„Ne ijedj meg, de megfigyelnek” - Minden, amit tudnod kell a Truman-szindrómáról

Sokak életére tett mély benyomást az 1998-as Truman Show: Jim Carrey karakteréből úgy lett valóságshow-sztár, hogy a főszereplőnek arról nem is volt tudomása, mégis az egész világ ismerte őt és megrendezett élete minden pillanatát. A film nemcsak órási rajongótábort tudhat magáénak, hanem azóta egy betegség nevét is kötjük hozzá: a Truman-szindróma során azt érzékelhetjük, mintha saját életünk is csak egy megrendezett reality-műsor volna.

Truman Burbank élete maga az amerikai álom. Gyönyörű feleség, szép ház, álommunka, azaz megvan mindene, amire vágyhat. Arról viszont lövése sincs, hogy a szülővárosa valójában nem más, mint egy hatalmas stúdió. A feleség, a barátok és mindenki a városban valójában csak színész. Miután néhány nagyon furcsa incidens történik Burbankkel - például a semmiből lezuhan egy stúdiólámpa és majdnem eltalálja -, felébred benne a vágy, hogy elhagyja a várost és utazgasson, de a néző tudja: ez bizony nem lehetséges.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a film megjelenése óta sokan számtalanszor feltették már maguknak a kérdést: mi van, ha velem is ez történik? Ez a félelem bizonyos esetekben olyan méreteket ölthet, hogy '98 óta konkrét pszichológiai betegséggé nőtte ki magát. Ez a Truman-szindróma.

„Lehetséges, hogy az életem valójában egy reality műsor?”

Még gyerek voltam, amikor először láttam a Truman Showt, és még én is eltöprengtem azon, mi van, ha az életem valójában nem több puszta színjátéknál. Szerencsére hamar elengedtem ezt a gyötrő gondolatot, valamint nem kezdtem el szorongani miatta, ahogy az sajnos másokkal történt.

A Truman-szindróma jelenségével először Joel Gold és Ian Gold testvérpár kezdett el behatóbban foglalkozni. A 2012-es Cognitive Neuropsychiatry folyóiratban megjelent tanulmányukban a következőképp definiálták a betegséget: Paranoiás téveszme, amiben a beteg azt hiszi, hogy filmet készítenek róla, amit mások szórakoztatására vetítenek. Fontos leszögezni, hogy a szakértők nem azt állítják, hogy ez egy új diagnózis, hanem az üldözési mánia és téveszmék egyik formája.

A WebMD-nek adott interjújában Joel Gold a következőképp nyilatkozik a problémáról: „A Truman-szindróma a páciens egész életére hatással van. Úgy véli, hogy a családja, a barátai és munkatársai mind forgatókönyvekből tanulják a szerepüket, és az otthona, a munkahelye, de még a kórház is csak díszlet. Azt hiszi, azért filmezik, hogy az egész világ lássa őt.”

Nem túl gyakori, de annál veszélyesebb

Joel Gold, aki a New York-i Bellevue Kórház pszichiátriai karán dolgozik, először 2002-ben vette észre a Truman-szindróma tüneteit pácienseinél. Bár az állapotot hivatalosan nem ismeri el egyetlen nagyobb egészségügyi szerv sem, legalább száz betegnél dokumentálták a szindróma tüneteit. Joel Gold és Ian Gold pár rövid esetet is bemutattak a tanulmányukban, akiket Truman-szindrómával diagnosztizáltak.

„Mr. A” például Trumannek érezte magát: úgy hitte, hogy a családja valójában átveri, és a szeptember 11-i terrortámadásokat is kitalálták, mi több, egy kórházi kezelésnél kamerákat ültettek a szemébe. Skizofréniát diagnosztizálták nála. „B.úr” is abban a hitben élt, hogy folyamatosan "adásban van". Háromszor kísérelt meg öngyilkosságot diszfória, kilátástalanság és paranoid téveszmék miatt.

A korábban újságíróként dolgozó „Mr. C.” pedig mániás, pszichotikus depresszióban szenvedett. Azt gondolta, hogy a körülötte lévők emberek mind-mind fizetett színészek. Kórházi tartózkodása alatt megpróbált megszökni, mert szentül megvolt róla győződve, hogy a kórházban olvasott, valamint látott hírek nem igazak, és valójában teljesen más történik a kinti világban. Nála bipoláris zavart diagnosztizáltak nála pszichotikus tünetekkel.

A popkultúra tehet róla?

A valóságshow-k és a közösségi média miatt vajon több Truman-szindrómás beteg lehet? Joel Gold szerint nem lehetetlen: az, hogy egyre nagyobb közösségben élünk, ahogy a magánélet határai lassan elmosódnak a közösségi média felületeken „kihozhatja a kiszolgáltatottabb egyének instabil oldalát.”

Tény és való, manapság könnyű egymást lecsekkolni a közösségi oldalon, és valószínűleg az sem tesz jót a labilis személyeknek, amikor a Simpson családban azzal poénkodnak, hogy Amerikában minden állampolgárt megfigyelnek. Így nehéz lehet nem azt érezni, hogy az élet egy valóságshow.

Mégis, ha valaki kezdi elveszíteni a realitásérzékét és tartós szorongást, stresszt okoz nála annak a gondolata, hogy megfigyelik, abban az esetben mindenképpen érdemes mielőbb szakértőhöz fordulnia. Nem feltétlenül azért, mert Truman-szindrómája van, hanem azért, hogy a kellemetlen panaszok ne akadályozhassák a teljes élet megélésében.

Lehet, hogy egyszerűen csak egocentrikusak az emberek?

Mark D. Griffiths okleveles pszichológus a NeuroScienceOf cikkében elemezte Goldék tanulmányát, és arra a következtetésre jutott: az ilyen téveszmékben szenvedő egyének többsége gyakran szenvedett valamilyen mögöttes betegségben vagy más egészségügyi problémában.

A legtöbb ember számára fontos, mit gondolnak róla, hiszen vágyik a biztonságot és előnyöket nyújtó közösségre. Ezzel nincs is semmi probléma, ám néhányan hajlamosak túlbecsülni azt, mások mennyire figyelnek oda rá. Például egy délutáni meeting közben ébred rá arra az asszisztens, hogy leette a ruháját és azonnal felmerül benne a kérdés: hányan látták? Mi van, ha meeting közben is mindenki a foltot bámulja?

A legfőbb kérdés az: vajon tényleg ennyire figyelik egymást az emberek vagy páran túlbecsülik magukat? Ezzel kapcsolatban végzett egy tesztet Nick Epley, a Chicagói Egyetem professzora. A résztvevőknek egy helyi bevásárlóközpontban kellett egy olyan pólót viselniük, amiben kínosan érezték magukat. Az alanyok meg voltak győződve arról, hogy mindenki látta a pólójukat, de mikor végül megkérdezték a járókelőket, kiderült, hogy a legtöbb esetben csak néhányuknak tűnt fel. Ezt a kísérletet több különböző módszerrel és helyen megismételték, amiből az derült ki: durván túlbecsüljük a ránk fordított figyelem mennyiségét. Ezt reflektorfény-effektusnak nevezik, és ez az emberi természetben rejlő egocentrikusság közvetlen következménye.

Még maga Truman is elgondolkodott azon, miközben elkezdte megkérdőjelezni a valóságát: Talán kezdem elveszíteni az eszemet, de úgy érzem, valahogy az egész világ körülöttem forog. Ezt időnként bárki átélheti, de az olvasó megnyugtatására szolgáljon, hogy a valóságban az emberek közel sem figyelnek ránk annyira, mint gondoljuk.

Wadolowski-Balogh Orsolya közel tíz éve foglalkozik (főállásban) újságírással, a GLAMOUR felületein leginkább a filmes anyagaival találkozhatnak az olvasók. A magánéletben igazi macskabolond, megszállott könyv- és filmdaráló, valamint az éjszakába nyúló társaspartik szerelmese.