Talán semelyik filmben nem tette Sorrentino ennyire egyértelművé, hogy mit tud tenni az emberrel egy nő szépsége
Parthenopé – Nápoly szépe az olasz filmrendező, Paolo Sorrentino új nagyjátékfilmje, első női főszereplős alkotása, az Ifjú pápa, az Új pápa (HBO) és az Isteni kéz (Netflix) tévés alkotásai utáni visszatérése a nagyvászonra. A film bőkezűen tékozolja az időt, a szépséget, a beszélgetésekben úgy, mint a tengerben elmerül, elássa a talentumokat és virágzik mikor senki nem látja. Ez az erőssége, és ezért is megosztó. Kritika.
Parthenopét sokan Sorrentino szülővárosához, Nápolyhoz írt ódájának tartják, mert a film nagy része itt és Capri szigetén játszódik. A történet a mitikus szépségű fiatal olasz nő, Parthenopé életét követi születésétől egészen idős koráig, de valójában a fiatalkorára, 1968 és 82 közötti nápolyi éveire koncentrál. A rendező korábban úgy írta le a főszereplőt, hogy „Parthenopé egy szabad nő, spontán, nem ítélkezik, mint ahogy a város sem ítélkezik. Annak a helynek a tükre, ahol felnőttem.”
Ödipusz-komplexus
Nápoly atmoszférája közben tökéletes terepet nyújt Sorrentinonak, hogy arról beszéljen, ami amúgy is érdekli: a szépség, az erotika, a halál, az idő múlása, a vallásos áhítat, és a groteszk találkozása a földöntúlian széppel. A film kezdőképe egy tutajon úsztatott aranyozott hintó, kábé egyenesen a Versailles-i kastélyból, mellette egy öltönyös, fekete napszemüveges, középkorú férfi (Alfonso Santagata), aki klasszikus Sorrentino esztétikában úszik az azúrkék tengeren Nápoly partjai felé.
Nicole Kidman újra meggyötört gazdag nőt alakít a Netflix új krimi-sorozatában - Kritika A tökéletes párról
A hintó nem más, mint a születendő kislány bölcsője, ami egyébként nem bizonyul túlzásnak ahhoz az áhítathoz, amivel a körülötte létező emberek szépségét körül lengik majd. Parthenopéhoz (Celeste Dalla Porta) két bátyja áll a legközelebb: a furcsa, ártatlan és érzékeny lelkű Raimondó (Daniele Rienzo), aki első pillanattól kezdve húga egyik legnagyobb csodálója, másik fiútestvére (vagy közeli fiúbarátja?) pedig Sandrino (Dario Aita), aki szintén reménytelenül szerelmes a lányba.
A történet a három fiatal felnőttkorának hajnalán kezdődik, mikor elmennek hárman Capri szigetére nyaralni, és ahol ez a szerelmi háromszög eléri végzetes végkifejletét. Újabb hintó, ezentúl nem születés, hanem halál kíséretében – és ezzel Parthenopé átlép a szexualitás, bűn, és vágyak kapuján a felnőttkorba. A fiatal testvérbáty és húguk hármasa Bertolucci Álmodozók című filmjét juttatja eszünkbe, de emellett egy csomó minden mást is. Például a szintén görög mitológiából eredő, de a modern pszichológiában is prominens Ödipusz-komplexust, ami a szexualitást erősen az incesztus tabu köré építi fel.
Azzal a különbséggel, hogy itt nem apa/anya, hanem idősebb báty/fiatalabb húg a tiltott szexuális vágy tárgya. A Capri szigeten játszódó jelenetek a film egészére kihatóan megalapozzák a szexuális beteljesülés és a halál viszonyát, az öngyilkosság sötét húzóerejét és az élők bűntudatát. Sorrentino ebben a szekvenciában elérhetetlen távolságba helyezi a szerelemben megtalált transzcendenciát, és Bertolucci alkotásával ellentétben inkább a film kiindulópontjává, mint témájává teszi.
A művész magányos és misztikus útjának szimbólumai
Parthenopé ezután egy élethosszig tartó keresésre indul, és a szemei mélyén lévő szomorúság ezzel horgonyra akad a lassan és intuitívan építkező történet folyamban. Érdekes és poétikus kalandokba keveredik: szerelme nem válogat a sármos, fiatal maffiózó (Marlon Joubert) és a rusnya, komikusan önimádó bíboros (Peppe Lanzetta) között, de ezek pusztán találkozások, emlékezetes de átmeneti pillanatok a szépséges főszereplő magányos útján.
Egyébként az említett találkozás az igéző szépségű Parthenopé és az ördögi bíboros között a film talán egyik legkatartikusabb jelenete, aminek Wojciech Kilar klasszikusa (Exodus) adja meg az alaphangot. Celeste Dalla Porta és Peppe Lanzetta furcsán jó kémiája miatt egyszerre humoros, hátborzongató, és mélyen emberi a jelenet. Bár a katarzis mindenhol csak lokális - nem válaszolja meg a titkot, amit a főhősnő mint egy Dolce & Gabbanába öltöztetett Mihály űzötten keres – egy kicsit azért mégis felvillant belőle.
A film további érdeme, hogy egy olyan Odüsszeiát ír meg, aminek női főszereplője van, miközben univerzális emberi élményekről beszél. Parthenopé a színészi- helyett inkább az akadémiai karriert választja, és az anyaságról is lemond. De ez a film világában sokkal kevésbé a modern nő alakjának megrajzolása (ami amúgy is kétlem, hogy Sorrentino témái közé tartozna), hanem a művész magányos és misztikus útjának szimbólumai.
Sorrentino megtartja Parthenopét abban a világban, amit a folyamatos felfokozottság, vágy, hiány, és kívülállás jellemeznek, és amit eddig nagyrészt a magányos férfi művészek népesítettek be a valóságban és a kulturális reprezentációban is. A főszereplő életének tragédiája és egyben ars poeticája, hogy azt az intenzitást keresi, amit a testvérével és fiatal kori szerelmével való tiltott viszonyban megélt, és amit egy hétköznapi férfival való kapcsolat soha tudna megadni. Ebben a filmben az élet mélyén rejlő ürességre a gyógyírt a szépség és a művészet adja.
Megosztó film, mint mindig
Ugyanakkor Sorrentino nem egy művészkultuszt épít, inkább azt mondja, hogy mindenki, aki kutatja az élet értelmét és az emberi lélek titkait – ahogy Parthenopé teszi az antropológiában és a mentorával (Silvio Orlando) való egyébként emlékezetes beszélgetések során – az művész.
Talán semelyik filmben nem tette Sorrentino ennyire egyértelművé, hogy mit tud tenni az emberrel egy nő szépsége.
Ebben a néző is osztozik: a címszereplőt alakító fiatal olasz színésznő, Celeste Dalla Porta annyira gyönyörű, hogy megváltoztatja az életed, hat rád előre láthatatlan módokon, elragad, kiszakít, és megérint úgy, hogy magad sem tudod elmondani mi, de valami történik veled. Ez a fajta érzéki és esztétikai élmény a film egyik sajátos történetmesélési módja is.
Bár a filmet érték olyan kritikák, hogy elveszti fókuszát a benyomások és az érzéki tobzódás világában, szerintem pont ellenkezőleg: a klasszikus cselekményszál, a pszichológiai közhelyek, és a romantikus szerelemben keresett transzcendencia helyett egy frissítő, koherens és amúgy régóta az európai kultúra részét képező álláspontot képvisel. Az élet rendjébe nem beépülő történetelemek, a tékozlás, és az életet inkább megszakító, mint összerendező erők megmutatása, nem Sorrentino találmánya és nem is a parfümreklámoké, hanem régóta létező vallási, művészeti és filozófia ethosz.
Az viszont kétségtelen, hogy az ilyen történeteket nem mindenki szereti, vagy viseli jól.