Talán semelyik filmben nem tette Sorrentino ennyire egyértelművé, hogy mit tud tenni az emberrel egy nő szépsége
Parthenopé – Nápoly szépe az olasz filmrendező, Paolo Sorrentino új nagyjátékfilmje, első női főszereplős alkotása, az Ifjú pápa, az Új pápa (HBO) és az Isteni kéz (Netflix) tévés alkotásai utáni visszatérése a nagyvászonra. A film bőkezűen tékozolja az időt, a szépséget, a beszélgetésekben úgy, mint a tengerben elmerül, elássa a talentumokat és virágzik mikor senki nem látja. Ez az erőssége, és ezért is megosztó. Kritika.
Parthenopét sokan Sorrentino szülővárosához, Nápolyhoz írt ódájának tartják, mert a film nagy része itt és Capri szigetén játszódik. A történet a mitikus szépségű fiatal olasz nő, Parthenopé életét követi születésétől egészen idős koráig, de valójában a fiatalkorára, 1968 és 82 közötti nápolyi éveire koncentrál. A rendező korábban úgy írta le a főszereplőt, hogy „Parthenopé egy szabad nő, spontán, nem ítélkezik, mint ahogy a város sem ítélkezik. Annak a helynek a tükre, ahol felnőttem.”
Ödipusz-komplexus
Nápoly atmoszférája közben tökéletes terepet nyújt Sorrentinonak, hogy arról beszéljen, ami amúgy is érdekli: a szépség, az erotika, a halál, az idő múlása, a vallásos áhítat, és a groteszk találkozása a földöntúlian széppel. A film kezdőképe egy tutajon úsztatott aranyozott hintó, kábé egyenesen a Versailles-i kastélyból, mellette egy öltönyös, fekete napszemüveges, középkorú férfi (Alfonso Santagata), aki klasszikus Sorrentino esztétikában úszik az azúrkék tengeren Nápoly partjai felé.
Nicole Kidman újra meggyötört gazdag nőt alakít a Netflix új krimi-sorozatában - Kritika A tökéletes párról
A hintó nem más, mint a születendő kislány bölcsője, ami egyébként nem bizonyul túlzásnak ahhoz az áhítathoz, amivel a körülötte létező emberek szépségét körül lengik majd. Parthenopéhoz (Celeste Dalla Porta) két bátyja áll a legközelebb: a furcsa, ártatlan és érzékeny lelkű Raimondó (Daniele Rienzo), aki első pillanattól kezdve húga egyik legnagyobb csodálója, másik fiútestvére (vagy közeli fiúbarátja?) pedig Sandrino (Dario Aita), aki szintén reménytelenül szerelmes a lányba.
A történet a három fiatal felnőttkorának hajnalán kezdődik, mikor elmennek hárman Capri szigetére nyaralni, és ahol ez a szerelmi háromszög eléri végzetes végkifejletét. Újabb hintó, ezentúl nem születés, hanem halál kíséretében – és ezzel Parthenopé átlép a szexualitás, bűn, és vágyak kapuján a felnőttkorba. A fiatal testvérbáty és húguk hármasa Bertolucci Álmodozók című filmjét juttatja eszünkbe, de emellett egy csomó minden mást is. Például a szintén görög mitológiából eredő, de a modern pszichológiában is prominens Ödipusz-komplexust, ami a szexualitást erősen az incesztus tabu köré építi fel.
Azzal a különbséggel, hogy itt nem apa/anya, hanem idősebb báty/fiatalabb húg a tiltott szexuális vágy tárgya. A Capri szigeten játszódó jelenetek a film egészére kihatóan megalapozzák a szexuális beteljesülés és a halál viszonyát, az öngyilkosság sötét húzóerejét és az élők bűntudatát. Sorrentino ebben a szekvenciában elérhetetlen távolságba helyezi a szerelemben megtalált transzcendenciát, és Bertolucci alkotásával ellentétben inkább a film kiindulópontjává, mint témájává teszi.
