Szimler Bálint, a Fekete Pont rendezője: „Perspektíva, pénz és az előremutató döntések hiányában csodálatos emberek tartják lélegeztetőgépen az oktatást”

2025. január 18.
Szimler Bálint első nagyjátékfilmjét, a Fekete Pontot nézve az embernek olyan érzése támad, mintha nem is fikciót látna
Szimler Bálint első nagyjátékfilmjét, a Fekete Pontot nézve az embernek olyan érzése támad, mintha nem is fikciót látna
Fotó: Paseczki Lidia

December 4-én átadták az Arany Medál-díjakat, az idei év filmrendezője a locarnói filmfesztiválon három díjjal kitüntetett Fekete Pont című film rendezője, Szimler Bálint lett. Vele ültünk le beszélgetni általános emberi hozzáállásról, vagy épp arról, hogy mégis mi a gond az oktatással. Egyáltalán felelős bárki is amiatt, hogy a fiatalok egyre szorongóbbak?

Szimler Bálint neve ismerősen csenghet a Balaton Method című zenés film miatt, ami 18 zenekar és további száz zenei közreműködő részvételével jött létre. 2024-ben a Fekete pont is hasonlóan sok szereplővel, alacsony költségvetéssel, rengeteg ember munkájának és anyagi hozzájárulásának segítségével valósulhatott meg. Nagyot is robbant Szimler első fikciós nagyjátékfilmje, mára elérte a százhúszezer nézőt.

Mindig rendező szerettél volna lenni?

Egészen kisgyerekként kísérletezgettem már filmezéssel, de igazán gimnazistaként fogalmazódott meg bennem. Akkor nagyon zavart, hogy semmiféle közösségi élet nincs az iskolában. Voltak steril, hangulattalan, frissen fehérre festett falak, amik már-már láthatatlanul elvárták a rendes viselkedést és minden maradék kreativitást megfojtottak. Mindenki végigunta az órákat, aztán kicsengetésnél igyekezett minél gyorsabban elhúzni az épületből. Üresen maradtak a terek.

Eleinte azon gondolkodtam, hogy átmegyek egy alternatív suliba, de az osztályfőnököm meggyőzött, hogy maradjak és valósítsak meg mindent, amit hiányolok. Ezután el is kezdtem zsizsegni: filmklubot, beszélgetés köröket, iskolarádiót, iskolaújságot szerveztem, zenekarom lett, színdarabokat írtam, rendeztem, szerepeltem bennük. Végül sikerült engedélyeztetni, hogy lehessen festeni a falakra, de le akartam padlószőnyegeztetni a folyosókat is és klubszobát akartam kiépíteni a tetőtérben.

Azt szerettem volna, hogyha nem csak létezünk egymás mellett, hanem össze is tudunk kapcsolódni azokkal, akikkel egy épületben töltjük a hétköznapjaink háromnegyedét. Hogy történjen valami az unalmas órákon kívül. Ez a fajta idealizmus, ami meg akarja tölteni az üres tereket élettel, közösséget akar építeni, egy vízió mentén át akar alakítani meglévő struktúrákat, újat akar teremteni szerintem előszobája volt a művészi ambícióimnak.

Mindeközben rengeteg művészeti formát is kipróbáltam és úgy éreztem, hogy a filmrendezésben kulminálódik minden, amivel addig kísérleteztem és foglalkoztatott. De mindig azt éreztem igazán a sajátomnak.

glamour plusz ikon Tarnóczi Jakab, a rendező, aki szereti, ha a nézői fegyelmezetlenek

Tarnóczi Jakab, a rendező, aki szereti, ha a nézői fegyelmezetlenek

Mennyire alapozta meg az iskolával kapcsolatos véleményedet az, hogy harmadik osztályig Amerikában éltél a szüleiddel?

Alapjaiban meghatározta. A két ország és különböző iskolarendszerek közötti váltás óriási erővel hatott rám. Amerikában sokkal inkább az identitás fejlesztése volt hangsúlyban, aminek mentén képes kialakulni a gyerekekben egy egészséges szociális képesség. Beszéltettek minket, kíváncsiak voltak ránk és olyan órák voltak, ahol nem akartunk rendetlenkedni, mert lekötöttek minket. Felkeltették az érdeklődésünket a világ dolgai iránt, de nem terheltek agyon. Egyenlő félként kezeltek minket.

Az érdekelte őket, hogy mit tudunk és nem az, hogy mit nem. Amúgy nekünk is volt ilyen élményünk a Petőfi órás jelenet forgatásánál: csodálatos dolgokat tudnak mondani a gyerekek, ha kérdezik őket. Meggyőződésem, hogy a gyerekek sokkal nyitottabbak és intelligensebbek, mint a felnőttek és pont azért kellene küzdenünk, hogy ezt meg tudják őrizni, ahelyett, hogy alapjaiban elfojtanánk.

Lázadó gyereknek neveznéd magad?

Azt hiszem alapvetően az vagyok, nagyfokú az igazságérzetem, mindig megkérdőjeleztem a szabályokat és konvenciókat, sőt, idegesít, ha valaki fejetlenül követi őket. Sosem szerettem „klubokba” tartozni, azt sem, ha valamilyen skatulyába helyeznek, vagy bármilyen formában bezárva érzem magam. Mondhatjuk, hogy fontos számomra a szabadság minden formája. De ki tudja, lehet, hogy ez is részben az iskola miatt alakult ki bennem. Amerikában jó gyereknek számítottam, imádtam iskolába járni, imádtam a tanáraimat.

Igaz, ott csak alsó osztályokba jártam és az nekem itthon is jó élmény volt. Nem véletlenül van szó a Fekete Pontban is ötödikesekről: legtöbbször akkor kezdődik a valódi kihívás, a rengeteg tananyag mennyiséggel, a fenyegető számonkéréssel és száraz magolással. Nekem is akkortájt ment el a kedvem az egésztől.

Ebben a szituációban nincs nyertes: a tanárnak a legjobb szándékkal is bele kell verni az anyagot a fejekbe, még akkor is, ha senkit nem érdekel, különben bejön a szülő – és ez rendszeres visszajelzés volt a pedagógusoktól –, és elküld a fenébe, hogy a gyereke azért jár iskolába, hogy tanuljon, nem azért, hogy beszélgessen és játsszon.

A gyerekek pedig egy idő után teljesen elvesztik az érdeklődésüket, mert az iskola nem értük van, hanem ellenük. Sok nagyszerű pedagógus van, de nekik is nagyon nehéz a rendszerben hosszan helytállni úgy, hogy valamilyen módon ellene mennek. A saját életüket egyszerűsítik meg, ha végeredményben egy kicsit alkalmazkodnak, ahhoz ahogyan a rendszer működik. Most pedig újabb akadályokat görgettek a tanárok elé.

Régen megvolt az a lehetőség, hogy behúzzák maguk után az ajtót és olyan órát tartsanak, amilyet szeretnének, de a jelenlegi rendszer fogja magát, és rájuk rúgja az ajtót olyan intézkedésekkel, mint a státusztörvény vagy a teljesítményalapú fizetés. A film előkészülete alatt körülbelül huszonöt iskolában jártam, tanórákra ültem be, beszélgettem az igazgatókkal, pedagógusokkal és a gyerekekkel. Amellett, hogy kiderült, hogy mennyire nem változott semmi az elmúlt harminc évben, valahogy még szomorúbb képet kaptam.

Úgy tűnt, mintha a változásra való törekvés, a progresszió igénye is elmúlt volna. De a perspektíva, a pénz és az előremutató döntések hiányában csodálatos emberek tartják lélegeztetőgépen az oktatást. Csak úgy, ahogy az ország más területein is hasonló történik - ha fentről nincs segítség, sőt, sokszor az ellenkezője történik, mint aminek kéne, akkor a jó emberek, valahogy életben tartják, működtetik.

Szimler Bálint szerint itthon nincs közös kiállás, leginkább a megalkuvás vagy a tehetetlenség a jellemző
Fotó: Dolmány Fanni

2006-ban első nekifutásra felvettek a Színművészeti Főiskolára, film- és televízió rendező szakra. Rögtön úgy érezted, hogy valóban ott a helyed?

Nagyon sokáig nem. Hatszáz gyerekből nyolcat vettek fel, és magát a felvételit egy valóságshow-hoz tudnám hasonlítani: emberek hullnak ki mellőled a hat forduló alatt és bármikor te lehetsz a következő. Ez megviseli az embert. Én akkor egy nulla háttérrel rendelkező tizenkilenc éves srác voltam, ezért az esélytelenek nyugalmával mentem el a felvételikre. Ehhez képest nálam érettebb, tapasztaltabb filmesek, akik élet-halál kérdésként tekintettek a bejutásra, estek ki sorra.

Ezek után nyilván felmerül az emberben a kérdés, hogy tényleg megérdemli-e, hogy ő került be. Be tudom-e bizonyítani, hogy érdemes voltam erre a kitüntetett helyre? Szerintem nem csak bennem alakult ki ez, az egész osztályban keletkezett egy kisebb bizonyítási vágy. Aztán Enyedi Ildikó osztályfőnökünknek köszönhetően hamar barátok és egymás legnagyobb kritikusai lettünk. Szép lassan elfogadtuk a helyünket és elkezdtünk az egónk helyett a jövővel és a filmezéssel foglalkozni.

Mi volt a legnagyobb dolog, amit Enyedi Ildikótól megtanultál?

Elsősorban a saját hangunk megtalálására fókuszáltunk, és erre buzdítottak a tanáraink is: hogyan tudod a belső gondolatokat filmes vízióvá formálni és képernyőre varázsolni. Mi érdekel téged és te hogyan fogalmaznád meg képekben? Az őszinte, mindenféle sallangtól és megfelelési kényszertől mentes filmes hangunk megtalálása volt a cél. Rengeteg dolgot tanultam Ildikótól, ami akkor nem is fogalmazódott meg bennem, csak észrevétlenül beépült.

És persze sok minden van, amit kifejezetten hozzá kötök. Az egyik fontos üzenet, amit mindig képviselt, és én is így tudnám legkönnyebben körbeírni a rendezői tevékenységet: hogy a rendező minden egyes pillanatban döntéseket hoz. A témaválasztástól kezdve, a munkatársak kiválasztásánál, a vizuális koncepciónál, a helyszíneknél, a látványnál, a szereplőknél, a forgatási helyzetekben, a vágásnál, egészen a legapróbb részletekig. Akkor is, amikor éppen úgy dönt, hogy felrúgja minden korábbi döntését. Minden az ő felelőssége és semmi nem a körülményeké.

glamour plusz ikon Beszélgetés Mészáros Márta, Enyedi Ildikó és Bucsi Réka rendezőkkel

Beszélgetés Mészáros Márta, Enyedi Ildikó és Bucsi Réka rendezőkkel

A Balaton Method és a Fekete Pont forgatásai között mi történt veled, milyen változás ment végbe benned rendezői szempontból?

A Balaton Method után kezdtem el reklámokat csinálni, aminek hatására legalább megszűnt a szorongásnak az a része, hogy miből lesz pénzem valaha rendezőként. De kreatív szempontból is egy egészen más, új közegbe csöppentem, amit élveztem felfedezni. Jonathan Glazer, Michel Gondry és Spike Jonze klipeken, reklámokon nőttem fel, mindig is izgatott ez a világ. A Method apropóján Rév Marcival és Osváth Gáborral lett egy közös cégünk, a Boddah, és lett egy irodánk is, ami óriási lépés volt, mert volt hova bejárni, volt egy bázis.

Előtte otthon vagy egy kávézóban ücsörögtem és próbáltam dolgozni, kevesebb sikerrel.

Aztán a reklámok mellett sok minden más is történt: videoklipeket, koncertfilmet csináltam, a Boddah-val elkezdtünk nemzetközi stand up show-kat szervezni olyan neveknek, mint John Cleese, Bill Burr, Louis C.K, stb. Mára már legalább harminc ilyen estet szerveztünk. Mivel csodálatosan tehetséges animáció filmesekkel működik együtt a cégünk, kiépítettük a Boddanim nevű animációs stúdiót. Dalszövegírója lettem a Laiho zenei formációnak és készítettünk egy közös lemezt.

Emellett persze mindig volt több nagyfilmterv is a fejemben az évek alatt, amit dédelgettem vagy írtam. Számos ötletet elengedtem vagy valamiért szétesett, de volt egy forgatókönyv, amin éveken keresztül dolgoztam, egy idő után már a Filmalap fejlesztési rendszerének keretein belül. Ezt végül az újonnan felállt NFI utasította el a fejlesztés harmadik fordulójában.

Elvette a kedved az elutasítás?

Dühített, és azt éreztem: ezt a forrongó energiát és dühöt konstruktív irányba kell terelni: írni kell egy másik forgatókönyvet, amit talán kevéske pénzből is meg lehet valósítani. Hamar megvolt a Fekete pont alapötlete, viszont az írás váratott magára, mert közben a covid alatt elővettem egy régi tervemet is, ami egy vitaműsor volt.

Ebből lett a Közgyűlés, ami hamarabb valósult meg és legalább másfél évig dolgoztam rajta. Végül a Partizánnal elég rossz hangulatban záródott a közös műsorkészítés és ez nagyon megviselt. Azt éreztem, hogy nincs maradásom tovább az országban. El is kezdtem Amerikába tendálni: többször voltam kint egy-egy hónapot, elkezdtem csinálni a vízumot, néztem lakásokat, mindent, ami a kiköltözéshez kell.

Amikor azonban felfogtam, hogy ez azt jelenti, hogy tényleg magam mögött hagyom az életem, rámtört ennek minden súlya. Köztük az is, hogy még nem csináltam meg az első nagyfilmem, hogy én sem tettem meg mindent a rendszer ellen, ami miatt úgy érzem mennem kell, és hogy nem menekülhetek el. Akkor hazajöttem, azonnal elkezdtem írni a Fekete pont forgatókönyvét, két hónappal később már előkészítettünk, rá két hónapra pedig forgattunk.

Nagyon rövid idő alatt, rengeteg munkával készült a Fekete pont. Nem féltél a kiégéstől?

Nem, inkább nagyon inspiráló volt. Az átlagembernél talán jobban bírom, vagy jobban tudom élvezni, ha le vagyok terhelve. Talán azért is, mert a filmezés projekt alapon működik, tudod, hogy valahol véget ér majd és talán jut idő a pihenésre. Ameddig viszont csináljuk, addig belerakom a szívem, nem nyugszom, amíg feladat van.

Még akkor sem, ha ez azt jelenti, hogy napi három-négy órákat alszom és tizenöt dolgot próbálok megoldani egyszerre. Mivel nem volt pénz, kevés volt az ember és negyedannyi idő alatt kell megoldani a feladatokat, mint normálisan, ezért a többiekben is tartani kell a lelket, hogy ne roppanjanak össze a munka súlya alatt.

És közben konstans bűntudatod van, hogy mindenki szívességből van ott. Talán ez volt a legfárasztóbb része. Nehéz összefoglalni mennyi munka van a filmben mindenki részéről, de mondhatom, hogy emberfeletti. Mégis számomra a készítés volt a legjobb élmény. A kiégés inkább akkor merül fel, amikor arra gondolok, hogy mindezt újra kéne kezdeni egy új filmmel. Vajon képes lennék-e annyi erőt gyűjteni magamban, hogy még egy ilyen folyamatnak nekikezdjek?

Független, első nagyjátékfilmes vagy, és közben reklámfilm rendezőként is dolgozol. Hogy lehet ezt összeegyeztetni?

Ahogy a legtöbben ebben a szakmában, én is szabadúszó filmes vagyok. A projektalapúság miatt a létbizonytalanság mindig ott lebeg az ember feje felett. Mivel a Nemzeti Filmintézet oldaláról a szakma kiéheztetése és a kultúra temetése zajlik, ezért mindenkinek ki kell találnia, hogy hogyan tud a jég hátán megélni. Én reklámokat csinálok, ha hívnak, az ott megszerzett pénzt pedig a szerelemprojektjeim megvalósítására fordítom.

Sokan nemzetközi produkciókban dolgoznak, de természetesen a filmes szakmában is felmerül a politikai szempont: hogy ki hol húzza meg a határokat a pénzcsinálás és a biztos egzisztencia érdekében? Bevállalja-e az állami megrendeléseket vagy sem? Talán nem fog meglepetést okozni, hogy a filmezésben is ugyanaz a hasalás megy, mint az ország más területein. Nincs közös kiállás, leginkább a megalkuvás vagy a tehetetlenség a jellemző.

Számomra a tétlenség és az önigazolás a legfrusztrálóbb ebben, hosszú távon elviselhetetlen.

Részben ez az érzés indította el a Fekete pont írását is. Én ebből a szempontból viszonylag könnyen húzok határokat, mert az elveim és az igazságérzetem erősebbek annál, hogy egyáltalán nekiálljak mérlegelni az anyagi szempontokat. Képtelen lennék részt venni egy olyan projektben, ami az elveim ellen megy, ráadásul úgy, hogy végig tisztában vagyok vele, hogy valami károsat állítok elő… Elsorvadna a lelkem. Nem ezért lettem filmes, akkor inkább csinálok valami mást.

Mi mást?

Bármi mást. A megalkuvásnál csak jobb ötleteim vannak. De ezt mindenkinek magának kell kitalálnia. Mi összehoztunk egy filmet a nullából egy év alatt, közben létrehoztuk a Budapest International Film Festival-t (szintén állami támogatás nélkül), ami remélem, hogy előbb-utóbb jó találkozóhely lesz a magyar filmszakma számára is, és friss nemzetközi levegőt tud behozni a közegbe.

A BIFF keretén belül pedig elindítunk egy finanszírozási programot, ami egy alapítványba fogja gyűjteni pénzt arra, hogy a további független, alacsony költségvetésű filmek tudjanak készülni minden évben. Kilátástalanság csak akkor van, ha megengedjük magunknak, hogy ne csináljunk semmit. Egy dolog viszont nagyon fontos, mindenképp cselekvő választ kell adni, mert okoskodni mindenki tud. Éppen az a baj, hogy a legtöbben csak okoskodnak és nem csinálnak semmit.