Táncparkettről a rendelőbe - dr. Juhász Kata története
Dr. Juhász Kata nem a táncosok szokásos útját járja: amellett, hogy fellép, gyakorló háziorvos is. Egyszerre szenvedélye a táncolás és az orvoslás, tagja volt Frenák Pál társulatának, oktatta is a táncot, miközben orvosként is praktizál. Táncos karrierje önmagában is figyelemre méltó: tánctudását többek közt az Egyesült Államokban és Franciaországban tökéletesítette, koreográfusi diplomáját a Magyar Táncművészeti Egyetemen szerezte.
Szerepelt a Vígszínház és a Pesti Színház ikonikus musicaljeiben, a Dzsungel könyvében és a West Side Story-ban, oszlopos tagja volt Frenák Pál Társulatának, tizenöt éve pedig önálló koreográfiáit mutatja be, saját társulatával. A táncot a Győri Táncművészetin oktatta is. Lediplomázott a SOTE-n, szakvizsgázott a PTE-n, jelenleg is praktizál.
Kislánykorodban sokat táncoltál vagy folyton doktorost játszottál?
Édesapám orvos, benne volt a levegőben, hogy orvosnak kell lennem. Kisgyerekkoromtól kezdve műkorcsolyáztam, művészi tornáztam, később táncoltam. Amikor megkérdezték, mi szeretnék lenni, azt feleltem, színész-orvos.
Négyévesen álltam először színpadra, a Hófehérkében Kuka szerepét játszottam a Jégszínházban. Hiperaktív kislány voltam, folyton szerepeltem, kiestem a padból, amikor jelentkezni kellett, verset mondtam az iskolai ünnepségeken és mindenfélét sportoltam úgy, hogy mindenben eljutottam a versenyzésig – valahol szörnyű ez így, visszanézve.
Ambiciózusnak tartod magad?
Visz a flow. Ha találkozom egy jó lehetőséggel, egyből magával ragad. Akár orvosként is: olvasom, milyen sok a halálozás egy bizonyos betegség következtében, és milyen fontos a megelőzés, amire azonnal reagálok, és szűrésre küldöm a hozzám tartozó betegeket. Hajt a tettvágy, de pusztán magamért nem vagyok ambiciózus – például, hogy elérjek egy pozíciót, az nem érdekel.
Lefilmezték, ahogy megszületik, később Oscar-díjas rendező lett belőle - Sofia Coppola, a rendező, akinek egyetlen férfi sem diktál Hollywoodban
A mai napig táncolsz. Hogy bírod fizikailag a nem kis megerőltetéssel járó fellépéseket?
Orvosként a testtudatom segít meghúzni a határokat fizikálisan, hogy sérülés nélkül meddig mehetek el. Persze a táncos szakma állandóan szembesít a korommal, hiszen jönnek a fiatalok. Próbálom karban tartani a testem, de nehéz egy színpadon szerepelni a tíz-, húsz-, sőt, most már harminc évvel fiatalabbakkal. Nem hasonlítom magam hozzájuk, mást tudok, mint ők.
Melyik vagy inkább: művészlélek vagy a tudományok embere?
Egyetemistaként a megélhetésemet a tánc adta. A kilencvenes évek színházi közegében éltem, közben bécsi és francia ösztöndíjakat kaptam, és voltam Amerikában is. Sokszor fontolgattam, hogy abbahagyom az orvosit, de mindig jöttek a barátok, akik átlendítettek a nehézségeken. Visszatérve a párizsi ösztöndíjas útról, halasztottam egy évet, az új egyetemi csoportom, ahová ekkor kerültem, összetartó közösség volt. Rugdostak, hogy folytassam az egyetemet.
De a negyedév után is abba akartam hagyni a sulit. Franciaországba mentem, kötelező sebészeti gyakorlatra, ösztöndíjat kaptam a nizzai egyetemi közkórházba. A laporoszkópia egyik kifejlesztőjéhez vitt a jószerencsém. Összebarátkoztunk a professzor úrral, részt vettem a műtétjein, a referálókon esettanulmányokból és kórképekből előadásokat kellett tartanom.
Jó lett volna kint maradni, de hazatértem, mert itthon volt a szerelmem és a táncos munkám. Viszont ez a tanulmányút megint lökést adott, hogy mégse adjam fel az orvosit. Az egyetem elvégzése után gyógyszercégnél dolgoztam, utána egy ideig csak táncoltam.
Frenák Pál Társulatának tagja voltál.
Nyolc éven át voltam a társulat szólistája. Pali alkotótársként tekint a táncosaira, és mivel sok időt töltött Franciaországban, itthon önállóan dolgozhattam. Munkamódszerünk rendhagyónak számított akkoriban: nem azt csinálta, hogy beállt a tükör elé, kitalálta a mozdulatokat és utána betanította a táncosnak, hanem kutatásra, kísérletezésre késztetett.
Vagy például, amikor Japánban jártunk, elvonulásra hívott a hegyekbe, hogy közben elbeszélgessünk a következő próbafolyamatról. Együtt gondolkodtunk, utána önállóan vihettem tovább a megbeszélt koncepciót. Próbán is sokszor mondta:
nem tudom, mit csinálj, csak azt tudom megmondani, mit ne csinálj.
Ma én is így dolgozom másokkal: szabadjára engedem társaim kreativitását, aztán a végeredményt formába öntöm. Számos előadásunk épül improvizációra. A szépen táncolás, mozdulat szinten nem érdekel, viszont a belső jelenlét és a mondanivaló igen, ami nem egyenlő a narratív történetmeséléssel.
Milyen témákat dolgoztok fel társulatoddal? Hogyan jellemeznéd a művészetedet?
A táncot összművészeti alkotásként fogom föl, a látvány és a zene mellett előadásaimnak gyakran része a verbalitás is: a mozdulatnak nincs önálló jelértéke, amit „olvasni” lehet, mert nem pantomimszerű színészi játékot használok. Ha mondjuk egyszerre beszélek és táncolok, nem eltáncolom, amiről beszélek, hanem a beszéddel még egy jelentésréteget adok az előadásnak. Ugyanígy hatnak a fények, a látvány és a zene is. Amikor zenésszel dolgozom, nem aláfestő zenészként tekintek rá, hanem önálló szereplőként.
Még akkor is, ha csak ül a színpadon és játszik. Vagy továbbmegyek: előfordul, hogy a közönség nálunk nem nézője, hanem résztvevője az előadásnak, még a fényeket is ő mozgathatja, miközben végigmozogja az egy órát. Ezen a Mozgástér című darabunkon egyéve dolgozom. Részvételi táncelőadás, ami azt jelenti, hogy – noha vannak táncosok a színpadon – a közönség attól a pillanattól kezdve, hogy belép a térbe, mozog és koreografál. Szabadsága van, hogy leül, feláll, egyáltalán, megmozdul-e.
A táncosok mint ceremóniamesterek, olyan szituációkat teremtenek, amiben a közönség tagjai átélik azt a felelősségteljes szabadságérzést, hogy döntéseikkel egy közösség életét alakítják. Remek önismereti tapasztalás és csapatépítő élmény.
Melyik sikeredre vagy a legbüszkébb táncos karrieredben?
Arra, hogy harminc éve táncolok és nem égtem ki. Alkotóként mindig találok újabb kihívásokat. Évek óta azzal kísérletezem, hogy kivigyem a táncot a színházi térből, például egy kültéri edzőpályára vagy egy kávézóba. Azt is sikernek élem meg, ahogyan mostanában a verbalitást használom. Az orvosi vizsgákon olyan vizsgadrukkom volt, hogy alig tudtam megszólalni, ami rendre lerontotta az eredményemet, valószínűleg ezért is lettem táncos.
De ma már megtaláltam a tánc és a verbalitás egyensúlyát, ez egyfajta one woman show-ban ölt testet. A Szerény javaslat és Declaration of Independence című szólóimmal társadalmi kérdésekben is felemelem a hangom. Jólesőn gondolok arra is, hogy én csináltam talán Európa első 3D-s táncfilmjét, ami az amszterdami Cinedans táncfilm fesztivál nyitófilmje lett.
Mennyire egészíti ki a két munkád egymást?
Egyik szakmám erősíti a másikat. A koreográfia és az orvoslás hasonló, szintetizáló gondolkodásmódot kíván. Egy darab színpadra állításakor rengeteg elemből építkezek: a tánc, a mozgás megalkotása mellett, bevilágítom az egyes jeleneteket, kitalálom a jelmezeket, kellékeket, díszleteket, hozzáteszem a zenét és a szöveget, vezetem az alkotófolyamat irányvonalát.
Hasonlóan állítok fel egy diagnózist: az egész embert holisztikusan szemlélem, egyszerre sok tényezőre odafigyelve. Szintetizálom a beteg által elmesélt kórtörténetet, a tüneteit, a vizsgálatok eredményeit, és így állítom fel a diagnózist, amihez hozzárendelem a megfelelő terápiát.
Amíg orvosként azt mondom, hogy holisztikus, addig koreográfusként azt, hogy összművészeti.
Stylist: @styledbycsillu
Smink: Leányfalvi Vanda
Haj: Végh Virág