Soma: „Egy önbizalomhiányos kislány voltam, akit meg kellett gyógyítanom, viszont a mélyben mindig ott volt a magamba vetett hit”

Exkluzív interjúnkban Somával beszélgettünk
Exkluzív interjúnkban Somával beszélgettünk
Fotó: Miklóska Zoltán/GLAMOUR

Spitzer Gyöngyit avagy Soma Mamagésát nem kell bemutatni senkinek: énekesnő, előadóművész, műsorvezető, újságíró, életszemléleti tanácsadó és spirituális tanító. De ő hogyan írná le magát egy szóval, milyen filmeket rendezne, ha annak idején felveszik a Színműre, mit lát ma az emberekben és milyen formákban van életében jelen a hit, a vallás?

Amikor nem vették fel a Színművészeti Főiskolára, bejött az életébe a jazz. Budapesten az alternatív, underground művészeti élet jelentős szereplője volt, de vajon ez a lázadó, szeretetkoldusos lány hogy lett a spiritualitás, a csend és a megnyugvás legfőbb nagyasszonya?

Ha le kellene írnod egy szóval: ki valójában Spitzer Gyöngyi Soma?

Felszabadító, mert a puszta jelenléte felszabadítja az embereket. Az emberek megérzik benne az elfogadást, és azt, hogy benne elférnek és ki tudnak nyújtózkodni a szélsőségek, a devianciák, a furcsaságok, illetve azok, amiket mások nehezen fogadnak el.

Ehhez az elfogadáshoz sok belső harcon kellett keresztül menned?

Mindenképpen meg kell érni erre, mert ehhez egy érett személyiség szükséges. A negyvenes éveimben jártam, mikor először éreztem: már majdnem érett felnőtt vagyok. Addig meg sok végletes dolgot éltem meg, aminek köszönhetően meg is edződtem, de megtanultam, hogy mindennek van valami előzménye, oka, és ez elfogadóbbá tett. Először meg kell magunkat érteni ahhoz, hogy meg tudjuk érteni a másikat, a traumáit, a küzdéseit, a hibáit, vagy épp azt, hogy miért tesz, vagy épp nem tesz meg valamit.

Gyerekkorod óta volt benned egy belső hit, karöltve az önbizalomhiánnyal?

Bennünk nőkben jellemzően elég gyakran változik, hogy éppen mit is gondolunk magunkról. Ebből a szempontból olyanok vagyunk, mint a Hold, állandóan változunk, és teljesen normális, ha időnként hadilábon állunk magunkkal. Ez már nem is kettősség, hanem sokszorosság. Másrészről egy önbizalomhiányos kislány voltam, akit meg kellett gyógyítanom, viszont a mélyben mindig ott volt bennem a magamba vetett hit.

Én ezt a hitet tartom sorsnak, amire „mag"-ként is tekinthetünk, hiszen már az anyaméhből, a megfogantatástól kezdve hordozzuk magunkban. Ez az ösztönösen hozott magamba vetett hit állt párhuzamba az önbizalomhiánnyal, ami – anélkül, hogy a szüleimet kiadnám – a gyerekkoromból hozott sérülések miatt keletkezett – ami mára már a tőkémmé vált.

Úgy gondoltam, hogy az anyámnak nem vagyok elég szép, az apámnak nem vagyok elég jó, és ezért állandóan kompenzáltam, ami mégis megfért azzal, hogy közben tudtam, hogy nekem van egy misszióm, sorsfeladatom. Őszintén megvallva, még mindig várom a feladatokat, csak annyi különbséggel, hogy most már nem akarom. Eljutottam arra a szintre, hogy tudom: ami lenni akar, az lesz is.

Színésznőnek készültél hat éves korod óta, a Színművészeti Főiskolára azonban nem vettek fel. Már akkor elfogadtad, hogy nem ez a te utad?

Igen, ezt már akkor és ott lezártam, s egyáltalán nincs bennem, hogy mi lett volna, ha. Azért sem, mert nem vagyok olyan ostoba, hogy az energiáimat arra pazaroljam, hogy évtizedeken át tekintsek egy olyan vonat után, ami a peronon hagyott. Amikor utólag kezdtem rálátni magamra és a családomból hozott hátizsákra, akkor megláttam, hogy valójában nem is én szerettem volna színésznő lenni, hanem az anyám, csak benne nem volt elég ambíció.

Vele azonosultam kislányként, és az ő vágyát próbáltam tudatalatt tovább vinni önként és dalolva, ő semmilyen elvárást nem rakott emiatt rám. De így utólag hihetetlen hálás vagyok és örülök neki, hogy nem az az út jött össze. Biztos vagyok benne, hogy ha én a Színművészetit végzem el, akkor sem úgymond „csak” színésznő lennék, mivel azt a kiszolgáltatottságot, amit egy színésznek meg kell élnie azzal, hogy vagy hívják, vagy nem hívják, nem kértem volna. Inkább alapítottam volna egy színitanodát, vagy elmentem volna a filmrendezés irányába.

Milyen filmeket rendeznél?

Stílusában inkább a dráma állna közel hozzám. A nagyon finom belső folyamatok izgatnának, és ezzel vissza is tértünk a gyógyító-tanító énemhez, amiben most vagyok, amit most élek.

glamour plusz ikon Jakupcsek Gabriella: „Ma már ez a szakma minden tekintetben irányított, és napjainkban a sokszínűség helyett a megfelelésről szól az egész"

Jakupcsek Gabriella: „Ma már ez a szakma minden tekintetben irányított, és napjainkban a sokszínűség helyett a megfelelésről szól az egész"

Napjainkban mi a legfőbb lelki kérdés?

Attól függ, hogy milyen tudatszinten vagyunk. Az emberiség több mint 80 százaléka spirituális szempontból még alszik. Az alvó gyermek-emberek még kifelé mutogatnak, kívülről várják a változást, és azt hiszik, hogy az ő életük jobbá válásához másnak kell változnia. Mást okolnak a szenvedésükért, és a félelem, a manipuláció határozza meg őket. A manipulálás egyik legfontosabb része ráadásul a „nem vagyok elég jó” tévhitének terjesztése, amire a fogyasztói társadalom is épít.

Nekik az egyik legfőbb lelki kérdés, hogy „szerethető vagyok-e". Ezzel párhuzamosan vannak a felébredtek. Akik már tudják, hogy minden, ami a szubjektív valóságunkban történik, az a belső mintázatok lecsapódása. Vagyis ha igazi változást szeretnénk elérni az életünkben, akkor az a mi felelősségünk és csakis rajtunk múlik. Ehhez pedig az kell, hogy szembenézzünk a saját tudatalattink legmélyével.

Senkitől nem várhatok el semmit, nem okolhatok senkit, ráadásul meg kell érteni, hogy minden, ami történik, ha megértem arra, hogy megértsem, értem való. Azt szoktam mondani, hogy engem nem az adott ember története érdekel, hanem sokkal inkább az, hogy mit kezdett azzal, amit magával hozott. A felébredtek egyik legfőbb lelki témája a mi a valódi feladatom, ki vagyok én valójában, hogy jelenik meg bennem és a másikban az isten.

Közben viszont a Z generáció sokkal jobban képes felállítani a saját határait.

Ez biztos! Ők már nem irányíthatóak annyira, mi mint a korábbi generációk! Most másfajta „money-puláció” van. Sokkal láthatatlanabb, mintha dementorok és indák szövevénye kúszna be a bőröd alá. A mesterséges intelligencia (aminek már most sokat köszönhetünk) még sok csapdát fog magával hozni.

Ki gondolná, hogy Soma önbizalomhiányos kislány volt?
Fotó: Miklóska Zoltán

A lányod és a fiad Y generációsok. Tőlük mit tanulsz?

Lenyűgöz a szabadságuk, és hogy mindenféle maszk nélkül, azonnal kommunikálják, ami nekik jó vagy nem. Az én generációmat még arra tanították, hogy akkor is felelj meg a szüleidnek, ha éppen nincs hozzá kedved, de ez a generáció semmilyen felesleges kört nem hajlandó tenni. Van például olyan, hogy felhívom őket, és egyből közlik, hogy „igen anya, most nem alkalmas, röviden!” Olyan is van, hogy miután megebédeltek, megkérdezem tőlük, hogy nem ülnek-e le egy kicsit beszélgetni, mire egyszerűen közlik, hogy most nincs hozzá kedvük.

És ezt annyira jó látni, mert tulajdonképpen ilyet csak azzal a személlyel tudsz megcsinálni, akit szeretsz és aki mellett biztonságban érzed magad. Persze, néha rosszul is eshetne mindez, de mivel szívből működöm az ego helyett, így csak mosolygok és örülök annak, hogy ők már nem járják végig a megfelelési köröket. Nem azért tesznek meg valamit, mert muszáj, hanem mert szeretnék. Csodálatos ebben az Y generációban ez a fajta önérdek-érvényesítés.

Mindkét gyermekemet karizmatikusnak tartom. A fiam elképesztő, ahogy ki tudja mindig jelölni a határait, ezt tanulnom tőle. A lányom, aki textilművésznő, és fantasztikus installációkat csinált most a Campus Fesztiválra, előtte öt évig az Ozorára, tőle abszolút a finomságot és a diszkréciót tanulom.

És a legnagyobb lecke, amit a férjedtől tanultál meg?

Csodálattal nézem, hogy őt tényleg semmi nem tudja kihozni a sodrából. A türelemnek egy olyan mesteri szintjén van, ahová nekem még mindig van hova fejlődnöm. És van valami, ami bár nem lecke, viszont sosem fogom elfelejteni: 33 voltam, amikor Gyuri egy vacsoránál megjegyezte, hogy csak nézem, ahogy nősz föl mellettem. Ő annyira szeretett, hogy látta bennem a potenciált is, hogy kivé válhatok.

Számodra mi a legtúlértékeltebb érzelem a mai világban?

A fontosság, az elismertség és a visszajelzés hajhászásából jövő érzelmek, amik a social médiából jönnek.

Vannak, akiknek a spiritualitás, a hit kérdése lenne az, de a te életedben mindkettő jelen van. Szét lehet őket választani?

Elválaszthatatlanok egymástól, mivel a spiritualitás már önmagában egy hit is: hiszel abban, hogy a lelked örökké él. Abban is hiszel ezáltal, hogy a lelked az Istennek a „léleKzete”, vagyis egy rész vagyunk az Istenből. Az összes élőlény – és nemcsak itt a Földön, hanem az egész univerzumban – együtt maga Isten. Ahogy a tenger egyetlen cseppje is magába képes foglalni a tengert, úgy vagyunk mi is képesek Istennek egy darabkája lenni, aki a mindent magába foglaló és táguló Univerzum egyben.

Itt a tágulás azt jelenti, hogy Isten maga is tágul, és rajtunk keresztül tapasztal. Ez pedig nagyon-nagyon más istenkép, mint ami eddig volt. Ez az új embernek az egyik legrészegítőbb felismerése, és még csak most nyílt ki a kapu, ami mintha egy karámból engedne ki bennünket, ahová eddig be voltunk zárva korlátozó hitrendszerek közé. Eddig az isten kívül volt és nem belül, nem napfényes volt, hanem büntető. E több századon át működő para-gyártásból törünk most ki.

A szüleid is vallásos emberek voltak?

Nem, egyetlen vallásos személy sem volt a közvetlen környezetemben, mégis egészen parányi koromtól fogva kerestem a hitemet és a kapcsolódást. Ötéves voltam, amikor az anyukám beszélgetett egy ismerősével, én meghallottam azt a szót, hogy reinkarnáció, és egyből rákérdeztem, hogy az micsoda. Az anyukám, aki hihetetlen intelligens és művelt asszony, elmagyarázta, mit jelent, és emlékszem, hogy teljes nyugalom fogott el: de jó, van szó arra, amiről tudom, hogy létezik! Én ezzel a tudással születtem.

Soma bevallása szerint csodálattal nézi férjét, akit semmi nem tud kihozni a sodrából
Fotó: Miklóska Zoltán

Mi a legfőbb jellemzője a hitednek?

Isten nem kívül van, hanem belül. Nem büntet, hanem törvényeket hozott létre. A természet, a lét törvényeit, és megajándékozott bennünket a szabad akarattal. Erről eszembe jut Szepes Máriától az egyik kedvenc mondásom: „Az egyetlen realitás a csoda". Vagyis amikor kilépünk minden korlátozó hitrendszerből, és magas rezgésen vagyunk, bármi megtörténhet.

Egy könyvet meg tudnék tölteni azzal, hogy mennyi racionalitással megmagyarázhatatlan dolgot, csodát tapasztaltam meg. Szóval legfőképpen a bennünk levő isteni minőségben hiszek. Fény vagyunk, benne az anyagban. Mindemellett a hitemnek van egy nagyon erős keresztény színezete is, mivel van egy mély személyes kapcsolódásom a Szűzanyával. Ezt az első Mexikóban tett látogatásomkor kaptam 23 évvel ezelőtt.

Viszont ehhez hozzájön még egy erős keleti árnyalat is, a buddhizmus, Dél-Indiában pedig megérintett a hindu mesevilág is. Minden nap jógázom és rendszeresen Siva és Sakti mantrákat hallgatok, valamint pont most Ramana Maharsi életéről olvasok egy könyvet, aki az egyik legnagyobb hindu tanító volt. Nagyon vegyes az én hitem, de azt gondolom, hogy bármiben is hiszünk, minden vallásnak egyetlen egy „dogmája” van: a szeretet.

Háborúk dúlnak a világban, gyűlölet kezd eluralkodni, és mintha luxus lenne már a szeretet. Te mennyire tudod meghúzni azt a bizonyos határt, hogy azzal foglalkozz, ami tényleg a saját dolgod?

58 évesen már pengeélesen szét tudom választani, hogy mi az én dolgom, az ő dolga és az Isten dolga. Ebből a szempontból nem veszem már tudatosan magamra azt, ami nem rám tartozik, mert azzal nem csak a saját energiaszintem zuhan le, hanem ezáltal a világba is a félelmet fogom bevinni, amivel csak ártanék. Azt látom, hogy szinte mindenki szenved valami miatt. És ha én is szenvedek és rosszul érzem magam, akkor jobb lesz a világnak vagy bárkinek?

Hozzáadok a szenvedésemmel a világ jobbulásához? Biztos, hogy nem. Száz százalék, hogy azzal adok, ha napról-napra egyre inkább a saját életemet élem, önmagam és a világ örömére. Ha a puszta jelenlétemmel és örömömmel emelem a környezetem rezgését. Hiszem, hogy a legjobb, amit a világnak adhatunk, az, amikor önazonosak vagyunk, és egyre inkább feltétel nélkül szeretjük magunkat. Akkor tudunk másokat is így szeretni. A szeretet a kulcs.

A csodálatos szakrális magyar nyelv mondja is, hogy szer-etet, gyűl-ölet. Viszont amikor arról beszélünk, hogy gyűlölködnek és háborúznak, akkor fel kell tenni magunknak is a kérdést: én mennyit háborúzok saját magammal, a családtagjaimmal, a kollégáimmal vagy a többi embertársaimmal? Kiket szeretek, és vajon mennyire tudok őszintén szeretni?

De ahogyan a világ felgyorsult, úgy zárkóztak be saját magukba az emberek.

Igen, és ezért is érdemes a belső gyermeket mindenkinek saját magában meggyógyítania. Mert amíg bárki is azt hiszi magáról, hogy ő nem elég szerethető, addig manipulálható. Aki pedig bezár, az egyre jobban fog félni.

Elégedett vagy most az életeddel?

Igen, és csordultig vagyok hálával, hogy ilyen szép életem van! Eljutottam oda, hogy nem akarok ennél többet, jobbat vagy mást. Életem legfontosabb feladatai mindig vagy intuícióból jöttek le, vagy egyszerűen elém rakta őket az élet. Mint egy hegyről lefele zubogó víz, ami kivájja a maga útját. Felesleges akarnom. Éppen elég, ha odafigyelek arra, mit kíván a testem, lelkem, és hogy tisztítsam magam.

Nagyon sokat dolgoztam azért, hogy eljussak ide, hogy meg tudom magamnak engedni a boldogságot. Hogy képes lettem elállni a saját utamból, és nem gyártok már magamnak szenvedést, akadályokat.