Néha lovaskocsival, néha űrhajóval járnék - interjú Szőke Gábor Miklóssal
A Műcsarnokot és a Deák teret őrző ülő kutya szobrok, a dinoszaurusz szobor az Erzsébet téren, vagy a huszonhat méteres cetszobor a mostani Bálna helyén a Duna-parton – ezek is mind Szőke Gábor Miklós szobrász tizenöt éve tartó munkásságának állomásai.
A magyar kortárs szobrászat egyik legsikeresebb és legkeresettebb alkotójának szobrai mára városok arculatait határozzák meg, három kontinensen, több mint száz köztéri munkája látható. Szőke Gábor Miklóssal a Csepel Művek Monarchia-kori gyárépületekből álló saját utcájában találkozunk.
A pontos cím nélkül is könnyű felismerni a Gabor M Szoke Studiot: a rá jellemző stílusban épült hatalmas fekete polip őrzi a vaskapu egyik, és egy ugrás közben megörökített bálna szobra őrzi a másik oldalát.
Védjegyévé vált formavilágot megtestesítő alkotásai számos helyen felbukkannak: ott a Széll Kálmán téri Pénzmúzeum előtti ugrató Csodaszarvas, vagy az aranyrudak alkotta Robogás a múzeum aljában; de számos szobor díszíti a Kazincbarcika (Unikornis), vagy Kecskemét (Az Erő Esszenciája), sőt még az Egyesült Államok köztereit is. Azonban mielőtt még lett volna Robogás, Unikornis vagy akár az atlantai sólyom: volt Tikitó.
A Londonban élő képzőművész számára az alkotás terápia
Az első négylábú lény nyomában
Gábor a gyerekkorára datálja pályája kezdetét, akkor készítette első szobrait, majd a szakközépiskola alatt próbálgatta tehetségét különböző technikákban. Az egyetemen már specializáció szerint folytatta az alkotást és gyakran dolgozott művésztelepeken is. Az egyik ilyen kreatív elvonulás során váratlan helyről szerzett inspirációt: véletlenül megbotlott és felrúgott egy halom falécet a földön.
Ahogy nézte szétszórt fadarabokat, valami megfogta a dekonstruált kompozícióban; úgy ahogy hevertek a lécek, elkezdte őket összedrótozni, és ezáltal egy koherens formát alkotott a térben. Az első kísérleti darabot hazavitte, majd otthon az építkezésből maradt faanyaggal elkezdett kísérletezni. Szobrait szétszedte, újra összerakta, egyre jobban kezdte foglalkoztatni ez a fajta gondolkodás.
„Amikor az önmagukban haszontalannak tűnő tárgyak találkoznak több száz másikkal ilyen formában, akkor értelmet nyerhet, életre kelhet általuk valami.” Több prototípus elkészítése után megszületett az első négylábú lény, egy „szabad asszociációs gyakorlat”, amit Tikitó névre keresztelt.
Folyamatosan épült és bővült az emblematikus alakokkal teli világ
Ezek a kísérletező munkák voltak Gábor tíz évvel későbbi kiteljesedett stílusának előfutárai. A Tikitóféle lényeket követték a drót helyett már szögekkel összeillesztett léc alapú installációk, amelyek a 2010-es években különösen népszerűvé váltak. Akkoriban folyamatosan épült és bővült az emblematikus alakokkal teli világa: Gábor Dante kutyáját ünneplő Dante-univerzum.
A Dante-korszakom nagyon intenzív volt, hatása még mindig tart, mert mára a márka és munkásságom részévé vált.
A Dante szobrok szinte teljesen ösztönök által vezérelt építkezések eredményei voltak, sokszor a lehető legprimitívebb módon készült eszközöket használta fel: a munka nulla energiakibocsátással járt, és nem kellett hozzá technológia, csak ragasztószalag és egy sniccer.
„Ezek mellett azért mégis volt némi kontraszt a technológiai folyamatokban, például a Műcsarnokban 2010-ben bemutatott Dante konferencia, ami a diplomamunkám is volt, számítógépek által vezérelt kiborg kutyákból állt, megbeszélést tartottak az Univerzum sorsáról saját nyelvükön egy hosszú asztal körül, egy előre megírt program segítségével mozogtak és testükbe épített gépek működésbe léptek, amikor kellett” – meséli Gábor.
A Dante-szobrokban az volt az izgalmas, hogy újra felhasznált műanyagokból és egyéb alkotóelemekből készültek egy saját maga által kikísérletezett eljárással, aminek része volt az égetés is és a művinek tűnő folyamatok végén egy természetesnek ható, organikus, szövet szerű anyag jött létre. A technológia része egyszerre volt az építés és a destruktív folyamatok.
„Amit felépítettem elkezdtem rombolni, de nem semmisítem meg teljesen. Én alapvetően ezt tartom szobrászatnak, egyszerre rombolás és építés, az anyagok és formák átalakítása valami mássá.”
A technológia korlátol, máskor felszabadít
Az időszakos fából készült szobrok után egy nagyobb lélegzetvételű, vízválasztó projekt nyitott új fejezetet Gábor munkásságában – a Groupama Aréna elé tervezett Ferencvárosi Torna Club monumentális szobrának megtervezésére és elkészítésére kérték fel.
A művész úgy emlékszik vissza, hogy a kabala sas kapcsán kellett a legrövidebb idő alatt a legnagyobb technológiai újításokat megugrania, és bár méretben és anyaghasználatban is szabad kezet kapott, azonban a legfontosabb szempont az volt, hogy egy állandó szobrot tervezzen, ezúttal nem nyúlhatott a már általa jól ismert fához. Ahhoz, hogy párbeszédbe kerüljön a madár az épített környezettel, az acélszerkezetes stadionnal a rozsdamentes acél mellett döntött.
„Az akkor egy nagyon vakmerő dolog volt a részemről, hogy egyáltalán felmérjem egy ekkora munkának a nagyságát mind határidőben, mind financiálisan is úgy, hogy ez az első rozsdamentes acélszobrom, előtte soha nem dolgoztam ezzel az anyaggal és technológiával. Sok esetben úgy gondolom, hogy van, amikor a technológia korlátol, máskor felszabadít.”
A fém szobroknál a technológia szabadságot ad.
Szerencsére sikerült és ez a szobor Európa legnagyobb madárábrázolása lett. Amikor elkezdett dolgozni a 2019-es Super Bowl-on debütáló Atlanta Falcons amerikai focicsapat sólyomszobrán, már tudott támaszkodni a Fradi-sas közben szerzett tapasztalatokra. Bár az amerikai munka kapcsán számos kihívást meg kellett ugraniuk – budapesti műtermében a több ezer elemből alkotott szobrot úgy készítette el, hogy egyben csak a világ másik felében látta.
Az atlantai sólyom a mai napig a világ legnagyobb térben álló madarat ábrázoló szobra, ami Georgia állam büszkesége és egyik legfontosabb látványossága. Ezt követően Gábor már egyre bátrabban és egyre nagyobb volumennel alkotott, példa erre a Totem, vagy Az égbolt oroszlánjai, amelyek témájuktól függetlenül alapkoncepcióban hasonlítanak: apró, különálló dolgok egymáshoz viszonyított kapcsolatából állnak össze egységes egésszé.
Meglátja a térben szétszórt lécekben az állatot
Talán ez a gondolatiság írja le leginkább a szobrász munkásságát; ezzel együtt egymás után nézve a katalógusát, művei nem statikusak. Már a legelső lécekbe botlásnál megmutatkozott, hogy Gábor agya gyorsabban működik, mint ahogy a kezei követni tudnák: ő már meglátja a térben szétszórt lécekben az állatot, az acélrengetegben a sast, a durva nyersanyagokban a kifejező szimbólumot.
Jellemzően akad néha egy-egy munkája, amikor vázlat nélkül, ösztönösen alkot, és bár szívesen kihasználja a modern technológiai vívmányokat, mégsem hisz a dőzsölésben. „Sokkal több megoldás jut az ember eszébe akkor, amikor nem áll rendelkezésre az összes technológia. Minél több anyag, eszköz, technológia tudás birtokába kerülök, annál inkább kedvem van baltával faragni egy tuskót.
De én talán néha egy kicsit extrém eset vagyok, szeretem a végleteket.
Olykor legszívesebben lovaskocsival járnék mindenhova, valamikor viszont egy űrhajóra lenne szükségem.” Menyasszonyával, Hauer Bertával Tolna megyébe költöztek, és Gábor a jövőben egy nemzetközi művésztelep létrehozását is tervezi.
A művésznek természetesen a szobrászat adja a legtisztább önkifejező platformot; az egyik legősibb művészetként a világtörténelem során számos funkciója volt egy-egy szobornak. Azonban Gábor akkor elégedett igazán, amikor az alkotásai párbeszédet indítanak generációk között, amikor látja, hogy a villamoson utazó nagyszülő és az unokája egyszerre nézik a Postapalota előtti mitológiai szarvast, és a nagyszülő mesélni kezdi:
Képzeld csak, volt egyszer egy csodaszarvas...