Puskás Ágota: „Ha nem tanuljuk meg tudatosan használni a közösségi médiát, az inkább falakat húz fel közöttünk, mintsem hidakat épít”
Hogy bírod? – kérdezzük egymástól sokszor, aztán suhanunk is tovább. Puskás Ágota első kötete nemcsak felteszi, hanem meg is válaszolja ezt a kérdést a huszonéves Rozi történetén keresztül, aki egy bántalmazó édesapa után egy bántalmazó párkapcsolat kusza hálójában találja magát. Az önéletrajzi ihletésű, lélektani regény a főhős legsötétebb gondolataiba enged betekintést, Rozinak köszönhetően pedig kikristályosodik egy elmagányosodó, fiatal generáció képe, akik ugyan a közösségi médián keresztül igyekeznek kapcsolódni egymáshoz, de a való életben csekély az eszköztáruk arra nézve, hogyan találjanak rá egymásra és önmagukra.
Puskás Ágota már korán elhatározta, hogy szeretne könyvet írni, de téma híján úgy volt vele, türelmesen kivárja, amíg megszületik a szándék mellé a történet magja is. Miután négy évvel ezelőtt mentális mélyponton ment keresztül, a terápiás folyamat részeként elkezdett írni. Aztán rájött, hogy a naplószerű bejegyzései önálló kötetként is megállnák a helyüket. A Hogy bírod című kötet szerzőjével mentális egészségről, transzgenerációs mintákról és a testet öltő félelmekről beszélgettünk.
A Hogy bírod az első köteted. Mi volt a célod ezzel a regénnyel?
Bíztam benne, hogy a történetemmel segíthetek olyan embereknek, akik hasonlókon mentek keresztül, mint én, és a főhős, Rozi. Az volt a célom, hogy a regényt olvasva kevésbé érezzék magukat magányosnak, hogy tudják: nincsenek egyedül a nehéz érzéseikkel.
Bár ez alapján egyértelmű, hogy önéletrajzi ihletésű kötetről van szó, fontosnak tartom az elején megkérdezni: mennyire egyezik Rozi története a sajátoddal?
Ami a cselekményt illeti, több ponton eltértem a saját életemtől, de az érzések szintjén abszolút letükrözi a belső világomat. Minden olyan érzést megéltem, ami a könyvben szerepel.
A fülszövegben lélektani regényként aposztrofálják a kötetet. Mikor és miért kezdtél el érdeklődni az ember lélektani működései iránt?
Hét-nyolc évvel ezelőtt azért kezdtem tudatosan olvasni, hogy elkezdjem „kikupálni” a mentális egészségem. Versenyszerűen vízilabdáztam, és nagyon durva teljesítménykényszerrel küzdöttem: az edzéseken remekeltem, a tétmeccseken viszont begörcsöltem. Nem értettem, mi történik velem, egyúttal nehezen (pontosabban egyáltalán nem) tudtam kifejezni azt, ami bennem történik. Úgy éreztem, nincs meg hozzá az eszköztáram. Azt reméltem, hogy az olvasás által nemcsak tudásra teszek szert, hanem olyan szavakra és módszerekre is, amelyek segítenek megismerni magam, a világot. Hogy általuk megértsem, mit miért csinálok, és értelmet nyerjen ugyanez a körülöttem élő, sok-sok ember kapcsán is.
Kemény Zsófi: „Hiába áldozza fel magát akárki, egy tapodtat sem moccan a hatalom”
A könyved főszereplője, Rozi bármelyikünk lehetne: épp egy szakítás után próbál talpra állni és elszakadni a másik féltől. Miért épp ez a téma kezdett téged foglalkoztatni?
Ez a szál abszolút önéletrajzi ihletésű: engem mindig a szerelmi csalódások és a párkapcsolati problémák viseltek meg a legjobban. Ezek miatt különböző trauma reakcióim voltak, előfordult például, hogy dühkitöréseim voltak, mert sosem értettem, hogy miért keveredek mindig olyan kapcsolatba, ahol nem tisztelnek engem
? Miért van az, hogy (ezzel párhuzamosan) mindenhonnan azt hallom, hogy „szeresd és fogadd el magad”, viszont hiába mondogatom mantraként, egyszerűen nem tudom, azt hogyan kell? Azért gondoltam, hogy a „szerelmi” szál jó kiindulópont lehet, mert úgy érzékelem, nagyon sokan küzdünk hasonlókkal: hogy olyan intenzíven élünk meg egy csalódást, hogy az ledominál minden mást.
A szakítást megnehezíti a közösségi média: ha például zölden világít az ex kicsi buborékja Messengeren, esetleg Rozi látja, hogy Vince elolvasott egy üzenetet, de arra mégsem ír vissza... Olvasás közben azon kaptam magam, hogy szinte kiabálok fejben a karaktereddel, hogy tegye már le a telefont vagy minimum tiltsa le a másikat, holott – ha őszinte akarok lenni magamhoz – én sem csinálnám másképp. Mit gondolsz, magunkkal miért nem vagyunk annyira kritikusak, mint másokkal?
Azt gondolom, ha nem tanuljuk meg tudatosan használni a közösségi médiát, akkor sokkal inkább falakat húz fel egymás között, mintsem hidakat építene. Sokkal könnyebb mások élete fölött ítélkezni, mint rendet rakni a sajátunkban. Egyúttal ciki beismerni saját magunknak a gyarlóságainkat. Például azt, hogy a közösségimédia-felületeken látott emberek irigységet váltanak ki belőlünk, mert úgy tűnik, hogy az életük tökéletes, hiszen minden pillanatban boldogok és szuper anyagi körülmények között élnek. Ahogy az sem túl felemelő érzés, hogy nehezen tudunk örülni a másik sikerének. Nehéz ezt önmagunknak beismerni, a másik szemében mindig könnyebb megtalálni a szálkát...
Számomra a Hogy bírod leginkább arról szól, hogy hiába tudatosítok magamban bizonyos mentális működéseket (például az irigységet és az ezzel járó dühöt), mégsem úgy cselekszem, ahogy az a legjobb lenne nekem. Az agyammal már tudom, hogy mi lenne a jó döntés (nem kellene telefonoznom, nem kellene olyan embereket követnem, akik ezt váltják ki belőlem vagy épp nem kellene olyan szerelmi kapcsolatokba bonyolódnom, amelyben a másik nem tisztel), mégis bele-belecsúszok ebbe. Nem tudom, vajon mikor jutok el arra a szintre, amikor már nemcsak tudom, hogy mit kéne tenni, hanem aszerint is cselekszem és meghúzom a határaimat.
Később, a testén érzékelhető hegek, sárga- és lila foltok, valamint az emlékezetkiesések hatására kikristályosodik, hogy nemcsak érzelmileg, hanem fizikailag is bántalmazónak tekinthető kapcsolatból próbál szabadulni. Amely egyébként kísértetiesen hasonlít a szülei kapcsolatára. Tudatosan építetted ezt a bántalmazásra épülő, transzgenerációs mintát a karaktered köré?
Röviden: igen! Amikor elkezdtem terápiára járni, és kiderült, hogy a szerelmi életemben van egy jól körülhatárolható minta, hamar az édesapámnál lyukadtunk ki. A vele való kapcsolatom – bármennyire is nem szeretném – kihat a szerelmi életemre, mivel a tudattalan folyamatok ösztönösen irányítanak minket bizonyos embertípusok felé.
Ezt mindenképpen szerettem volna érzékeltetni a regényben is. Az írás lehetőséget adott arra, hogy külső szemlélőként rálássak az érzéseimre, a szűk mikrokörnyezetem pedig jobban megismerhetett a leírtak által. Mostanra biztosan tudom: megérte ezzel foglalkozni, hiszen olyan tiszteletreméltó baráti közösség alakult ki körülöttem, amelybe megérte időt és energiát fektetni.
Ha már közösség: a Rozin elhatalmasodó pánikrohamokat látványosan súlyosbítja az elmagányosodás. Mennyire kardinális probléma ez a fiatal generáció tagjai között? Mit tanácsolnál a veled egykorú lányoknak, hogyan lehet kilépni ennek a csapdájából?
Abszolút kardinális problémának érzékelem az elmagányosodást a húszas-harmincas korosztályban. A húszas éveim elején volt bennem egy erőteljes dac: meg voltam győződve arról, hogy engem senki nem ért meg. Ugyanakkor senkivel nem osztottam meg, mi van bennem és miért érzem magam rosszul! Később arra jöttem rá, hogy legtöbbször azért éreztem magam magányosnak, mert nem tudtam kifejezni magam, és azzal sem voltam tisztában, hogy bátran lehet segítséget kérni.
Ami a tanácsot illeti: nekem sokat segített, hogy kipróbáltam olyan dolgokat, amikre korábban még gondolni sem mertem! Írtam egy olyan listát arról, hogy miket tudnék és szeretnék csinálni. Ezen olyan tevékenységek szerepeltek, amit az emberek általában a barátokkal vagy a párjukkal csinálnak, de eltökéltem, hogy elkezdem őket egyedül is véghez vinni, mert az ki fog lendíteni ebből a szomorú, „nekem semmi sem jó, engem senki nem ért meg” állapotból. Igyekeztem kizoomolni ebből, és felfedezni önmagam!
Kíváncsi voltam, hogy milyen az, amikor elmegyek egyedül egy fesztiválra vonattal? Hogy fogok ott viselkedni, ismerkedni? Élvezni fogom egyáltalán? A példánál maradva már a vonaton megismerkedtem két olyan emberrel, akikkel végig buliztam a fesztivált, közben régi ismerősökkel is találkoztam, és szuperül éreztem magam. Nekem bevált az a módszer, hogy elkezdtem kitologatni a határaimat.
Rozi konstansan marcangolja önmagát: a regény lapjai tele vannak durva önostorozással és önutálattal, különösen, ami a testét illeti. Javíts ki, ha tévedek, de kicsit azt érzékeltem, hogy inkább a tapasztalatnak, mint az írói fantáziának köszönhető az önutálat realisztikus ábrázolása...
Jól érzed...
Hogyan lehet kilépni ebből a sötétségből?
A saját példámból kiindulva azt tudom mondani, hogy a segítségkérés, a megbízható kapcsolati háló, és a terápia jelenthetik a kiutat. A közösséggel kapcsolatban viszont megjegyezném, hogy rendkívül kiszolgáltatott az az állapot, ha mindig csak másoktól várjuk a megerősítést.
Hiába mondta nekem ebben az állapotban bárki, hogy szép vagyok és okos, nem hittem el. A saját fejem után mentem, és meg is lett az eredménye. Persze, nem azt mondom, ha szépeket és jókat mondok magamnak, akkor szép és jó dolgok fognak velem történni, de minél inkább beépítem a mindennapjaimba ezt a gyakorlatot, annál inkább a saját magaménak tudom, és érzem: egy idő után pedig biztosan kisüt a nap a felhők mögül.
A terápiával kapcsolatban fontosnak tartom leszögezni: ez nem olyan, mint amikor elmegyünk a fogorvoshoz egy fogfájással, betömi a fogat és kész. Ez egy óriási, belső munka, ami rengeteg időt, energiát, és – sajnos – pénzt emészt fel. Türelem kell hozzá, de ki lehet jönni ebből az apátiából!
Számomra az írás is traumaoldó jellegű: az, hogy kiírtam magamból a tapasztalataimat, sőt, egy karakter „kezébe adtam”, lehetőséget adott arra, hogy madártávlatból tekintsek a saját életemre. Ennek is gyógyító ereje van.
A regény lapjait átitatja az anyahiány: Rozi mindennél jobban vágyik az édesanyja ölelésére. Miután tudom, hogy édesanyád volt az (egyik) első olvasód, felmerül a kérdés: miért épp az édesanya hiánya ennyire kardinális a kötetedben?
Egy terápiás ülésen egyszer levezettük az egyik félelmem: mi történik akkor, ha az valóra válik? Mik a legrosszabb szcenáriók, amik bekövethezhetnek ebben az esetben? Édesanyám elvesztése óriási félelmem: valahogy az van bennem, hogy az nem lehet, hogy olyan világban éljek, ahol nincs ott az anyukám.
A könyvben – egy ismerősöm szomorú példája alapján – tulajdonképpen megvalósítottam az egyik legnagyobb félelmem: édesanyám elveszítését. Persze, tisztában vagyok vele, hogy az édesanyám nem halhatatlan, és hogy a testvéreimmel tudunk majd megoldást találni a különböző problémákra, de a „legrosszab szcenárió” felvázolása segített nekem abban, hogy szembenézzek ezzel a mumussal.
A főhősöd kimondja: lehet, hogy a boldogság csak egy illúzió, magyarán fogalma sincs, mint jelent maga a szó. Te megfejtetted már ennek a titkát?
Talán igen! Én a szabadsággal kötöm össze a boldogságot. Szabadon élni a saját korlátjainkon felül vagy azok nélkül. Szabadon csinálni olyan dolgokat, anélkül, hogy a megbélyegzésen gondolkodnánk, vagy azon, ki-mit fog gondolni a döntéseinkről. Ez a gondtalanság állapota, amely nem egyenlő azzal, hogy ne adódnának az ember életében problémák. A kérdés inkább az, hogyan viszonyulunk hozzá és hogyan tudjuk megtalálni azokat a lehetőségeket az életben, amik előre visznek. Egyre többször érzem ezt a szabadságot.