztalgiázva gondoljunk vissza a ’60-as évek Amerikájára – ami nagyon más volt, mint a mostani 21. század.
Jó volt egy olyan filmet nézni, ami megpróbálta a lehető legjobban és legpontosabban megragadni ezt a kort. A jelmezek és az autók, a ruhák és a styling mind olyan érzés keltett, mintha a ’60-as években járnánk. Ehhez a korhű zenék és az eredeti tévéfelvételek nagyban hozzájárultak, csakúgy, mint a zenei aláfestés. Tízpercenként felhangzott egy olyan zene, amit egész nap el lehetett volna hallgatni. Némelyik lelassította a pillanatot, másik gyorsította a film hangvételét és tempóját. Egyszerűen tökéletes összhangban volt a jelenetekkel és a történettel– a képi világról nem is beszélve.
Kiemelkedő volt például az esti repülés jelenete a P-51 Mustang repülőgéppel, amikor a zene, a látvány és a történet is szimbiózisban volt. A zene sokszor átveszi az irányítást ebben a történetben – különösen akkor, amikor a szavak önmagukban nem elegendőek.
Tisztelgés a szerelem és az emberi teljesítmény előtt
A Vigyél a Holdra jobb, mint amint az előzetes mutat, mélyebb és érzelmesebb is annál. Scarlett Johannson Kelly, a huncut marketinges karakterében egyenesen brillírozott, színészi játéka elképesztő és csodálatosan gyönyörű ebben a filmben. Channing Tatum hozta a színvonalat: öröm volt nézni, mennyire eggyé válik a szerepével, egy pillanatig nem kérdőjeleződött meg a hitelessége. Főleg, ha azt nézzük, ő egy Step Up-os és Magic Mike-os táncosfiúként indult, aki csak az utóbbi években lett nagymenő színész.
A sztori természetes sikerét azonban nemcsak nekik lehet köszönni, hanem még egy sor remek színésznek is, akik rendkívüli tehetségüknek hála tényleg elhitetik a nézővel, hogy igaz a sztori. Woody Harrelson zseniális (mint mindig), Ray Romano tökéletesen alakítja a bolondos apukát, a filmrendező szerepében látható Jim Rash pedig remekelt. A segítségükkel annyira magától működött minden, hogy nézőként is nosztalgiázással lehet visszatekinteni erre az időszakra.
Ez az a fajta film, ami a nyitójelenettől kezdve egészen a végső stáblistáig élvezhető. Több ilyen romantikus vígjáték kellene. Egyfajta szerelmeslevél ez a NASA-nak, a klasszikus romantikus vígjátékoknak, az emberi teljesítmény csúcspontjának és azoknak, akik néha kicsit elvágyódnak egy régi, egyszerűbb világába. Egy olyan korba, amikor a tudomány és a technológia még nem volt magától értetődő, a romantika és az érzelmek megélése viszont sokkal egyszerűbb volt.