Pataki Éva: „Íróként mindig a személyes élmények fikciósregénnyé alakítása a legizgalmasabb”
Pataki Évával a Nagymama és a mesterséges intelligencia című legújabb regénye kapcsán beszélgettünk az idő múlásával változó női szerepekről és a velük járó új kihívásokról. Ja, és a mázliról.
„Müller Péter író édesanyjával, Lili nénivel egy házban volt szerencsém lakni fiatal koromban. Csodáltam az életkedvét, az energiáit, de nem értettem, hogy hetvenegy-két évesen miért vásárol még új ruhákat, miért öltözik ki a férjének” – indít egy emlékkel Éva. – „Annyira öregnek láttam, pedig csak kicsit volt idősebb, mint amennyi most én vagyok.”
Vajon ránk is így néznek majd, egy-két év múlva?
Nyilván, nem kérdés. Sok mindent most értek meg, hogy Lili néni nem csak megjátszotta, de tényleg imádott élni, nyitott volt és élményre éhes, idős korára is.
Élményeknek te máig nem vagy híján, lesz mit mesélned az unokáknak. Mostanság mi tölt fel energiával?
Sok minden, kis dolgok is, egy finom étel vagy egy naplemente, utazások, emberek, elsősorban a barátok, a család. A gyerekeim és minden unoka egy-egy új univerzum. A hozott családtagok, a vőm, menyem, az ő szüleik, mind más világok, más kultúrák. Mázlista vagyok: mind remek ember. Mi Velencén lakunk a férjemmel tavasztól őszig, nekünk a táj is kifogyhatatlan élményforrás.
De számomra a legfontosabb ebből a szempontból a munka, hogy a mesterem, Mészáros Márta egyik bölcs mondását idézzem: „még a legrosszabb munka is jobb, mint legjobb szórakozás."
Kemény Zsófi: „Hiába áldozza fel magát akárki, egy tapodtat sem moccan a hatalom”
Vele hogy találkoztál?
Kellett hozzá Nemeskürty István, aki a Budapest Filmstúdió vezetője volt, és annyira nyitott, hogy az akkor nagyon lázadó, nagyon avantgárd, a pártállami kritikusok által szimplán lefeministázott Mészáros Mártának is adott lehetőséget.
Hogy kerültél Nemeskürty látókörébe?
Egy barátnőmmel olvastuk az Esti Hírlapban, hogy a Mafilm forgatókönyvíró kurzust indít, és jelentkezni lehet szinopszissal. Akkor én már újságíróként dolgoztam a Ganz MÁVAG üzemi lapjánál, a Kapcsolónál, de nem akartam ott megöregedni. Két év alatt, munka mellett végeztem el kurzust.
Mesélted, hogy akkoriban a forgatókönyvíró, mint a kapitalista Hollywood-i film egyik csökevénye, hivatalosan nem létező szakma volt Magyarországon, nem kerülhetett be a személyi igazolványba se.
Márpedig ott kötelező volt valaminek állnia. Nekem azt írták be, hogy dramaturg gyakornok, munkahelye: MAFILM, Lumumba utca. Kötetlen munkaidőben dolgoztam, szerencsés voltam, kicsik voltak a gyerekeim, sokat tudtam velük lenni, este és éjjel írtam. Akkor derült ki, hogy Mészáros Mártának épp szüksége van egy íróra, miután elváltak útjaik Kóródy Ildikóval, az előző forgatókönyvírójával. Nemeskürty akkor engem ajánlott.
Milyen volt az első találkozásotok?
Mikor fölmentem a Rózsa utcába, ahol Jancsóval és a gyerekeikkel éltek, teljesen oda voltam, hogy Márta mennyire komolyan vett, partnernek vett, barátnak vett. Nyitott ház volt tele fantasztikus művészekkel, filmesekkel. Onnantól az lett „a munkahelyem”, alig, hogy leforgattunk egy filmet, Márta már jött is egy új ötlettel, „kezdd el írni, anyukám, és hozzad, ha megvagy az első húsz oldallal.”
A Naplók, a Kis Vilma, a Temetetlen halott, és aztán az utolsó, az Aurora Borealis, amit megelőzött az Edith Steinről szóló film, mind legendás mozik – és már kettőtök közös alkotásai voltak. Egy ilyen időigényes hivatás mellett hogy maradt hely ez életedben a családodra? Közben színházi adaptációkat írtál, csináltál dokumentumfilmeket is, amik közt Filmszemle díjas is akadt.
Bár sose tekintettem magam rendezőnek, de értettem a szakmához, és volt egy-két jó témám, például Bolyai János története. A róla szóló filmmel nyertünk annak idején ismeretterjesztő film kategóriában. Mártával tényleg rengeteget dolgoztam, de az én munkám a forgatókönyvírással nagyjából véget ért, úgyhogy maradt időm a gyerekeimre, egész nyarakat tudtunk a Tiszánál, meg itt-ott együtt tölteni.
Az első unokád érkezése mekkora változást hozott az életedbe – azon túl, hogy elindult a nagymama szereppel egy könyvsorozat is?
Amiről akkor még nem lehetett tudni, hogy sorozat lesz belőle. Tizenhat éve, mikor a lányom bejelentette, hogy gyereket vár, megfordult velem a világ, döbbenetesen erős élmény volt a tudat, hogy anyából nagymamává leszek, hogy a lányomból anya, a fiamból nagybácsi lesz, mindenki lép egyet. Elkezdett foglalkoztatni, hogy ez a kisgyerek máris elérte, hogy mindenkinek kicsit megváltozzon a helyzete. És megérintett „az egyetemes körforgás” is, amibe belekerültem.
Aztán jött, hogy: Úristen, hogy kell viselkednem?! Mennyire szólhatok bele? Hogy szólítson? Millió kérdés.
És hogy szólítanak? Mert azóta már többen is lettek.
Nagyi. Nem mindegyik, van, aki az Évát és a nagyit cserélgeti. Benne van az első nagymama könyvben, hogy a pszichológus barátnőmmel beszélgetünk erről, és ő mond egy nagyon okosat. „Figyelj, Évának hív mindenki. Egyedül ő hív majd nagyinak. Ezt hagynád ki?!” Közben úgy olvastam volna arról, hogy más hogy éli meg a nagymamaságot, nyilván mindenki átmegy pár buktatón, nem olyan egyszerű szerepkör. Elkezdtem a könyvesboltokban keresgélni, de semmit nem találtam.
Ez a hiány szülte a Nőből is megárt a nagymama című regényt?
Elsősorban az első unokám, Benedek, ihlette. A címet egyébként a kiadó adta, nekem annyira nem tetszett, de bejött. A pszichológus barátnőmmel folytatott beszélgetések a keret, ebbe szövődik a történet anya-lánya kapcsolatról, és arról, hogy attól még, hogy nagymama vagy, igenis eshetsz szerelembe.
Dacolva bizonyos, nem csak a nők korát, de a női szerepeket is illető sztereotípiákkal?
Az is benne volt, persze.
A „nagymama sorozat” egyes részeinek a fejlődés-, sőt, továbbfejlődésregény alcímet adtad. Ennek jegyében született az idén megjelent Nagymama és a mesterséges intelligencia című könyv?
Benedek után született két lány, mondtam: jó, folytassuk. Így lett meg az …és megint nagymama. Utána, a Covid alatt, megírtam a következőt: Nagymama vesztegzár alatt. Aztán jött egy új gyerek - és közben rengeteg tapasztalat gyűlt össze: a meglevő unokák kamaszkorba léptek, „digitális unokák” lettek, velük együtt nekem is haladni kellett. De, íróként mindig a személyes élmények fikciósregénnyé alakítása a legizgalmasabb.
Tervezel újabb részt – vagy ahhoz várnunk kell egy újabb unokára?
Rendszeresen járok Brüsszelbe az ottani három unokámhoz, és rengeteg időt töltök a reptéren, meg a gépen. Izgalmas figyelni, milyen sok az útra kelt nagymama! Elmentek az országból a gyerekek, megszülettek külföldön az unokák, megindultak a szülők, nagyszülők, nagynénik, barátok, köztük sokan nem beszélnek nyelveket, soha nem utaztak, talán még a falujukat se nagyon hagyták el eddig.
Akkor megvan az újabb könyv témája?
Régóta foglalkoztat íróként és filmesként is az emigráció. A nyolcvanas években játszódó Kiutazása közérdeket sért vagy az Unióba lépés előtti Bébiszitterek című dokumentumfilmjeim is ezt a témát kapargatták, vagy a Tűzföld című regényem.
A politikai kényszerből fakadó országelhagyás, adott esetben a menekülés az Ami elveszett – Családregény című könyvedben is benne van. Abban a dédmamádat röpíti a hajó 1944-ben a tengerentúlra – és vissza ide, az ötvenes évekbe. Mesélted, hogy sokáig „eltoltad magadtól” ennek a családi traumákat is feldolgozó regényednek a megírását.
De mindig tudtam, hogy tartozom azzal anyámnak, hogy életre keltsem a tragikus sorsú családját és őt magát, meg a gyerekeimnek is meg akartam írni a nagyanyjuk, dédnagyszüleik történetet – úgyhogy feltűrtem az ingujjam és belevágtam…