Pokorny Lia: „A színészetet szolgálatnak tartom”
Pokorny Lia végigjárta a színészet lépcsőfokait, stúdiózott annak idején a Bárka Színházban, ahol aztán tag lett, és a társulat megszavazta, hogy ő játssza a Lila ákác Tóth Manciját. Ma is ezt tartja pályafutása egyik meghatározó pillanatának. Mostanában a saját „társulata” építésével foglalkozik, egy személyes, intim, zenés és prózai darabjaival járja az országot.
Az Új Színházban szerves része volt a művészszínházi törekvéseknek, komoly főszerepeket játszott. A Centrál Színházban többször is megformált elcsúfított, öregített karaktereket. Egy kora őszi délelőtt, Ruttkai Éva halálának az évfordulóján találkoztam vele. Adta magát, hogy a színészkirálynővel kezdjük a beszélgetést.
Virágot vittél Ruttkai Éva szobrához, halála évfordulóján. Mire tanít az ő emléke?
Nem biztos, hogy Ruttkai Éva ma divatos vagy trendi lenne, klasszikus értelemben mégis örökkévaló. A mélység, az őszinteség jön át a személyiségén, a játékán. Nem akart minden áron valamilyen lenni, sem megfelelni a kornak. Maníroktól mentes volt. Önazonosnak látom, aki bölcsen elfogadta a sorsát. Példaképem.
Hiányoznak a mai életünkből, de a színészvilágból is a királyok-királynők, a hősök…
A királyok szolgálnak, nem pedig kiszolgálnak. A színészetet szolgálatnak tartom. A szolgálatban méltóság van, tartás, a felelősség vállalása. A kiszolgálás valamiféle megfelelési vágy, az elismerés, odafigyelés, szeretet kierőszakolása. Az ilyen emberek valójában maszkok mögé bújnak, felvesznek egy szerepet. Nem maguknak felelnek meg, hanem mások elvárásainak. Hagyják, hogy a világ másmilyenné formálja őket. Ez károkat is tud okozni a személyiségben. Az önazonosság manapság a legnagyobb teljesítmény.
Csányi Sándor: Valamennyire minden művész szeretethiányos
Amióta önismereti útra léptél, tisztábban átlátsz embereken, helyzeteken?
Nem tudom, de igyekszem. Türelmesebb is lettem. Rengeteg hazugság vagy hamisság vesz körül minket, nehéz kiigazodni abban, mi az igaz, mi nem. A színpadon sem lehet hazudni. Kérdezték már tőlem, tartok-e attól, hogy a mesterséges intelligencia mindenhova beszivárog, a színházban is átveszi az uralmat. Szerintem nincs szebb az emberi esendőségnél. Nem lehet reprodukálni azt, ahogy egy ember kiáll a színpadra, őszintén fel tárja a fájdalmát, a szégyenét, a küzdelmeit.
A nézőt ez akár fel szabadíthatja, hogy neki sem tökéletesnek lennie, szembesül azzal, hogy másnak is lehetnek hasonló problémái, más sem talál rá könnyen a boldogságára. Mindannyian hosszú utat járunk be, én is keresgélek még.
A Majdnem tökéletes boldogság receptje című darabodról beszélsz, amit teljes egészében egyedül írtál. Mennyi benne Pokorny Lia és mennyi Bársony Kriszta, a szerep?
A gondolataimról, az érzéseimről beszélek az előadásban, nem konkrétumokról. Arról, hogyan élek meg bizonyos helyzeteket. Nyilván beleírtam sok mindent, amin átestem, a megfelelési kényszert, a nemet mondani nem tudást, az egyedüllétet, vagy hogy korábban az egyik legfélelmetesebb szó volt számomra a magány, ma pedig egyedül is nagyon jól érzem magam.
Az nem kapcsolat számomra, ha csak azért választok valakit, hogy ne érezzem a magányt. Abban az esetben a függőség, az egyedülléttől való félelem tart össze két embert. Azért szeretek valakivel együtt lenni, mert szeretem, nem azért, mert ne tudnék egyedül boldog lenni.
