„Ahhoz, hogy megtaláljuk magunkban a szeretet érzését, olykor szükségünk van az egyedüllétre, amitől sokszor félünk” - interjú a Paradisum rendezőjével, Vági Bencével
A Paradisum az elpusztult világ elcsendesülését követő újjászületés mítoszát kutatja. A Vági Bence rendezte előadás töretlenül folytatja az elmúlt évek Recirquel-produkcióinak gondolatiságát, művészi irányát, ahol a cirkusz- és táncművészet összeolvadása különleges élménnyel gazdagítja a nézőket.
A rendezővel az egyedi látványvilágú darab születéséről és megvalósításáról beszélgettünk.
A világhírű Edinburgh Fringe Fesztivál adott otthont augusztusban legújabb darabotok, a Paradisum nemzetközi premierjének. Miért fontos a társulatnak, hogy ezen a fesztiválon részt vegyen?
Minden új produkciót el kell helyeznünk a nemzetközi piacon. Ahhoz, hogy minél több művészeti igazgató és színházi vezető lássa a darabot, olyan fesztiválokon kell megjelennünk, ahova ők is ellátogatnak. A Fringe-en mintegy négyezer produkció fut egyszerre, és a világ minden tájáról rengeteg színházi programozó megfordul itt, akik a következő évadokra keresik, és vásárolják meg a legjobbakat.
Sok ezer előadás közül kell kitűnni a Fringe-en, ezért az is fontos, hogy milyen helyszínen lépsz fel. Nem mindegy, hogy egy presztízsértékű színházban játszol vagy szerényebb körülmények között. A Paradisum előadásait idén is az egyik kiemelt játszóhelyen, az Assembly Roxy Central színpadán mutattuk be, ott, ahol egykor a My Landet is nagy sikerrel játszottuk.
„Rengeteg elfojtást, ki nem beszélt érzést hordozok, amiket a darabjaimon keresztül próbálok kiadni magamból” – Interjú Feledi Jánossal
A My Land, a Solus Amor, az IMA és most a Paradisum is az emberi lét kérdéseit, az élet mélységeit boncolgatja.
Úgy hiszem, hogy az emberiségnek közös sorsa van, amely összeköt minket ezen a bolygón. Produkcióink ennek a közös sorsnak a kérdéseit, fejlődését kutatják. A Solus Amor arról beszélt, miért a szeretet az egyik legfontosabb erő, ami megoldást adhat az emberiség problémáira. Az ezt követő előadás, az IMA, amely a világjárvány bezártságában fogant, elcsendesedésre, belső utazásra hívta a nézőt. Ahhoz ugyanis,
hogy megtaláljuk magunkban a szeretet érzését, olykor szükségünk van az egyedüllétre, amitől sokszor félünk, vagy nincs rá lehetőségünk.
A Paradisum noha egy picit távolabbra tekint, mégis aktuális kérdést feszeget. Arra keresi a választ, mi történne, ha az emberiség olyan körülményeket élne meg vagy akár teremtene, amelyben jelen formájában nem tud tovább létezni. Vajon képesek lennénk-e újra megtanulni együtt élni és egyfajta édeni állapotban, azokkal az adottságokkal létezni tovább a bolygón, annak természetes közegében?
Honnan jött számodra az inspiráció a Paradisum történetéhez?
A Paradisum ötlete körülbelül három évvel ezelőtt kezdett megfogalmazódni bennem.
Sokszor az utazásaim alatt inspirálódom, de most kivételesen nem egy sivatagban voltam, hanem Costa Ricán, egy olyan pontján a Földnek, ahol az óceán és a dzsungel összeér. Sokáig ültem a parton, ahol a hullámok engem is kimozgattak a vízből. Azt éreztem, mintha folyton kilökdösnének a partra. A dzsungel felé néztem és arra gondoltam, milyen lenne, ha egy új ember érkezne meg erre a Földre?
Egy táncfilm kezdett el formálódni bennem, amelynek el is készítettem egy vázlatos forgatókönyvét. Ezeket a jeleneteket végig is fotóztuk szereplőkkel, majd tovább dolgozott bennem a gondolat. Úgy voltam vele, hogy mielőtt egy cirque danse alapú táncfilmet készítünk, egyfajta kutatómunkaként érdemesebb lenne egy színpadi művet létrehozni. Ez lett a Paradisum.
Akkor, ha jól gondolom, nyaralni voltál, amikor a Paradisum ötlete megfogalmazódott benned. Folyamatosan figyelsz, ötletelsz még pihenés közben is?
Folyamatosan. Minden irányba cikáznak a gondolataim. Amikor egy ilyen ötlet többször visszatér, akkor kezdek el odafigyelni arra, hogy szabad-e, lehet-e belőle valamit megformálni. De szelektálni kell a gondolatok között, mert az a legnagyobb önbecsapás, amikor az ember enged annak, hogy „Á, van egy jó ötletem!" és akkor azt rögtön, mérlegelés nélkül megvalósítja.
Ez az állandó kattogás velejárója az egész folyamatnak. Elfogadtam, hogy mindig ott van egy belső hang, ami folyamatosan beszél hozzám és gondolkodik. Ez néha fárasztó, embert próbáló tud lenni.
Jó érzés lehet látni, hogy egy ilyen, több éves ötletfoszlányból egyszer csak életre kel a darab a színpadon. Szokott lenni olyan megnyugtató pillanat egy ilyen folyamatban, amikor azt érzed, sikerült megvalósítani az elképzelésedet?
Mindegyik darabnál elérkezik ez a pont, de nem akkor, amikor elkészül és bemutatjuk a közönségnek. Sokkal később és váratlanabbul ér utol az élmény. Az IMA-nál van egy ilyen emlékem. Beültünk az egyik előadásra Schlecht Alizzal, aki a társulatnál a kreatív fejlesztések menedzsere, egyben a jobb kezem is. Amikor vége lett, abban a pillanatban minden a helyére billent. Mindketten sírtunk,
rengeteg érzelem a felszínre tört azon az estén.
De azt hiszem, sokkal többször érzem ezt, amikor látom kijönni a közönséget a nézőtérről. Látom rajtuk, hogy azt a történetet mesélte el nekik a darab, amit én szerettem volna átadni. Nem biztos, hogy szóról-szóra ugyanaz a történet, de érzem rajtuk, hogy sikerült átadni a bennem élő érzéseket, gondolatokat. Ez a legerősebb visszaigazolás.
Az ötletet végül egy csapattal valósítod meg, a zenét, a díszletet, a koreográfiát együtt találjátok ki. Hogyan épült fel a Paradisum próbafolyamata a bemutatóig?
Miután kidolgoztuk a film alapjait és végigfotóztuk a kulcsjeleneteket, a képeket digitális animációkkal, grafikákkal belehelyeztük a térbe. Ezeket a mozaikokat fordítottam le először magamban azokra a szereplőkre, akikről úgy gondoltam, megtestesítői lehetnek az egyes részeknek. Utána három társkoreográfussal, Horváth Zitával, Illés Renátóval és Zsíros Gáborral rengeteget dolgoztunk a részleteken.
Zitával például a partra mosott test mozgását analizáltuk úgy, hogy ő több órán keresztül táncolt, én pedig próbáltam finomítani ezt a mozdulatsort. Gáborral azt vizsgáltuk, hogy a rítusnak, az eksztázisnak mi lehet a mozdulatrendszere. Renátó a karika koreográfiáját alkotta meg, ami megint csak különleges folyamat volt. Közösen ültünk le a jelenet szereplőjével, Seguí-Fábián Eszterrel. Én instruáltam Eszternek az egyes részeket, haladva egyik szakaszból a másikba, majd Renátó ezeket az egységeket fantasztikusan felépítve összefűzte egy egésszé.
Én ezt nevezem koreografálásnak, amikor a szavak és a gondolatok indítják el a mozdulatokat.
Emellett még rengeteg ember munkája van benne. Szirtes Edina ismét fantasztikus zenei világot alkotott, az előadás különleges fényei Lenzsér Attila munkáját dicsérik, de említhetném a díszletet, a jelmezeket, a technikai stábot vagy a teljes menedzsmentet is. Legalább húsz-harminc ember összehangolt munkája szükséges egy mű megszületéséhez. És bár rajta tartom a szemem a darab minden rezdülésén, de nagyon sok gondolkodó ember kell ahhoz, hogy létrejöhessen egy olyan előadás, mint a Paradisum.
Amikor megalapítottad a Recirquelt, gondoltad, hogy ilyen nagy művészeti társulat lesz belőle?
Mindig arról álmodtam, hogy ilyen lélegzetelállító produkciókat hozok létre. De, amikor a társulat megalakult, nem volt meg bennem az a kép, hogy akkor ez lesz a beteljesedés. Kellett az a fajta higgadtság, hogy mindig előre nézek, de közben ott vagyok a jelenben is. A figyelmetlenség nagyon sok veszélyforrást rejt magában egy ilyen művészeti ágnál, ezért oda kell figyelni a jelenre, de közben egy ekkora társulatnál a jövőn is folyamatosan gondolkodni kell, hiszen munkát és fizetést kell adni az embereknek. Ez hatalmas felelősséggel jár.
Ezért is fontos, hogy együtt gondolkodik és dolgozik a csapat. Csak úgy lehetünk jobbak, ha mindenki hozzáteszi a maga tudását, miközben nekem tartanom kell a kormányrudat és megtartani a fókuszt. Nem tudok olyat átengedni, ami nem én vagyok.
Ez picit hasonlít arra, amikor többen festenek egy képet.
Michelangelo műhelyében sem ő alkotott mindent, a csapatában többen is képesek voltak arra, hogy az ő stiláris világában alkossanak. De attól még neki minden nap ott kellett lenni és figyelni arra, hogy pontosan az valósuljon meg, amit ő elképzelt.