előfizetésem
Hírlevél
Ha képesek vagyunk elfogadni az ürességet, akkor lehetőséggé válik
Félünk az ürességtől, mert úgy hisszük, az üresség halott tér, a semmi otthona. De mi van, ha tévedünk? Mi van, ha az üresség nem végzet, hanem lehetőség? Nem a lélek ellensége, hanem a belső szabadság szövetségese? Tisza Kata írónő legújabb könyvében, A semmi megszelídítése című könyvben arra buzdít, hogy merjünk belépni az üresség kapuján.
Üresség. Egy szó, amelyet gyakran elkerülünk és inkább figyelmen kívül hagyjuk. De mit érzünk, amikor egyedül maradunk gondolatainkkal? Mikor nincs zaj, nincs teendő, nincs történés? Valóban elkerülhetetlen, hogy életünk során találkozzunk az ürességgel. Egy szakítás, szeretett személy elvesztése, munkahelyi kudarc, vagy akár az élet értelmének keresése is olyan mély érzelmi űrt hagyhat bennünk, amelyet kezdetben képtelenek vagyunk betölteni.
Az üresség nem csak hiányérzet; gyakran kíséri szorongás, a jelentéktelenség érzése, vagy a lélek mélyén szunnyadó félelem attól, hogy semmi sem maradt. Tisza Kata szavaival élve, a semmi nem végállomás, hanem kapu. A fájdalommal és hiánnyal való találkozás lehetőséget kínál arra, hogy új szemszögből lássuk önmagunkat és életünket. „A semmi egy olyan köztes létállapot, ami a valami után jön, de még nem mutatja az előttünk álló mindenséget, sőt úgy érezzük, minden annyira töredezett, hogy egész talán már nem is lehet…
Ekkor van a legnagyobb szükség önmagunkra. A semmi mélységes űrjének a megszelídítésére, a betöltésére. Ez a folyamat inkább belülről, mintsem kívülről kínálja a kapaszkodókat, és a szereplők, akik mind a semmiben találják magukat, elindulnak önmaguk felé, egyszer csak” – világított rá az elismert írónő.
Az új kezdet tere
Az üresség egy hatalmas, sötét tér, ahol nincs biztos talaj. Ám ebben a térben rejtőzik az a szabadság, amelyet ritkán tapasztalunk az élet mindennapi nyüzsgésében. Az ürességben megszűnnek az elvárások, a szerepek és a kényszerek. Lehetőségünk van arra, hogy visszataláljunk valódi énünkhöz, levetkőzve mindazt, ami nem a miénk, csupán ránk ragadt az élet során.
Csukott szemmel kotorászva a semmiben: Mit tehet az ember, ha válaszok nélkül marad egy szakítás után?
Ha képesek vagyunk elfogadni az ürességet, akkor az nem elvész, hanem lehetőséggé válik. Ebben az állapotban újraírhatjuk életünk történetét, szembenézhetünk eltemetett vágyainkkal és félelmeinkkel, és elindulhatunk a belső béke felé vezető úton. Sok esetben csak utólag jövünk rá, hogy az életünkbe bekövetkező üresség pillanatai milyen ajándékokat rejtettek. Hogy mit is jelent igazán szeretni? Sokszor csak egy szakítás után leszünk vele tisztába. Vagy kapcsolatunk alatt annyira, de annyira alkalmazkodunk, hogy elveszítjük önmagunkat.
Egy munka elvesztését is legtöbb esetben kudarcként éljük meg, ilyenkor kiderül, hivatásunk nem volt összhangban valódi vágyainkkal, nem szolgálta személyes fejlődésünket. De ilyenkor tér nyílik annak, hogy átértékeljük, hogy mi az, ami igazán motivál minket. Amikor a külső kapaszkodók eltűnnek, kényszerítve vagyunk arra, hogy befelé forduljunk. És mit találunk ott? Talán egy régi álmot, amelyet régóta elfelejtettünk. Talán kreatív energiákat, amelyek régóta szunnyadtak bennünk.
