Pokorny Lia: „A színészetet szolgálatnak tartom”
Pokorny Lia végigjárta a színészet lépcsőfokait, stúdiózott annak idején a Bárka Színházban, ahol aztán tag lett, és a társulat megszavazta, hogy ő játssza a Lila ákác Tóth Manciját. Ma is ezt tartja pályafutása egyik meghatározó pillanatának. Mostanában a saját „társulata” építésével foglalkozik, egy személyes, intim, zenés és prózai darabjaival járja az országot.
Az Új Színházban szerves része volt a művészszínházi törekvéseknek, komoly főszerepeket játszott. A Centrál Színházban többször is megformált elcsúfított, öregített karaktereket. Egy kora őszi délelőtt, Ruttkai Éva halálának az évfordulóján találkoztam vele. Adta magát, hogy a színészkirálynővel kezdjük a beszélgetést.
Virágot vittél Ruttkai Éva szobrához, halála évfordulóján. Mire tanít az ő emléke?
Nem biztos, hogy Ruttkai Éva ma divatos vagy trendi lenne, klasszikus értelemben mégis örökkévaló. A mélység, az őszinteség jön át a személyiségén, a játékán. Nem akart minden áron valamilyen lenni, sem megfelelni a kornak. Maníroktól mentes volt. Önazonosnak látom, aki bölcsen elfogadta a sorsát. Példaképem.
Hiányoznak a mai életünkből, de a színészvilágból is a királyok-királynők, a hősök…
A királyok szolgálnak, nem pedig kiszolgálnak. A színészetet szolgálatnak tartom. A szolgálatban méltóság van, tartás, a felelősség vállalása. A kiszolgálás valamiféle megfelelési vágy, az elismerés, odafigyelés, szeretet kierőszakolása. Az ilyen emberek valójában maszkok mögé bújnak, felvesznek egy szerepet. Nem maguknak felelnek meg, hanem mások elvárásainak. Hagyják, hogy a világ másmilyenné formálja őket. Ez károkat is tud okozni a személyiségben. Az önazonosság manapság a legnagyobb teljesítmény.
Csányi Sándor: Valamennyire minden művész szeretethiányos
Amióta önismereti útra léptél, tisztábban átlátsz embereken, helyzeteken?
Nem tudom, de igyekszem. Türelmesebb is lettem. Rengeteg hazugság vagy hamisság vesz körül minket, nehéz kiigazodni abban, mi az igaz, mi nem. A színpadon sem lehet hazudni. Kérdezték már tőlem, tartok-e attól, hogy a mesterséges intelligencia mindenhova beszivárog, a színházban is átveszi az uralmat. Szerintem nincs szebb az emberi esendőségnél. Nem lehet reprodukálni azt, ahogy egy ember kiáll a színpadra, őszintén fel tárja a fájdalmát, a szégyenét, a küzdelmeit.
A nézőt ez akár fel szabadíthatja, hogy neki sem tökéletesnek lennie, szembesül azzal, hogy másnak is lehetnek hasonló problémái, más sem talál rá könnyen a boldogságára. Mindannyian hosszú utat járunk be, én is keresgélek még.
A Majdnem tökéletes boldogság receptje című darabodról beszélsz, amit teljes egészében egyedül írtál. Mennyi benne Pokorny Lia és mennyi Bársony Kriszta, a szerep?
A gondolataimról, az érzéseimről beszélek az előadásban, nem konkrétumokról. Arról, hogyan élek meg bizonyos helyzeteket. Nyilván beleírtam sok mindent, amin átestem, a megfelelési kényszert, a nemet mondani nem tudást, az egyedüllétet, vagy hogy korábban az egyik legfélelmetesebb szó volt számomra a magány, ma pedig egyedül is nagyon jól érzem magam.
Az nem kapcsolat számomra, ha csak azért választok valakit, hogy ne érezzem a magányt. Abban az esetben a függőség, az egyedülléttől való félelem tart össze két embert. Azért szeretek valakivel együtt lenni, mert szeretem, nem azért, mert ne tudnék egyedül boldog lenni.
Nyilván tapasztalod, hogy a független nőknél nehezítő körülmény ismerkedés szempontjából a népszerűség, a szépség, a tehetség.
Így igaz. Megfigyeltem, ha bekerülök egy új társaságba, a nők csak eleinte tartózkodóak velem, aztán hamar barátkozni kezdenek, és már nem az „ismert színésznő” vagyok számukra, hanem egy jó cimbora, kedves ismerős. A férfiaknál ez nehezebb. Kevésbé tudják elhinni, hogy a földön járok, hogy hétköznapi életet élek. Az a férfi tud hozzám jól kapcsolódni, aki önmagával is rendben van.
Básti Juli: Azért lettem színész, hogy a traumáim túléljem
Mi vitt a szabadság szűk ösvényére? Hogy búcsút ints a hagyományos társulati létnek, és egyszemélyes színházzal, zenés, prózai, interaktív estekkel járd az országot?
Felgyorsultak az események körülöttem az elmúlt években. Egyik barátnőm szerint minden gyáva döntésnek megvan a következménye, minden bátor döntésnek a hozama. Már tudom, hogy igaza van. Egy folyamat eredményeként választottam a szabadúszást. Kezdtem figyelni magam, hogy érzem-e a torkomban, a gyom romban a gombócot pusztán azért, mert nem mondom ki, mit szeretnék. És mi történik akkor, ha megkockáztatom kimondani – az életem minden területén, a munkában, a családban, más kapcsolataimban –, hogy nem oké valami.
Voltak olyan emberek az életemben, akiknél nem húztam meg a határokat, majdnem el veszítettem munkákat, mert nem mertem az asztalra csapni, hogy lenyúlják az ötleteimet. Akkor lettem magam és magabiztos, amikor létrehoztam az első önálló estemet, a LIAisont. Rájöttem, hogy a dolgok ki nem mondásával alulértékelem magamat. Aztán a Centrál Színházban Puskás Tamás igazgatónak mondtam nemet egy szerepre, és emlékeztettem arra, hogy pár éve pont tőle kaptam a születésnapomra egy könyvet, amelynek Merj nemet mondani a címe. Hát megtanultam.
Egyre szabadabb, önállóbb dolgokat csináltam, és ez már összeegyeztethetetlen volt a színházi keretekkel. Éreztem, hogy a jóval kockázatosabb szabadsággal van dolgom. Nem tudom, merre visz az út, nincs konkrét tervem. Beengedek minden olyat az életembe, amellyel épülni tudok.
Mennyire volt sorsszerű a LIAisonnal megélt intenzív barátság Babicsek Bernáttal, majd az ő váratlan halála?
Amit Bernát az életében és a halálában adott, azzal mintha újra íródott volna bennem a veszteségérzet, az elengedés, a gyász folyamat, az életem újraértékelése. Az a rövid idő, amit kaptam ettől a barátságtól, tiszta, őszinte, játszmáktól mentes volt. Hónapok alatt nagyon mély, igazi kapcsolódás alakult ki köztünk. Úgy tudtam őt egyszerre elengedni és megtartani, hogy továbbviszem az előadást pont a Bernát búcsúztatásán megismert Kéméndi Tamás harmonikással.
Rujder Vivien: „Akkor vagyok nyugodt, ha tudom, hogy pontosan mikor, mi következik"
Vízválasztónak élted meg, ami kor betöltötted az ötvenet?
2019 környékétől folyamatosan féltem attól, mi lesz ötven után, de közben vártam is, hogy betöltsem. Éreztem, a kor hozzá segít ahhoz is, hogy már nincs időm bizonyos dolgokra, például arra, hogy hagyjam magamat bántani, vagy az önostorozásra, vagy hogy benne maradjak gyötrő helyzetekben. Segített abban, hogy szelektáljak kapcsolatokat, munkákat.
Mi a legnagyobb luxus az életedben?
Nagyon szeretek utazni, nyaralni egyedül vagy fontos barátokkal, akikkel kölcsönösen tiszteletben tartjuk a másik szabadságát. Szeretem azokat a helyeket is, ahol szaunázhatok, ülhetek a medencében, vagy éppen hegyet mászhatok. A hegymászásban a fizikai megterhelésen túl azt az érzést élvezem, hogy minden sejtem töltődik a mozgással. A fizikai munka visszahat a lelkemre is. Egy magas hegy megmászásánál jó messzire kerülnek a problémák.
Hogyan állsz az idő múlásával, a testi lelki változásokkal?
Figyelem a bőrömön, a testemen, az ízületeimen a változást. Érdekes visszagondolni arra, mennyire szenvedtem harmincévesen, hogy miért akkora az orrom, amekkora. Most meg elégedetten nézem a kezemen az ereket, a ráncokat, az életemet minden egyes porcikámban. Felelősségem van abban, hogy milyen marad a testem. Megteszem, amit meg tudok tenni érte. De már nem abból a kétségbeesésből, hogy öregszem.
Stylist: Pintér Judit
Smink: Marencsák Zsófia
Haj: Márkus Eszter
