Az olvasás egy olyan hobbi, amibe igenis munkát kell fektetni

Az olvasás más tészta. Abba munkát kell fektetni. Meg kell tanulni a betűket, egy egész, új rendszert kell befogadjon a kicsik agya, akik közül a szerencsésebbek - és ilyen szempontból szerencsésebb szülőkkel rendelkezők - már akár az óvodai évek végén elkezdenek érdeklődni a betűk iránt, és szinte maguktól megtanulnak olvasni. Én is ilyen voltam, öt évesen olvastam. A lányom nem ilyen, de nem hibáztathatom érte: a könnyebb ellenállás irányába ment, és vizuális érdeklődésű.

Ma már folyékonyan olvas. Nade mivel kell versenyezniük ma a könyveknek? Rengeteg vizuális ingerrel. A streaming, a rengeteg mesecsatorna, a Youtube, a short videók, a telefonra tölthető gyerekjátékok-applikációk kiszolgálják a 2020-as évek alfa-béta generációjának zsigeri igényeit.

Tálcán kínált univerzum

Csodás univerzumokkal, interaktív tevékenységi lehetőségekkel varázsolják őket el. "Nézd, itt megyek - mondja a nyolcéves gyerekem egyes szám első személyben, miközben a játékra mutat. Úgy mozgatja az ujjait a képernyőn, ő, az első generáció, aki a digitális.okostelefonos-okosmindenes világba született bele, mintha az anyatejjel szívta volna magába, pedig nem.

Már akkor észrevettem, amikor hároméves volt, hogy olyan gyorsan váltogat tevékenységet és funkciót pusztán a Youtube-on, illetve fedez fel számomra addig nem ismert funkciókat, mintha az agya már az anyanyelv mellett automatikusan erre a vizuális nyelvre is automatikusan rátanulna. Amivel mi bénázunk, azt ők lazán kirázzák a kisujjukból. Ebben van valami lenyűgözően félelmetes nekem.

Szóval itt megyek, mondja, és tényleg ott megy, ő egy kis varázslatos figura, köpenyben, világító szemekkel, aki egy mesei univerzumban, csilingelő, meditatív zenei aláfestéssel bóklászik, és állítása szerint az a feladata, hogy megmentse a világot. Ezt a világmegmentést azért természetesen nem korlátlan mennyiségben alkalmazza egy napon belül, mert próbáljuk - hangsúlyozom, próbáljuk, és ez a legtöbb jelenlegi szülő problémája is, amire hamarosan áttérek - limitálni és kontrollálni.

Tartalmi és időkeret tekintetében is. De ez lehetséges mindig? Nem. Különösen akkor nem, amikor a szülei hivatásból tartalomkészítők és fogyasztók is: milyen üzenetet küldenék neki azzal, hogy én nézhetek kontentet, ő azonban nem, a neki korosztályban megfelelőt? Tehát a gyerek: fogyaszt, játszik és sokszor edukálódik is digitális oldalról. Szerencsére bírja a természetfilmeket. Ott csak az oroszlán eszi meg az antilopot.

Kicsiknek nem való

Egyszer egy mesében harcoltak a lányom hároméves korában. „Ez nekem nem való” - kiabálta, így könnyű lesz, gondoltam. Ma már nem az. Nem kerülhetjük ki a korhatár kérdést sem. A könyvek esetében anno még komolyan vettük, és vesszük a mai napig, hogy milyen korosztálynak vásárolunk. Az ovisnak dínósat-tündéreset, a kisiskolásnak misztikus-kalandosat, az ajánlóban vagy akár a borítón feltüntetik nekünk azt is, melyik korosztály számára ajánlják a könyvet.

Ám mindeközben itt van a streaming és a tévécsatornák által kínált tartalmak özönvízszerű áradata, ami alatt évek óta fulladozunk. Ott egy korhatár, szerencsés esetben rápillantunk, még jobb esetben felelősen elolvassuk, mi eredményezi mondjuk a tizenkettes korhatárt: nyelvezet, szexualitás, vagy erőszak például. Tanítottam kicsiket és nagyokat, de leginkább gimiseket évekig, és voltam hét esztendőn át korhatár bizottsági tag, a legelsőként alakult korhatár bizottságban.

Mire eltelt a hét év, ugyanarra jutottam, amire, ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, Larry Flynt is jutott: a filmekben gyerekvédelmi okból túldémonizált szexuális témák, vagy meztelenség sokkal, sokkal kevésbé káros a kiskorú nézők lelki fejlődésére nézve, különösen szülői felügyelet esetében, mint az ábrázolt erőszak. És ez a videojátékokra is érvényes (a pornó más, mint a hollywoodi szex, az tud károsabb lenni).

De ez csak az én véleményem. Mindenesetre a megszabott korhatár nem véletlenül szerepel ott. Érdemes figyelembe venni, egy egészen pici gyermeket egy szerelmi jelenet is nyilván összezavarhat.

Szeretni vagy ártani

Szeretni viszont egészen más, mint bántani, és az ábrázolt agresszió épp a szeretés ellentéte: amikor egy kiskorú a korának nem megfelelő erőszaktartalmú képekkel bombázza az agyát, ráadásul ezek a képek egy rövid videó esetében például szinte befogadhatatlan gyorsasággal követik egymást. Olyan impulzusokat kap az agya, amit már egészen régi kutatások is bizonyítottak: feszültséget idéz benne elő.

És ez a feszültség nem a jófajta izgatottság, hanem sokszor ijedtség, sokk, félelem, aggodalom az azonosult főszereplővel kapcsolatban. Tizenéves gyerekek azon versenyeznek, hogy ki milyen durva horrorfilmet látott, nevetgélnek rajta, majd bizonygatják, hogy nem féltek tőle. Egy nagy fenét nem féltek, mondom erre én, csak növelitek az ingerküszöbötöket. De vajon ez a célunk szülőként? Hogy a gyerekünk az öncélú erőszak megtekintésére immunis legyen?

Ki tudja, még milyen lelki következményei vannak, mert bizonyosan van lenyomat. Azért ezekre a gyerekekre filmnézés közben rákapcsolnék olykor egy MR-t, mert bizonyos területek agyi aktivitása bizony megváltozik ilyenkor, és nem a legjobb irányba.

Ezzel szemben mit tud kínálni az olvasás?

„A bizalom megalapozásában és a gyerekeinkkel való jó kapcsolat és érzelmi biztonság kialakításában segíthetünk, egész pici kortól esti mesék felolvasásával, könyvből” - mondja a témáról Havasi Tünde tanácsadó szakpszichológus. Együtt élhetjük át ilyenkor gyermekeinkkel a mesében megjelenő érzelmeket, teret adva akár a későbbi mély, esti beszélgetéseknek is. Ezzel is megalapozzuk azt, hogy később szeressenek olvasni.

Érezzék a különbséget, hogy mennyivel másabb egy könyvet venni a kezükbe, érezni az illatát, a papír anyagát, használni a fantáziájukat. Én minél többet vinném a gyerekeket könyvtárba, hiszen az egy olyan hely, ahol az olvasás szellemisége mindent felülír. A könyvtárakban jellemzően kevés a vibráló, felfokozott inger, itt inkább egy nyugodt, pallérozó, inspiráló közegbe csöppennek kiszakadva a nyüzsgésből.”

Olvassunk, hogy ne csak nézzen!

„A kisgyerekek már négy-öt évesen készségszinten használják az okos eszközöket. Ott néznek mesét, hallgatnak zenéket, sokszor azon is játszanak. Ami az egyik legmegdöbbentőbb volt számomra, hogy újabban már a LEGO összeszerelési útmutatóját is QR-kódon találják meg. Arról nem is beszélve, hogy már kisiskolás korban a feladatok jelentős részét is ezen a platformon kell megoldaniuk. A digitális lét elkerülhetetlen, tehát konzekvensen tiltani szinte bűn lenne, digitális analfabetizmust okozna.

Ami megoldást jelenthet, hogy a tartalmak fogyasztását, és a digitális térben töltött időt kontrollálják a szülők. Ezzel pedig a tudatos használat irányába terelik a gyerekeket.

Ez is, mint minden más az odafigyelésen, kommunikáción és a bizalmon alapszik” - mondja a szakpszichológus.

Jómagam semmiképp nem szeretném, már csak filmkészítőként sem elvinni a fókuszt a filmnézés vagy akár a készségfejlesztéssel is bíró játékok előnyeiről, és arra terelni falsul a lényegi állítást, ami nyilvánvalóan nem ilyen fekete-fehér: hogy a filmnézés „káros", az olvasás „jó." Találkoztam már buta, sőt, káros mesekönyvvel, és találkoztam nagyon erősen empátiára nevelő, fantáziadús, csodás világú mesékkel is. Mint mindannyian.

A különbségtétel azért fontos, hogy ne feledjük el az olvasás fontosságát, adjuk át a követező generációknak, nehogy iskolai kötelezettséggé tompuljon az, amiből az agyuk, a fantáziájuk, az érzelmi intelligenciájuk mással össze nem hasonlíthatóan profitál. Nagyon tetszik, amit elképzelek, gondolhatja a gyerek, miközben abba nem is gondol bele, hogy miközben olvas, alkot is, ő maga, magának, és csak ő látja. A fantáziában mindenki egyetlen és különleges.