„Már nem a ruha érdekel, hanem az azt viselő ember” – Beszélgetés dr. Simonovics Ildikóval, a Magyar Menyasszony kiállítás kurátorával
Foglalkozása: művészettörténész-amazon, mondhatnánk bátran dr. Simonovics Ildikóra, a nagy sikerű Magyar Menyasszony kiállítás kurátorára. Hogyan vált félénk gyermekből az ország egyik legismertebb művészettörténészévé? Hogyan bontakoztatta ki a nőiességét egy válás árnyékában? Hogyan valósította meg a Rotschild- és a Magyar Menyasszony kiállítást és miféle víziókat dédelget ma? Interjú.
Leading lady. Így nevezték a két világháború között azokat a nőket, akik nemcsak a férfiak, hanem a nők elismerését is magukra tudták vonni. Ugyan a kijelentés főképp a stílusra vonatkozott, nem feledkezhetünk meg a kisugárzásról sem. Azért pedig nem kell a szomszédba mennie dr. Simonovics Ildikó divattörténésznek, de muníciónak sincs híján. Ildikó élet- és karrierútja ugyanis egyértelmű tanúbizonysága annak: az igazi tehetség, a nagybetűs „talentum” akkor is utat tör magának, ha azt ezerféle módon megpróbálják elnyomni.
Vissza tudod idézni, hogyan kezdődött az érdeklődésed a művészettörténet iránt?
Az emberek általában vagy humán, vagy reál beállítottságúak. Én azok közé tartozom, akik lényegében bármit meg tudtak tanulni. A gimnáziumban sokat olvastam Jungot és Freudot, és eltökéltem, hogy pszichiáter leszek. A nevelőapám közbenjárására az érettségit megelőző nyáron két hónapig segédápolónő voltam a János Kórház pszichiátriáján. Amikor az ott látottaktól csaknem idegösszeroppanást kaptam, be kellett látnom, hogy nem ez az én utam. (Kár, hogy akkoriban senki nem világosított fel arról, hogy nem kell ahhoz feltétlenül orvosnak lennem és a pszichiátrián dolgoznom, hogy az emberi lélekkel, elmével foglalkozhassak...)
Miután egy kedves ismerősöm (akivel együtt sétáltattunk kutyát) művészettörténész szeretett volna lenni, arra jutottam, én is az leszek. Semmiféle megalapozottsága nem volt a gondolatnak (korábban soha nem foglalkoztam művészettörténettel, fizikára és biológiára fakultáltam az orvosi miatt), de csodával határos módon elsőre felvettek francia-művészettörténész szakra, amelyből később csak ez utóbbi maradt.
„Algériában nőnek láttak, miközben én fiú akartam lenni,” – meséled a gyermekkori élményeidről egy interjúban. Mennyire befolyásolta a női identitáskeresésed a divat(történelem) iránti érdeklődésed?
Őszintén? Semennyire! Önbizalomhiányos, introvertált gyerek voltam, rettegtem a reflektorfénytől. Édesapámnak nem született fia, aki tovább vitte volna a nevét, ezért úgy voltam vele: fia helyett fia leszek. Gyermekkoromban emiatt rendkívül fiús voltam: rövid hajam volt, és „zsákokban” jártam, így a gyönyörű, stílusos édesanyám teljes kontrasztja voltam. Érdekesség, hogy a szüleim valahol, tudat alatt így is neveztek el: az Ildikó harciast jelent, míg a második nevem, az Andrea pedig azt, hogy férfias. Így legyél kislány! (Nevet.)
Visszakanyarodva a kérdésre: a nőiességem kibontakozása tulajdonképpen egy válással kezdődött. Húsz év után egyedül maradtam és családfenntartóvá váltam. Szembesültem önmagammal és az egzisztenciális problémákkal, teljesen elmerültem a magányban. Sokféle nőállapot létezik, (vannak olyan ismerőseim, akik alapvetően „amazon üzemmódban” léteznek), én ekkor kezdtem el megérkezni ebbe a létállapotba. Azóta is ebben vagyok, de már szeretnék továbblépni.
A Londonban élő képzőművész számára az alkotás terápia
A válásoddal kapcsolatban ugyanitt azt mondod: „a nővé válásom ott, akkor 47 évesen vette kezdetét.” Mit értesz nővé válás alatt?
Húsztól negyvenhét éves koromig mindössze két hosszú távú kapcsolatot tudhattam magam mögött, így a válásom után kezdett el kinyílni a világ. Rájöttem, hogy addig nem igazán éltem. Bátran ki merem jelenteni, hogy a férfiak adták vissza a nőiességemet: onnantól kezdve másképp tekintettem a testemre,
és önmagamra, mint korábban.
A válásod után eljutottál az Everness-fesztiválra, amellyel kapcsolatban egy helyen azt nyilatkoztad: „Ott lettem nagybetűs nő, aki meglátta, hogy dolga van/lesz a többi nővel, de csak miután elfogadta és meggyógyította saját magát.” Minek hatására fogalmazódott meg benned ez a küldetéstudat?
Két évvel ezelőtt valóban részt vettem az Everness-fesztiválon, ahol egy hét alatt olyan belső utazáson vettem részt, amely során rengeteg minden összeállt a fejemben. Nem tudok elképzelni ennél csodálatosabb élményt: hiába jártam volna be a világ legszebb helyszíneit, akkor sem tudtam volna megélni azt, amit ott!
Gyermekkorom óta óriási megfelelési vágy dolgozott bennem: ki voltam éhezve mások visszajelzésére, amiért bármit megtettem volna. Nem olyan rég felismertem, hogy ideje lenne befelé fordulnom: azon kell dolgoznom, hogy szeressem magam, hogy ne vágyjak szűkölve mások elismerésére. Csak szimplán érezzem magam jól a bőrömben, de leginkább érezzem magam jól önmagammal.
Visszakanyarodva a karrieredhez: kinek köszönhetően fordult az érdeklődésed a divattörténet felé?
Az egyetemi legjobb barátnőm édesanyja, F. Dózsa Katalin révén kerültem kapcsolatba ezzel a világgal. Az ő szárnyai alatt kezdtem el a ’60-as-’70-es évek divatanyagát rendezgetni a Kiscelli Múzeumban. Lenyűgözött Kati temperamentuma és tudása, illetve az, ahogy képes volt mindazt átadni: egyfajta követendő példaként tekintettem rá és a pályájára.
Kati tanácsolta, hogy kezdjek el az 1945 utáni éra divatjával foglalkozni, ami bevallom, eleinte nagyon nem tetszett, a két világháború közötti időszak például sokkal jobban érdekelt volna. Ennek ellenére elfogadtam a döntését, mert hálás voltam az iránymutatásaiért. Ő ismertetett össze a szocialista időszak kiemelkedő, még élő divattervezőivel, akikkel rövidesen elkezdtem beszélgetni. Ezek a beszélgetések alapozták meg a doktori disszertációmat, és végeredményben a Rotschild-kiállítást is.
Mivel kevés forrás maradt fenn a szocialista időszak divattörténetével kapcsolatban, az emberek voltak az adatközlőim. Ezen a ponton gyakorlatilag léleksimogató lettem
azáltal, hogy meghallgattam őket, elmesélhették valakinek az emlékeiket, a történetüket. Akkoriban még nagyon szerettem a tárgyakat, és elképesztően élveztem, amikor újak kerültek be általam a gyűjteménybe. Imádtam, hogy elmehetek értük, lehetőséget kapva arra, hogy bepillantsak valakinek az otthonába, és picit az illető életébe.
Ma már nem a ruha érdekel, hanem az azt viselő ember. Nincs már türelmem a tárgyakhoz: víziókat szeretek látni, és megvalósítani azokat. Sokkal erősebb annak a vonzása, hogy az álmaimat váltsam valóra, mint a tárgyakhoz való régi kötődésem. A víziókhoz és azok projektté formálásához azonban idő kell, én-idő. Inspirálódás és befelé fordulás. Szabadság hiányában ez nem megy, különösen, ha közben azt látom, hogy az elképzeléseim egy része a „körülmények” miatt megvalósíthatatlan, vagy kudarcba fullad. Ezekbe a veszteségekbe, tehetetlenségbe újra és újra belehalok... de valahogy aztán mindig feltámadok! (Nevet)
Befelé forduló gyermekként jellemzed magad, mégis, két, eddigi legnagyobb munkád (a Rotschild-kiállítás és a Magyar Menyasszony) megnyitóján például több száz ember előtt kellett beszédet mondanod. Hogy lett a szerepléstől konkrét fizikai tüneteket produkáló gyermekből reflektorfényben fürdőző, magabiztos nő?
F. Dózsa Kati egy időben elküldött maga helyett tanítani: többek között Szegeden és Szolnokon vettem át tőle a viselettörténet oktatást. Ennek köszönhetően megtanultam, hogyan tudom lekötni a hallgatóságot egy-két-három órára, emellett megjött az önbizalmam azáltal, hogy láttam: a közvetlen(ebb) stílusommal, az érdekes témával le tudom kötni a hallgatóságot.
Emlékszem, hogy később a Rotschild-kiállítás megnyitóján ért a meglepő felismerés: élvezem a színpadi szereplést! Számomra is hihetetlen, hogy az a gyerek, aki minden helyzetben kerülte a reflektorfényt, sőt, fizikai rosszul léttel (hánytam, hasmenésem volt, elájultam) küzdött, ha ki kellett állnia a tömeg elé, ma lubickol ugyanebben. Elképesztően jó érzés látni, amikor a díszterem tele van emberekkel, és ők mind azért vannak ott, mert én csináltam valamit. Óriási elégtétel volt mindkét alkalom számomra, főleg azok miatt, akik kételkedtek az ötletem helyénvalóságában, legyen szó akár szakmabeliről, akár családtagról...
Annak ellenére, hogy azt mondod, az emberi történetek jobban vonzanak, az ötleted nyomán létrejövő Magyar Menyasszony kiállítás több mint száz ruhát vonultat fel az elmúlt ötszáz évből...
Igen, de fontosnak tartom leszögezni: hiába van kint száz ruha, ez mégsem egy divatkiállítás, inkább nőtörténeti, társadalom- és kultúrtörténeti tárlat. Nem mintha egy divatkiállításnak ne lehetne több mondani valója a szép ruhák bemutatásánál és a sziluett változásnál: a menyasszonyi öltözetek is tükröznek politikai, gazdasági, technológiai, szociológiai, mentalitástörténeti folyamatokat, amelyeket a fehér ruhák termében nyomon is követhet a látogató, ha elolvassa a feliratokat.
A Magyar Menyasszony kiállítás valóban nemcsak a ruhákról, hanem a közösségépítésről is szól. Miért érezted fontosnak, hogy közösséget szőj a menyasszonyi ruhák köré?
Erősségemnek tartom, hogy elszánt vagyok, és ha hiszek valamiben, rendkívül lelkes tudok lenni. Rendkívüli a munka- és a teherbírásom, tudok motiválni másokat. Ez jó alap a közösség építéséhez. A munkám ezen része a vágyálmomhoz, a pszichológiai tanulmányokhoz köthető: érdekelnek az emberek, szeretek odafigyelni arra, amit mesélnek. Azáltal, hogy képes voltam és vagyok rájuk hangolódni, hogy nem sajnálom az időt és az energiát arra, hogy egy csoportot (Magyar Menyasszony Facebook-oldal) és minden tagját (14.100) szeretgessem, azt gondolom, egyedülálló elképzelést sikerült megvalósítani.
Mire számíthatunk tőled a jövőben?
A következő álom projektemhez óriási belső munka szükségeltetik. Ehhez viszont picit meg kell állnom és szusszannom egyet, hogy legyen miből építkeznem. Hiszem, hogy minden összeér- és összecseng egymással, így egy „bizonyos” témában olyan kiállítást szeretnék megvalósítani, amelyben a néző számára az élmények átélésén túl megnyílik a lehetőség a belső utazásra.