Pályi Zsófia képein keresztül mesél a Balatonról, egyúttal rólunk, magyarokról
Főtt kukorica és hekk illata, neon színű gumimatracok, a kékeszöld vízben órákig tartó pancsolás – a balatoni nyár egy mindenkinek nagyon személyes, mégis kollektív élmény. Pályi Zsófi a Balaton, a magyar tenger sorozatával rátapintott erre a kettősségre; a különféle idegenekről készült portrékon és tájképekben akarva-akaratlanul megtaláljuk saját magunkat is.
Zsófi eredetileg portugál és kommunikáció szakon végzett az ELTE-n, de mellette már a Szellemkép Szabadiskolába is járt, majd a MOME fotográfia képzésére, ahol mélyebben elmerült a fotóművészetben. Pályafutását az Origónál kezdte, először képszerkesztőként, majd fotóriporterként tevékenykedett kilenc éven át.
Ma már a legnagyobb hazai magazinoknál dolgozó szabadúszó, de a fotóriporteri látásmód még ma is a hatással van munkáira. Az alanyok megszólítása, a bizalmuk elnyerése kulcsfontosságú a jó kép elkészítéséhez, amely utána még évek múlva is képes szavak nélkül mesélni – a Balaton-projektnél ugyanezt a megközelítést alkalmazta a vízben fürdőző emberek leszólítására.
Kézenfekvő választás volt
A fotográfus első nagyszabású projektjéhez a Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíj apropóján fogott bele 2014-ben, olyan témát keresett, amihez igazán kötődik, ami feltölti és a munkafolyamata közben eléri az igazán jó flow élményt – a balatoni nyár életérzése kézenfekvő választás volt.
A Balaton-sorozat ugyanakkor másféle léptékű munkát igényelt, mint Zsófi korábbi projektjei. A digitális gépek adta korlátlan lehetőségek helyett középformátumú színes negatív filmre dolgozott, egy Hasselblad 500 C/M kamerával: „Nyilván már maga a technika kíván egy megfontoltságot, nincsen annyi képkocka, mint egy digitális kamerában – emiatt leválik a hétköznapi munkáról. Ezért ez egy sokkal nyugodtabb és megfontoltabb munkafolyamat.”
Elsőre egyértelmű témaválasztásnak tűnne az önfeledten relaxáló emberek fotózása, de Zsófi mélyebbre ásott, és inkább a magyarok Balatonhoz fűződő szoros kapcsolatát örökítette meg felvillanó mozzanatokban: a tengernélküliség öniróniáját. „Az országunknak nincs kapcsolata a tengerrel, a határtalan vízzel, pedig erre sok ember vágyna. A képeken ezt a határtalan horizontot szerettem volna megjeleníteni, mintha a Balaton a mi tengerünk lenne.”
Zsófi főleg a déli parton fotózott, ahol elég sekély volt a víz ahhoz, hogy ő és az alanyai is besétálhassanak mélyebbre, távol a zajos tömegtől; a tudatosan megkomponált képeken a háttérben eltűnik az északi part dimbes-dombos látképe és semmi más nem látszódik, csak a lehetetlenül kék ég, a távolba nyúló horizont. A Balatonban gyalogolva a lehető legkülönbözőbb embereket kapta lencsevégre, a vízipisztolyos fiúktól kezdve, lubickoló gyerekeken át, a tetovált férfiakig különleges, színes karakterek köszönnek vissza a képeken.
Alanyainak semmilyen instrukciót nem adott, teljesen rájuk bízta, hogy mi az, amit szívesen megmutatnak magukból – éppen ezért a sorozatot Zsófi nem csak művészi munkának tartja, hanem „abszolút dokumentarista jellegű fotósorozatnak” is. A sorozat portréi egymagukban is képesek megidézni a szikrázó napsütötte tópartot, de a kulcstárgy-és tájképekkel kiegészülve egészen izgalmas, fragmentált narratívát közvetítenek.
A Műcsarnokban rendezett csoportos kiállításon plusz élményt adott a fotókat kiegészítő hangsáv, amihez ha elég közel sétáltak a látogatók, hallhatták a strandok univerzális nyüzsgését: a főtt kukorica árusokat, a vízbe ugráló, nevetgélő gyerekek csobbanásait.
Munkáira külföldön is felfigyeltek
Bár a Balaton-projekt első képei már lassan tíz évesek lesznek, a sorozat mégis minden évben újra felbukkan, és az országban turnézik egy kiállítás vagy interjúmelléklet erejéig – egyszerűen nem vész el az aktualitása.
A Balaton, a magyar tenger bejárta a nemzetközi sajtót, szerepelt a CNN oldalán is, és az amerikai National Geographic magazin nyitó képriportként mutatta be hét oldalon át, melyet közel harminc ország helyi lapja vett át szerte a világon, többek között az Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, Olaszország és Magyarország is.
Így plázáztunk volna 100 évvel ezelőtt
Zsófi elmondása alapján nem csak az elismerés és a jelentős sajtóvisszhang miatt fontos számára a projekt: „Ez az első sorozat, ami meghatározta azt a vizuális képi világot, amiben azóta is dolgozom.” A Tranzitország, és zarándokokról készült Bűnbánók című fotóesszék hasonlóképpen picit ironikusak és már-már festői szépségű a látványviláguk – a mondandó időtlen képi formátumban maradt meg.
A Tranzitországot a 2015-ös menekültválság kirobbanásakor fotózta; a hátrahagyott tárgyakra koncentrált, amelyeket lebegő állapotban örökített meg, ezzel kifejezve a menekülő emberek életének konstans bizonytalanságát.
A Kárpát-medencei zarándok-hagyományokat felölelő sorozat az „átalakuló világ mozzanatait” mutatja be, Zsófi tizenöt alkalommal indult útnak és számtalan búcsút mutat be projektjében, ahol a hétköznapi életből való kivonulás, a legősibb áhítat forma és a vallási giccs - mint a forgatagok szükséges velejárója - foglalkoztatja. Utóbbi anyaga idén rövidlistás lett a Helsinki Fotó Fesztiválon és a finn fővárosban kiállításra is kerül és szintén finalista lett vele a Kolga Tbilis Photo Award nemzetközi pályázaton.
A teljes életművét áttekintve – attól függetlenül, hogy az Obama-kultusszal foglalkozott egy kenyai lányiskolában, vagy külhoni magyarokat fotózott az Egyesült Államokban, a sorozatok az identitáskérdéseket járják körbe. A Balaton, a magyar tenger is ezt a kérdést boncolgatja, Zsófi szerint a Balaton a „nemzeti identitásunk”, és a sorozatból ki is tűnik, hogy nem maga a tó, az évszak, vagy a miliő az igazán különleges, hanem mi tesszük azzá.
Mi lesz a Balatonnal?
Ha szóba kerül a Balaton, egymásra licitálva tudnak mesélni az emberek a kedvenc élményeikről, a legfinomabb gombóc fagyikról, a legjobb bulikról és fesztiválokról – de környezetvédelmi kontextusban viszonylag keveset beszélünk a tó védelméről. Az Összefogás a Balatonért civilszervezet azért dolgozik, hogy helyi és állami szinten is fókuszba kerüljön a Balaton óvása, és felhívják az ott élők, illetve a strandolók figyelmét is az aggasztó problémákra.
Badzsó Angéla, a szervezet szóvivője szerint nem a tó kiszáradásától kell tartani, sokkal inkább a vízminőség romlásától. Az egyre melegebb nyarakon csökken a víz oxigéntartalma, ez pedig a tó élővilágára lehet káros hatással, halpusztulást okozhat. De az emberi tevékenység is legalább annyira romboló, mint a klímaváltozás okozta nyári kánikula. A tóparti kempingek helyén sorra tornyosuló nyaralóépületek, szállodák, a nádas és a fák kivágása csak tovább ront a „tó természetes működési mechanizmusán”.
Angéla még megemlíti a szúnyogok elleni kényelmes, de annál nagyobb bajt okozó permetezést, és a „biológiai gyéritést”, amivel a katasztrófavédelmi szervek csak „mérgezik” a környező településeket, állítja az Összefogás a Balatonért.
Angéla és a szervezet csak azt látja egyetlen fenntartható és működő megoldásnak, ha helyet hagyunk az élővilágnak, takarékoskodunk a vízkészleteinkkel, és valódi energiát fordítunk arra, hogy átalakítsuk a fogyasztási szokásainkat – akkor megőrizhetjük a Balatont olyannak, amilyennek szeretjük. A szervezet állandó álláspontja szerint „a Balaton mindenkié, így nem csak a tönkretétele, de a védelme is közös felelősségünk.”