Szimler Bálint, a Fekete Pont rendezője: „Perspektíva, pénz és az előremutató döntések hiányában csodálatos emberek tartják lélegeztetőgépen az oktatást”

2025. január 18.
Szimler Bálint első nagyjátékfilmjét, a Fekete Pontot nézve az embernek olyan érzése támad, mintha nem is fikciót látna
Szimler Bálint első nagyjátékfilmjét, a Fekete Pontot nézve az embernek olyan érzése támad, mintha nem is fikciót látna
Fotó: Paseczki Lidia

December 4-én átadták az Arany Medál-díjakat, az idei év filmrendezője a locarnói filmfesztiválon három díjjal kitüntetett Fekete Pont című film rendezője, Szimler Bálint lett. Vele ültünk le beszélgetni általános emberi hozzáállásról, vagy épp arról, hogy mégis mi a gond az oktatással. Egyáltalán felelős bárki is amiatt, hogy a fiatalok egyre szorongóbbak?

Szimler Bálint neve ismerősen csenghet a Balaton Method című zenés film miatt, ami 18 zenekar és további száz zenei közreműködő részvételével jött létre. 2024-ben a Fekete pont is hasonlóan sok szereplővel, alacsony költségvetéssel, rengeteg ember munkájának és anyagi hozzájárulásának segítségével valósulhatott meg. Nagyot is robbant Szimler első fikciós nagyjátékfilmje, mára elérte a százhúszezer nézőt.

Mindig rendező szerettél volna lenni?

Egészen kisgyerekként kísérletezgettem már filmezéssel, de igazán gimnazistaként fogalmazódott meg bennem. Akkor nagyon zavart, hogy semmiféle közösségi élet nincs az iskolában. Voltak steril, hangulattalan, frissen fehérre festett falak, amik már-már láthatatlanul elvárták a rendes viselkedést és minden maradék kreativitást megfojtottak. Mindenki végigunta az órákat, aztán kicsengetésnél igyekezett minél gyorsabban elhúzni az épületből. Üresen maradtak a terek.

Eleinte azon gondolkodtam, hogy átmegyek egy alternatív suliba, de az osztályfőnököm meggyőzött, hogy maradjak és valósítsak meg mindent, amit hiányolok. Ezután el is kezdtem zsizsegni: filmklubot, beszélgetés köröket, iskolarádiót, iskolaújságot szerveztem, zenekarom lett, színdarabokat írtam, rendeztem, szerepeltem bennük. Végül sikerült engedélyeztetni, hogy lehessen festeni a falakra, de le akartam padlószőnyegeztetni a folyosókat is és klubszobát akartam kiépíteni a tetőtérben.

Azt szerettem volna, hogyha nem csak létezünk egymás mellett, hanem össze is tudunk kapcsolódni azokkal, akikkel egy épületben töltjük a hétköznapjaink háromnegyedét. Hogy történjen valami az unalmas órákon kívül. Ez a fajta idealizmus, ami meg akarja tölteni az üres tereket élettel, közösséget akar építeni, egy vízió mentén át akar alakítani meglévő struktúrákat, újat akar teremteni szerintem előszobája volt a művészi ambícióimnak.

Mindeközben rengeteg művészeti formát is kipróbáltam és úgy éreztem, hogy a filmrendezésben kulminálódik minden, amivel addig kísérleteztem és foglalkoztatott. De mindig azt éreztem igazán a sajátomnak.

glamour plusz ikon Tarnóczi Jakab, a rendező, aki szereti, ha a nézői fegyelmezetlenek

Tarnóczi Jakab, a rendező, aki szereti, ha a nézői fegyelmezetlenek

Mennyire alapozta meg az iskolával kapcsolatos véleményedet az, hogy harmadik osztályig Amerikában éltél a szüleiddel?

Alapjaiban meghatározta. A két ország és különböző iskolarendszerek közötti váltás óriási erővel hatott rám. Amerikában sokkal inkább az identitás fejlesztése volt hangsúlyban, aminek mentén képes kialakulni a gyerekekben egy egészséges szociális képesség. Beszéltettek minket, kíváncsiak voltak ránk és olyan órák voltak, ahol nem akartunk rendetlenkedni, mert lekötöttek minket. Felkeltették az érdeklődésünket a világ dolgai iránt, de nem terheltek agyon. Egyenlő félként kezeltek minket.

Az érdekelte őket, hogy mit tudunk és nem az, hogy mit nem. Amúgy nekünk is volt ilyen élményünk a Petőfi órás jelenet forgatásánál: csodálatos dolgokat tudnak mondani a gyerekek, ha kérdezik őket. Meggyőződésem, hogy a gyerekek sokkal nyitottabbak és intelligensebbek, mint a felnőttek és pont azért kellene küzdenünk, hogy ezt meg tudják őrizni, ahelyett, hogy alapjaiban elfojtanánk.

Lázadó gyereknek neveznéd magad?

Azt hiszem alapvetően az vagyok, nagyfokú az igazságérzetem, mindig megkérdőjeleztem a szabályokat és konvenciókat, sőt, idegesít, ha valaki fejetlenül követi őket. Sosem szerettem „klubokba” tartozni, azt sem, ha valamilyen skatulyába helyeznek, vagy bármilyen formában bezárva érzem magam. Mondhatjuk, hogy fontos számomra a szabadság minden formája. De ki tudja, lehet, hogy ez is részben az iskola miatt alakult ki bennem. Amerikában jó gyereknek számítottam, imádtam iskolába járni, imádtam a tanáraimat.

Igaz, ott csak alsó osztályokba jártam és az nekem itthon is jó élmény volt. Nem véletlenül van szó a Fekete Pontban is ötödikesekről: legtöbbször akkor kezdődik a valódi kihívás, a rengeteg tananyag mennyiséggel, a fenyegető számonkéréssel és száraz magolással. Nekem is akkortájt ment el a kedvem az egésztől.

Ebben a szituációban nincs nyertes: a tanárnak a legjobb szándékkal is bele kell verni az anyagot a fejekbe, még akkor is, ha senkit nem érdekel, különben bejön a szülő – és ez rendszeres visszajelzés volt a pedagógusoktól –, és elküld a fenébe, hogy a gyereke azért jár iskolába, hogy tanuljon, nem azért, hogy beszélgessen és játsszon.

A gyerekek pedig egy idő után teljesen elvesztik az érdeklődésüket, mert az iskola nem értük van, hanem ellenük. Sok nagyszerű pedagógus van, de nekik is nagyon nehéz a rendszerben hosszan helytállni úgy, hogy valamilyen módon ellene mennek. A saját életüket egyszerűsítik meg, ha végeredményben egy kicsit alkalmazkodnak, ahhoz ahogyan a rendszer működik. Most pedig újabb akadályokat görgettek a tanárok elé.

Régen megvolt az a lehetőség, hogy behúzzák maguk után az ajtót és olyan órát tartsanak, amilyet szeretnének, de a jelenlegi rendszer fogja magát, és rájuk rúgja az ajtót olyan intézkedésekkel, mint a státusztörvény vagy a teljesítményalapú fizetés. A film előkészülete alatt körülbelül huszonöt iskolában jártam, tanórákra ültem be, beszélgettem az igazgatókkal, pedagógusokkal és a gyerekekkel. Amellett, hogy kiderült, hogy mennyire nem változott semmi az elmúlt harminc évben, valahogy még szomorúbb képet kaptam.

Úgy tűnt, mintha a változásra való törekvés, a progresszió igénye is elmúlt volna. De a perspektíva, a pénz és az előremutató döntések hiányában csodálatos emberek tartják lélegeztetőgépen az oktatást. Csak úgy, ahogy az ország más területein is hasonló történik - ha fentről nincs segítség, sőt, sokszor az ellenkezője történik, mint aminek kéne, akkor a jó emberek, valahogy életben tartják, működtetik.

Szimler Bálint szerint itthon nincs közös kiállás, leginkább a megalkuvás vagy a tehetetlenség a jellemző
Fotó: Dolmány Fanni