„A tarot kártyák képei nem egyértelműek, akárcsak a női működés, ezért a férfiak évszázadokon át féltek tőlük”
Saját bevallása szerint kamasz korában traumatikusan érintette a konzum ezotéria, Markó Barbara Eliza mégis beemelt a művészetterápiás gyakorlatába egy spirituális eszközt, a tarot kártyát. Mára nemcsak mélyebb önismerethez segíti hozzá azokat, akik megfordulnak nála: munkássága lényege, hogy lecsiszolja a „spiri-mázat” és a szexizmust a kártyákról. Elizával a tarot terápiás hatásairól beszélgettünk, de szóba került az is, miféle párhuzam vonható a tarot kártyák és a női test között.
Bár a tarot kártya kapcsán sokan a mai napig a jóslásra asszociálunk, lassacskán érdemes lecserélni a negatív prekoncepcióinkat. Markó Barbara Eliza, a Tarot kollektíva alapítója szerint a tarot egy izgalmas önismereti eszköz, amely segíthet jobban megérteni az érzéseinket, a kapcsolatainkat, sőt még a legnagyobb kihívásainkra, és félelmeinkre is reflektálhat, ha elég nyitottak vagyunk ahhoz, hogy befogadjuk az általa közvetített üzeneteket.
A Tarot kollektíva - Jóslás helyett tükör című könyved bemutatóján megemlítetted, hogy gyermekkorodból „spiri-traumát” hozol: sokáig fenntartásokkal kezeltél mindent, ami túlmutat a racionalitáson. Milyen negatív behatások értek a spiritualitással kapcsolatban?
Y generációsként úgy látom, a szüleink korosztálya jellemzően nem járt pszichoterápiára: a nyolcvanas-kilencvenes években inkább csak súlyos esetekben kértek segítséget, és az olyan életvezetési nehézségekkel, feldolgozatlan traumákkal, amelyekkel ma kérdés nélkül szakemberhez fordulunk, egyedül próbáltak megküzdeni. Inkább olyan instant, spiritualitásnak bélyegzett megoldásokhoz folyamodtak, amelyek azonnali megoldást kínáltak a problémáikra, olyan tanfolyamokra, hamis gyógyítókra szórták el a pénzt, akik visszaéltek a kétségbeesésükkel.
Az én női felmenőim nagyon boldogtalanak voltak, ami a transzgenerációs csomagjukat tekintve nem is csoda. Bár a szüleink generációja volt az első, aki már béke időben született, egyszerűen nem volt benne a „hétköznapi létezés paklijában” hogyan kell és lehet segítséget kérni. Az angyal-kártyákban és ehhez hasonló módszerekben keresték a „megváltást”.
Itt fontos leszögeznem: önmagában nem az eszközökkel van baj, hanem azokkal a személyekkel, akik azonnali gyógyulást, javulást ígérnek, természetesen csak akkor, ha jó sok pénzt kifizetsz nekik. Ez a fajta toxikus spiritualitás mindig is jelen volt a világban, és úgy látom, a közösségi média óriási elérései miatt ma még inkább vigyázni kell, milyen „guruknak” szavazunk bizalmat és figyelmet. Visszatérve a kérdésedre: az otthonról hozott, fájdalmas tapasztalatok miatt alakult ki bennem egyfajta ellenállás a spirituálisnak bélyegzett módszerekkel kapcsolatban.
Önámítás vagy valódi önismereti eszköz? Szkeptikusként kipróbáltam a tarot-t
Ezzel a tapasztalattal a hátad mögött hogy keveredtél mégis a tarot-hoz?
Igazság szerint soha nem zárkóztam el teljesen a spiritualitástól, csupán attól a „fajtájától”, amelyet otthon, gyerekként láttam. Később fejtettem meg, hogy azért, mert ez a “spiri” világlátás sok szempontból pont olyan, mint a konzervatív keresztény nézetek, ahol szintén egy igazság van. Hibásnak tekintik, ha te másképp közelítesz meg egy kérdést, valójában mindkettő dogmatikus rendszer, amely szigorú szabályrendszert erőltet rá a követőire. Ez az a pont, amely teljes ellenállást váltott ki belőlem. Úgy éreztem, mindenképp olyan spirituális közeget kell keresnem, ahol több mozgásterem van, és a húszas éveimben nagyon sokat segített, hogy egy buddhista közösség tagja lehettem.
Természetesen értékeket is hozok a gyerekkorom spirituális környezetéből, hiszen édesanyám volt az, aki megismertetett a tarot-val, a könyvben meg is köszöntem neki, hogy a kezembe adta a kártyát, pontosabban hagyta, hogy elvigyem a szobámba és játsszak vele. A tarot egész fiatal koromtól kezdve jelen volt az életemben, de azért hozzátenném, hogy teljesen titokban, mert nagyon sokáig cikinek tartottam.
Mi fogott meg a tarot-ban annyira, hogy a kártyák végigkísérjék az életed?
Vizuális ember vagyok, mindig művészettel foglalkoztam, gyerekként éjjel-nappal festettem, rajzoltam. Múzeumokban, régiségboltokban kóvályogva telt a kamaszkorom. Amikor először a kezemben tartottam a paklit, éreztem, hogy ez valami nagyon más minőséget képvisel, mint az angyalkártya és társai. Vizuálisan izgalmas tartalom, ami sokkal messzebb vezet, mint a new age ízléstelen spiri-termékei.
Vissza tudsz emlékezni, hogyan és mikor érezted meg, hogy neked „dolgod van” a tarot-val? Hogy ez több, mint szimpla kedvtelés, sokkal inkább hivatás?
Visszaemlékezve úgy látom, kamaszként egyfajta pótlékként szolgált nekem a kártya: helyettesítette azt a bölcs tanácsadót, megbízható referencia személyt, akihez kérdés nélkül fordulhattam nehéz helyzetekben. Olyan sokszor húztam lapokat, hogy kifejezetten függőségbe hajló korszakaim is voltak! Nagyon magányos voltam, és szerettem volna válaszokat kapni arra, hogyan csökkenthetném a belső feszültséget, fájdalmat, amihez nyilván egyedül, segítség nélkül nincs esélyed hozzáférni. Abban reménykedtem, hogy a kártya beszélni fog hozzám, de nyilván nem tudja megadni azt a biztatást, amit csak egy másik embertől kaphatsz meg, nem tudja azt mondani, hogy „nyugi, minden rendben lesz, ha ezt és ezt csinálod.” Emiatt egy idő után kiégtem, egyre kevésbé tudtam kapcsolódni a kihúzott kártyákkal.
A tarot-val való foglalatosságot sokáig titokban tartottam: a párkapcsolataimban sem vallottam be, mert tudtam, hogy nem fogadták volna el. 2018-ban volt egy nagy törés az életemben, ráébredtem, hogy nincs valódi szeretet körülöttem, és nem csak azt kell újradefiniálnom, mit jelent a szeretet
, hanem azt is, hogy én mihez és hogyan tudok kapcsolódni, és a hivatásomat is újra kell gondolnom. Eladtam a cégem (Eliza volt a Rózsa utcai Fabrika vintagebútor-kereskedés első tulajdonosa – a szerk.), és elkezdtem pszichológiát és meseterápiát tanulni - ami a művészetterápia egy izgalmas ága.
Úgy éreztem, rosszabbul vannak az emberek körülöttem, mint amit szép tárgyakkal orvosolni lehet, és szerettem volna eszközöket gyűjteni ahhoz, hogy tudjak segíteni. Ekkoriban történt, hogy egy barátnőm (aki mindvégig tudott a tarot-hoz való vonzódásomról) elküldte Jessica Dore interjúját, aki a Vogue magazinban beszélt a tarot gyakorlatáról. Ekkor éreztem meg először, hogy lehet, nem is olyan ciki már ez a téma! (Nevet.) Később részt vettem több tanfolyamán, és boldogan tapasztaltam, hogy a tarot kiemelhető a toxikus spirituális kontextusból.
2019-ben elkezdtem rövid írásokat közzétenni az Instagramon, húztam egy-egy kártyát, és megosztottam az érzéseimet, gondolataimat vele kapcsolatban, és ez oda vezetett, hogy pár hónap múlva már azért kerestek meg emberek, hogy húzzak nekik kártyát. Ami ezeket a szövegeket illeti, Tisza Kata könyvei sokat segítettek abban, hogy szabad, sőt megéri használni a bennem lévő lelki tartalmakat, illetve lehet azokat úgy közzétenni, hogy mások is profitáljanak belőle. Tőle tanultam, hogy a lezárt, megdolgozott lelki folyamataink kreatív alapanyagként szolgálhatnak és másoknak sokat segíthet, ha ezt elolvashatják.
Hogyan tekintesz ma a tarot-ra?
Bár ez így nincs kimondva, de amikor a mesékben fellelhető archetipikus mintákkal dolgozunk, az is egyfajta spirituális mezőt nyit meg, abban az értelemben, hogy összekapcsol az őseinkkel, és a többi emberrel, akik hasonló dolgokon mennek át, mint mi. Ha találkozom a megfelelő mesehőssel, akkor az ő útján keresztül megélem, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal, és ezekkel szembe lehet nézni, ezekre létezik megoldás. A könyvben sokat írok arról, hogyan kapcsolódnak össze a mesék és a tarot archtípusai, illetve az, ahogyan én használom a tarot-t, beágyazódik a meseterápiás gyakorlatba, hiszen a kollektív tudatattalanban rejlő tudáshoz kapcsolódunk, amelyet – a kártyákon látható képek segítségével – hozunk a felszínre.
A könyv bevezetőjében azt írod, számodra a tarot egyfajta vizuális útmutató: önmagában a kártyán lévő képek rengeteg információt adnak anélkül, hogy bárki megmondaná, mit KELLENE gondolni az adott kártyáról. Mennyire egyértelműek ezek az üzenetek a hozzád érkező laikusoknak? Mennyire tudnak random asszociálni aztán elvonatkoztatni a képektől, majd levonni a tanulságot az olvasásból?
Meglepő mélységek tárulnak fel az emberekben, pont azért, mert nincsenek szigorúan behatárolva a kártyák jelentései. Minél kevesebb előzetes ismerettel rendelkeznek, annál előítélet-mentesebben mozognak a képekben – de persze, azoknak is hoz izgalmas megéléseket a folyamat, akik már jól ismerik a kártyákat. Érdekes, hogy hiába nyílik meg egy nagyon tág horizont, de a lapokhoz kapcsolódó jelentésfelhő azért nem teljesen végtelen, azaz nem jelenthet “akármit” egy kártya, de emellett az is igaz, hogy minden asszociáció, ami felmerül a klienseimben, érvényes. Ez egy érdekes paradoxon, és számomra is minden folyamat tartogat meglepetéseket, új nézőpontokat.
A könyvbemutatón elhangzott, hogy még a tarot kártyák kapcsán is érzékelhető a nők háttérbe szorítása, mert „a privilegizált, fehér férfi megmondta, mit KELL jelentenie egy-egy kártyának”. Mit értettél pontosan ezalatt?
Úgy érzem, azok az emberek, akik a legagresszívebben képviselnek valamit, azok félnek attól leginkább, hogy az egy törékeny dolog, és hogy nincs igazuk. Ez valahogy a tarot-ra is igaz: a történelem során sokan tartottak attól, hogy a képek nem hordoznak egyértelmű, fekete-fehéren megfogalmazható jelentést vagy üzenetet, és próbálták erőszakkal megragadni és behatárolni őket.
Ez hasonló, mint a félelem a női test működéstől: hogy egy nő ereje, hangulata a Holddal együtt változik. Aztán ott volt az a misztérium, hogy vérzik, mégsem hal meg, sőt megújul, és hogy ez a test arra is képes, hogy egy élet kezdjen fejlődni benne… A tarot képei – de ez más képekre is igaz – sok szempontból úgy működnek, mint a nők: nem olyan könnyen megfejthetőek, nem olyan egzaktak és egyértelműek, ezért jellemzően a tudományt formáló férfiak egyértelműsíteni próbálták, hogy csökkentsék az ezzel kapcsolatos szorongást. Én egy megengedőbb szemlélet szerint használom és tanítom a tarot-t, mert hiszem, hogy így bárki számára befogadhatóbb, mintha mindenáron meg akarnánk magyarázni és néhány fogalomra korlátozni a jelentésüket.
A bevezetőben azt írod: „a tarot a közösséghez kapcsol, de nem csak azokkal köt össze, akikkel együtt vesszük a kezünkbe a lapokat, hanem azokkal is, akik az elmúlt évszázadokban meditáltak rajta.” Kik meditáltak a tarot-on az elmúlt évszázadokban?
Nagyon sokan! Meghatározó, ismert emberek, filozófusok, művészek, és rengeteg ismeretlen ember is, de úgy hiszem, hogy az általuk elsajátított tudáshoz is hozzáférünk a kollektív tudattalan csatornáin keresztül. Úgy érzem, hogy ezek a kortalan szimbólumok, amelyek a mesékben és a kártyákon felbukkannak, összekapcsolnak az őseinkkel. Számomra ezt jelenti ma a spiritualitás.
Hogy segít minket a kártyák által biztosított, vizuális tudás az önismeretben?
Ha már arra képesek vagyunk, hogy a hétköznapok rohanásában kicsit megállunk, leülünk a fenekünkre, és elmélázunk azon, mit látunk a képen, és hogy hogyan rezonál bennünk, az már önmagában egy nagy eredmény. A kártyák segítségével önmagunkkal töltött idő úgy működik, mint amikor gyerekként a szüleink minőségi időt töltöttek velünk, és tényleg ránk figyeltek. Ha ebben nem nagyon volt részünk, akkor ezt felnőttként tudjuk pótolni, akár így is, és ez már önmagában gyógyító erejű.
A következő lépés az, hogy megvizsgáljuk a kártyákkal kapcsolatos érzéseinket, az ellenérzéseinket, és esetleges frusztrációinkat vagy vonzalmainkat. Feltesszük a kérdést: mire emlékeztet a kép? Hova kalauzol el magamban? Előfordul, hogy olyan helyekre, és emlékekhez, ahova egyébként magamtól nem szívesen mennénk, de úgy hiszem, ez az önismeret legfontosabb része
: megnézni azokat a részeinket, amik épp nincsenek szem előtt, mert ezek a vakfoltjaink, vagy éppen azért, mert nehéz vele foglalkozni.
Mivel magunktól nehezen „látogatunk el” ezekre a helyekre, nem árt a külső segítség, ha valaki elkísér abban a folyamatban, hogy őszinte kapcsolatot tudjunk felvenni a képekkel, és rajtuk keresztül a saját érzéseinkkel, megéléseinkkel. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a tarot nem helyettesíti a terápiát, nem leszünk jobban pusztán azáltal, hogy ezeket a képeket nézzük.
Attól leszünk jobban, hogy összeszedjük a bátorságunkat, hogy valóban jelen legyünk a magunk számára, és összekapcsolódjunk magunkkal, és ami egy ilyen helyzetben feljön, az remekül továbbvihető egy pszichoterápiába is akár, ha arra van szükség. A tarot csak egy eszköz, hogy elinduljunk az úton, és megnézzük, hol vannak a figyelmet igénylő pontok az életünkben.
Úgy működik, mint egy tükör. A mesékből tudjuk: a tükör is csak akkor hasznos eszköz, ha jó kezekben van! Ha az ember úgy néz bele, hogy mindig csak a visszaigazolást keresi, mint például a Hófehérke mostohája, vagy arra használja, hogy a végtelenségig analizálja a legkisebb hibáit is, és közben megfeledkezik arról, hogy milyen szép, az nem visz előre. Minden eszközt lehet jól és rosszul is használni, csak rajtunk áll, mihez kezdünk vele.