Ha képesek vagyunk elfogadni az ürességet, akkor lehetőséggé válik
Félünk az ürességtől, mert úgy hisszük, az üresség halott tér, a semmi otthona. De mi van, ha tévedünk? Mi van, ha az üresség nem végzet, hanem lehetőség? Nem a lélek ellensége, hanem a belső szabadság szövetségese? Tisza Kata írónő legújabb könyvében, A semmi megszelídítése című könyvben arra buzdít, hogy merjünk belépni az üresség kapuján.
Üresség. Egy szó, amelyet gyakran elkerülünk és inkább figyelmen kívül hagyjuk. De mit érzünk, amikor egyedül maradunk gondolatainkkal? Mikor nincs zaj, nincs teendő, nincs történés? Valóban elkerülhetetlen, hogy életünk során találkozzunk az ürességgel. Egy szakítás, szeretett személy elvesztése, munkahelyi kudarc, vagy akár az élet értelmének keresése is olyan mély érzelmi űrt hagyhat bennünk, amelyet kezdetben képtelenek vagyunk betölteni.
Az üresség nem csak hiányérzet; gyakran kíséri szorongás, a jelentéktelenség érzése, vagy a lélek mélyén szunnyadó félelem attól, hogy semmi sem maradt. Tisza Kata szavaival élve, a semmi nem végállomás, hanem kapu. A fájdalommal és hiánnyal való találkozás lehetőséget kínál arra, hogy új szemszögből lássuk önmagunkat és életünket. „A semmi egy olyan köztes létállapot, ami a valami után jön, de még nem mutatja az előttünk álló mindenséget, sőt úgy érezzük, minden annyira töredezett, hogy egész talán már nem is lehet…
Ekkor van a legnagyobb szükség önmagunkra. A semmi mélységes űrjének a megszelídítésére, a betöltésére. Ez a folyamat inkább belülről, mintsem kívülről kínálja a kapaszkodókat, és a szereplők, akik mind a semmiben találják magukat, elindulnak önmaguk felé, egyszer csak” – világított rá az elismert írónő.
Az új kezdet tere
Az üresség egy hatalmas, sötét tér, ahol nincs biztos talaj. Ám ebben a térben rejtőzik az a szabadság, amelyet ritkán tapasztalunk az élet mindennapi nyüzsgésében. Az ürességben megszűnnek az elvárások, a szerepek és a kényszerek. Lehetőségünk van arra, hogy visszataláljunk valódi énünkhöz, levetkőzve mindazt, ami nem a miénk, csupán ránk ragadt az élet során.
Csukott szemmel kotorászva a semmiben: Mit tehet az ember, ha válaszok nélkül marad egy szakítás után?
Ha képesek vagyunk elfogadni az ürességet, akkor az nem elvész, hanem lehetőséggé válik. Ebben az állapotban újraírhatjuk életünk történetét, szembenézhetünk eltemetett vágyainkkal és félelmeinkkel, és elindulhatunk a belső béke felé vezető úton. Sok esetben csak utólag jövünk rá, hogy az életünkbe bekövetkező üresség pillanatai milyen ajándékokat rejtettek. Hogy mit is jelent igazán szeretni? Sokszor csak egy szakítás után leszünk vele tisztába. Vagy kapcsolatunk alatt annyira, de annyira alkalmazkodunk, hogy elveszítjük önmagunkat.
Egy munka elvesztését is legtöbb esetben kudarcként éljük meg, ilyenkor kiderül, hivatásunk nem volt összhangban valódi vágyainkkal, nem szolgálta személyes fejlődésünket. De ilyenkor tér nyílik annak, hogy átértékeljük, hogy mi az, ami igazán motivál minket. Amikor a külső kapaszkodók eltűnnek, kényszerítve vagyunk arra, hogy befelé forduljunk. És mit találunk ott? Talán egy régi álmot, amelyet régóta elfelejtettünk. Talán kreatív energiákat, amelyek régóta szunnyadtak bennünk.
Az üresség az az állapot, ahol végre megismerhetjük önmagunk valódi hangját. Az írónő szavaival élve a lényeg, hogy be tudjuk magunk csukni a dobozt végérvényesen, hogy kinyílhasson egy másik, ami már nem ugyanez a történet. Ehhez hosszas belső idő szükséges. „Amikor elhagyunk egy életszakaszt és átszületünk egy következőbe, akkor ott még a semmiben vagyunk, ott üresség van, ahol létre kell hozni magunkat. Ez egy mindent körbeölelő szabadság, de fojtogató szorongás is.
Becsukni a nyitott dobozt: döntés. Felelősség azért, hogy újra ki tudjuk majd nyitni. De ez csak a semmi után s a semmin át lehetséges” – fejtette ki könyvében Tisza Kata.
Az üresség parodoxona
Az üresség megtapasztalása ritkán tűnik ajándéknak, amikor éppen benne vagyunk. Az érzés összeszorítja a mellkasunkat, a gondolataink kuszává válnak, és minden értelmét veszti. Olyan, mintha elvesztettük volna életünk valamelyik alapvető alkotóelemét – egy célt, egy kapcsolatot, vagy talán önmagunkkal való mélyebb kapcsolatot. Ez a belső vákuum – a hiány, a fájdalom vagy a célvesztettség érzése – mintha azt suttogná, hogy nincs tovább.
Mintha egy szakadék szélén állnánk, amely alatt a semmi tátong.
Mintha minden összeomlott volna hirtelen eddigi világunkban, csak az üres tér maradt. És mégis, paradox módon, ez az üres, ez a bizonytalanság és kilátástalanság érzése tartogatja számunkra az “ajándékot”. De ezt csak akkor vehetjük észre, ha megtanuljuk elfogadni a “káoszt”, a kétségbeesést, a szorongást. „Az egyedüllét egy beszűkült kör, ami furcsa módon kitágult kör is. Nem tud más hozzáadni, de elvenni se belőle, ez csak a tied. És érzed, hogy egyszerre kell fenntartanod benne a reményt, hogy életben tudj maradni és egyszerre kell tartanod a realitást is, hogy ne őrülj meg” – részletezte a könyv szerzője.
Amíg harcolunk ellene, addig csak a hiányt érezzük. De amikor abbahagyjuk a küzdelmet, és hagyjuk, hogy az üresség kitöltse a teret, valami más is elkezd belépni: a lehetőség, a szabadság, a választás. Ehhez bátorság kell. Bátorság arra, hogy ne akarjunk azonnal „megoldani” vagy „megérteni” mindent, hanem megengedjük, hogy az érzések végigáramoljanak rajtunk. Ez a fájdalom megszelídítésének folyamata.
Nem kell minden kérdésre választ adni
Mai felgyorsult, modern világunk azt sugallja, hogy minden üres teret és pillanatot szükségszerűen tartalommal kell megtölteni. Az üresség állapotát sokszor azért is érezzük egy kellemetlen állapotnak vagy kudarcnak, mert azt tanultuk, az élet akkor teljes, ha minden pillanata hasznosan van töltve. Mindez akár a munka, a párkapcsolatok, a célok vagy a szórakozás területén is igaz. Az üresség elkerüléséért folytatott harc azonban nagyon kimerítő tud lenni hosszútávon.
Az életfilozófia, amely az üresség állapotára épül, arra hív, hogy hagyjunk teret az élet természetes áramlásának, és ne próbáljuk állandóan irányítani. Az élet sokszor nem ad azonnali válaszokat a legfontosabb kérdéseinkre. Miért történt ez velem? Mi lesz most? Merre tovább? Az ilyen kérdések gyakran egyfajta vákuumot hagynak maguk után, és arra késztetnek minket, hogy azonnal találjunk magyarázatot vagy megoldást. Ha elfogadjuk az üresség érzését, akkor ezzel együtt azt is, hogy a bizonytalansággal együtt élünk.
Az üresség nem könnyű, de felszabadító. Bátorság kell ahhoz, hogy ne meneküljünk előle, hanem belépjünk abba a csendbe, amely annyi mindentől megfoszt, de cserébe végtelen szabadságot, spontaneitást, rugalmasságot ad. Benne ott rejlik a kreativitás, az önmegújulás lehetősége. Ez az az állapot, ahol megtalálhatjuk valódi önmagunkat – azt az ént, amely mentes a külső elvárásoktól, és amely valóban a miénk.
„A semmit magunkban kell meglelni és megszelídíteni, máson keresztül ez nem lehetséges” – emelte ki az írónő. Ez a belépés egyfajta szertartás, egy belső átalakulás kezdete, amelynek során nemcsak magunkat ismerhetjük meg jobban, hanem azt is, hogy mi az, ami igazán fontos az életben. Az üresség tehát nem az ellenségünk – hanem a legnagyobb szövetségesünk lehet. Nem a boldogság könnyű, gyors receptje, hanem egy mélyebb és tartósabb elégedettség forrása.