előfizetésem
Hírlevél
A tudat alatt követett mintákról és önszeretetről szóló norvég dráma, amelynél aktuálisabbat aligha látsz: pszichológust kérdeztünk a Szerethetőről
Öt díjjal tért haza a Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztiválról a Szerethető című norvég filmdráma, mely egy gyönyörű, érzelmekre hangolt film az önszeretet fontosságáról - egy szakítás története, amely bemutatja az önismeret felé vezető utat és a tudat alatt követett mintákkal való megküzdés belső folyamatait.
Lilja Ingolfsdottir filmjében Maria egy harmincas, norvég nő – elsősorban négygyerekes anya és feleség a második házasságában, aki fuldoklik és elmerülni készül az anyaság-párkapcsolat-karrier Bermuda-háromszögében. A férje zenész - ő keresi a pénzt, így a nőnek nem lehet ellenvetése, ha egymás után vállalja be a projekteket, ő maga azonban, a munkáját nélkülözve, egyre jobban kiég az anyaság és a háztartás terhei alatt vergődve. Végül elutasítóvá, hideggé válik, eltaszítva magától a férjét és elidegenítve a gyerekeit.
A pszichológus díványán döbben rá, miután a párterápiából a férj kilépésével egyéni terápia lesz, hogy a helyzet kulcsát, viselkedésének mozgatórugóit magában kell keresnie. A film ezt a belső utazást kíséri végig, míg górcső alá véve a helyzetét, saját anyjával való kapcsolatát, Maria végre eljut önmagához és rátalál az önszeretet képességére. Végre szerethető.
Dr. Marjai Kamilla pszichopedagógus, addiktológiai konzultáns és képződő pszichológust kérdeztük a filmben bemutatott helyzetről, illetve arról a fontos szálról, amiről a filmben csak érintőlegesen esik szó.
Azok a nők, akiknek a munka nemcsak kereseti forrást, hanem az önkifejezés egy útját is jelenti, gyakrabban égnek-e ki hasonló helyzetekben?
Sok nőnek jelent nehézséget összehangolni a különböző szerepeit és feladatait, ez nem újkeletű probléma, de univerzális megoldásaink továbbra sincsenek. Az egyik legjelentősebb akadályt az jelenti, hogy kitágul a szereprepertoár – gyermeket nevelünk, párkapcsolatot ápolunk, idősebb szülőkről gondoskodunk, dolgozunk – de a kapacitás határai nem tágulnak. Ugyanabba a huszonnégy órába próbálunk belepréselni mindent, és ez nagyon kimerítő, ha közben az önmagunktól elvárt minőséggel szemben sem vagyunk alkuképesek.
Mit tesz hozzá a hivatásunk, az általa elért sikerek az önértékelésünkhöz?
