előfizetésem
Hírlevél
Az Üvegház kendőzetlenül beszél a szülés utáni depresszióról is
Páratlan, nyers őszinteségének köszönhetően kínál új perspektívát a modern irodalomban a magyar származású Szilvia Molnár: Üvegház című kötetének köszönhetően végre bepillantást nyerhetünk olyan jelenetekbe, amely a legtöbb lányregényből kimaradt. Szilvia ugyanis abba a keserédes, szülés utáni időszakba kalauzolja az olvasót, amelynek kihívásairól, mélységeiről és magasságairól méltatlanul keveset beszéltünk. Idáig!
Szilvia Molnár – első gyermeke születését követően – saját bőrén tapasztalta meg, milyen az, amikor az édesanya elveszíti a saját identitását, és a korábbi, valamint az új élethelyzete ködös fragmentumaiból igyekszik összeilleszteni egy újat. Szilviával identitáskeresésről, torz társadalmi elvárásokról és arról is beszélgettünk, hogy éli meg, hogy egyesek egyenesen tiltólistára tennék a könyvét.
Egy veled készült interjúban (még a könyv megjelenése előtt) úgy fogalmaztál: sokan nem fedezték még fel, de az Üvegház a magyar melankolikus lélekből származik. Mit értettél ezalatt?
Valószínűleg megpróbáltam lenyűgözni egy magyar származású újságírót! (Nevet.) Viccet félretéve, ha jól emlékszem, néhány évvel ezelőtt részt vettem Földényi F. László Melankólia című könyvének (angol nyelvű) megjelenésén. Maga a kötet ugyan nem erről a témáról szól, viszont érdekesnek találtam, hogy magyar nyelvű író áll a gondolatiság mögött. Ez elgondolkodtatott arról, hogy a magam részéről eredendően melankóliát érzek egy olyan ország iránt, amelyben megszülettem, de soha nem éltem, és nem neki szenteltem az életemet. Ez az ország történetesen Magyarország.
Édesanyád lengyel származású, de Budapesten láttad meg a napvilágot. Később Svédországba költöztetek, majd Londonban jártál egyetemre. Dolgoztál New Yorkban, jelenleg pedig Texasban élsz a családoddal. Mennyi van benned ebből a magyar melankóliából a mindennapokban?
Ha úgy gondolod, nem jár melankóliával az, amikor egy gyermeket elvisznek a szülőhelyéről, akkor valószínűleg eltérően értelmezzük a szó jelentését! Gyermekként nem volt választási lehetőségem, elhagyom-e a szülőhazámat vagy sem: a családom döntött ebben helyettem, és így bontakozhatott ki az életünk. Az ezzel járó melankóliát minden nap magammal cipelem, de nem hagyom, hogy ez szabja meg a boldogságomat a jelenben!
Londonban összehasonlító irodalmat tanultál, nem idegenek számodra Kosztolányi, Karinthy, vagy épp Szabó Magda történetei. Mennyit merítettél a magyar szerzők melankóliájából az Üvegházhoz?
Nagy mértékben! Nem tudnék úgy írni, ahogy, ha nem merültem volna el egy ponton a munkásságukban. (Sőt, talán nem is kezdtem volna írni nélkülük.) Kosztolányin, Karinthyn és Szabó Magdán kívül Oravecz Imre is nagy hatással volt rám, de szeretem Kristóf Ágota alkotásait is. (Kristófot rokonléleknek tartom: noha ő alapvetően franciául írt, magyar származású alkotóként ő is a hazájától távol töltötte egész, felnőtt életét.) Az Üvegházat a harmadik nyelvemen, angolul írtam, és abszolút varázslatos élmény volt magyarul olvasni, hála Lázár Júlia elgondolkodtató fordításának!
Tudnivaló, hogy az első gyermeked születése utáni időszak inspirálta a kötetet. Az interjú elején fontosnak tartom tisztázni: mennyire, mennyiben vagy te egyenlő a főhőssel?
Nem biztos, hogy szét tudom választani kettőnket! A könyvben szereplő nő (Miffo) nem jöhetett volna létre nélkülem... Ugyanakkor mostanra túl vagyok már rajta és azon, mit tesz vagy nem tesz a könyvben. Ő sosem hagyja el az oldalakat
, én igen!
Farkas E. Lina: „Jó lett volna, ha valaki edukál termékenység-témában, ahelyett, hogy azzal nyomasszon, ketyeg a biológiai órám”
Az Üvegház abból a szempontból (is) forradalminak számít, ahogy a szülés utáni női testről (varratokról, vérről, vagy épp az anyatej megállíthatatlan folyásáról) írsz. (Teljesen más ez ahhoz képest, mint amit a lányregények lapjain olvastunk, vagy a filmekben láttunk.) Mi volt a célod ezzel az intim testközelséggel?
Köszönöm az elismerő szavakat! Nagyon magányos voltam, amikor megszületett az első gyermekem, és az írás segítségével dolgoztam fel mindazt, amin keresztülmentem. Minél inkább beleengedtem magam a történetbe, rájöttem, hogy nincs még egy olyan könyv, amely ilyen módon tárgyalná a depressziót, a szülés utáni depressziót, az identitás-, és a nyelv elveszítését. Mire az írás végére értem, úgy éreztem, hogy az Üvegház tökéletes vigasz lehet mindazok számára, akik valaha magányosnak vagy elveszettnek érezték magukat az életükben. Úgy segíthet rajtuk, mint egy barát a bajban.
Úgy érzem, olyan időszakban élünk, hogy gyakran várják el tőlünk, hogy megjátsszuk magunkat. Különösen, ami a boldogságot, a teljesítmény vagy az eredményeket illeti. Mintha arany csillagot vagy süteményt kapnánk jutalomként a végén, ki tudja, kitől! De nem fogunk! Senki nem nyerheti meg ezt a versenyt!
Azt gondolom, az élet legszebb dolgai egyértelműen a hétköznapokban rejlenek. Ilyen például a férjem frusztrációja, amikor kiszakad a komposztzsák, pont egy pillanattal azelőtt, hogy bedobta volna a szemetesbe, és hogy nem tudunk nem nevetni, miközben közösen takarítunk. Ugyanez érvényes arra a pillanatra, amikor az ember konstatálja, mennyi szennyeződés gyűlhet össze a gyermeke körme alatt, de ide sorolnám az édesburgonyakrémleves megnyugtató illatát is, amelyet minden alkalommal elkészítek, ha egy barátom azt mondja, beteg és támogatásra van szüksége. Az élet büdös és piszkos, gyakran véres és rendetlen, és nem értem, mi a probléma azzal, ha ezt felfedjük. Ez korántsem színjáték: sokkal közelebb áll az igazsághoz. Engem – íróként – ez érdekel igazán!
