A tanítás egy párbeszéd, interaktív folyamat - beszélgetés Pizarro-Iványi Júlia iskolaigazgatóval
2004-óta a budapesti, tizedik kerületi Wesley János Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium igazgatójaként dolgozik, de máig sem felejtette el, mit jelent a katedra túloldalán ülni. Pizarro-Iványi Júliának tanítóként indult pályája, majd a hitoktói diploma megszerzése után a Károli Gáspár Református Egyetemen drámapedagógiát, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen vezetőképzést tanult. Jelenleg a FreeSzfe-n sajátítja el, többek közt a kreatív írás csínját-bínját.
Júlia úgy véli, hogy az állandó tanulás abban is segít, hogy kérdezni tudjon, persze az is motiválja, hogy minden megszerzett tudás alakul, változik. A gyerekek közt is folyamatosan tanul, számára interaktív folyamat, párbeszéd a tanítás. Az iskola, amiben dolgozik eredetileg a MÁV-telepen élő tisztviselők gyerekeinek épült, több mint száz éve, azóta a tanulók összetétele természetesen átalakult, a háború után megépült a Hős utcai negyed is a közelben.
Vannak még, mint az én gyerekkoromban, negyvenfős osztályok?
Régebben nem voltak olyan szigorú szabályzások talán, mint ma, hogy egy főre hány négyzetméternek kell jutnia. Mi eleve kis létszámú, tizenöt fős osztályokra kértünk engedélyt, a gyerekeinkkel így tudunk eredményesen dolgozni.
Hogy kerültél az iskola élére?
2003-ban amikor bezárásra volt ítélve ez az intézmény, a kétségbeesett tanárok és szülők megkeresték a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséget, hogy tudnánk-e segíteni. Kicsit gyűjtőiskolának is számítottak már, a környező iskoláknak nem nagyon akaródzott a sajátjaik közé beintegrálni a zömében a Hős utcából érkező gyerekeket. 2004 óta a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség az iskolánk fenntartója, a Wesley-főiskola mellett ez a suli lett a MET első általános iskolája.
Amit követett a többi: Iványi Gáborék azóta, országszerte, harminchárom általános iskola fenntartójává váltak. Az örömbe mára azonban üröm is vegyül, mivel az iskolák egy részének jövője a MET aggasztó helyzete folytán megingott.
Az olvasás hiába hobbi, munkát kell bele fektetni
Pedig eddig sem volt könnyű olyan gyerekekkel foglalkozni, akik zömében úgy jöttek el más iskolából, hogy ott „nem tudtak beilleszkedni”, nem tudott a társadalom mit kezdeni velük. De minden akadályoztatás ellenére sokszor azt érezzük, hogy a szabadság szigetén dolgozunk, ahol az ember elmondhatja a véleményét.
Ez a szociális érzékenység családi gyökerű nálad?
Nagy családban nőttem fel, öt testvérem van, figyelünk egymásra, meghallgatjuk egymás véleményét. Édesanyám, miután a legkisebb öcsém is óvodába került, visszament a szakmájába, jelenleg is hajléktalanok között, egészségügyi rendelőben dolgozik. Édesapám lelkész.
Nagy mázli, hogy a nehezét nem pályakezdőként ismerted meg a pedagógus szakmának...
Minél több mindent látsz, tapasztalsz, annál több lesz a feladat. Megtanultam, a szüleim példájából, hogy az empátia az az alap, ami mellett, ha leteszed a voksod, olyan útra lépsz, ami egyre nagyobb távlatokat nyit a kötelességeket illetően is. Az már saját tapasztalat, hogy ki kell találni, hogyan lesz a gondoskodás fenntartható úgy, hogy közben ne találjuk magunkat az önfeláldozó adakozó kétes szerepében – ami egy zsákutca.
Ez nálatok hogyan valósult meg?
Az a cél, hogy a gyerekek és a családjaik is aktív tagjaivá váljanak a közösségünknek, hogy tudatosuljon bennük: te is tudsz segíteni, te is tudsz tenni valamit. Együtt dolgozunk a szülőkkel, a tanár nálunk egyben szocmunkás is. De, ami miatt ennyire színes, meg baráti ez az iskola, azért is van, mert több civil szervezettel együttműködünk.
Olyanok vagytok, mint egy ernyőszervezet?
Inkább egy patchwork szervezetnek mondanám. Rengeteg dolgot kell csinálnunk, nem vagyunk mindenben tökéletesek, egyedül nem bírnánk - ezzel is szembe kell tudni nézni. A Kontúr Egyesület eddig a Hős utcában dolgozott, de onnan el kellett jönniük, s mivel a mi gyerekeinket eddig is ők gondozták, felajánlottuk nekik, hogy jöjjenek hozzánk, s bár ezt csak rövid időre vették igénybe, az évkezdésnél mai napig segítenek, a megfelelő iskolai felszerelések beszerzésénél.
A Cserkész Szövetség aktivistái, a Taléta - Interkulturális Központ és Inkubátorház az ukrán háború miatt menekülő, többnyire roma származású gyerekek felzárkózásában segítettek és segítenek még most is: volt köztük olyan tizennégy éves, aki alig tudott olvasni.
Hogyan kezelitek az olyan szélsőséges viselkedéseket, mint például az iskolai bullying?
Ez nálunk is probléma, mivel a gyerekek nem mernek, vagy nem tudnak beszélni róla, hogy mi nyomasztja őket. Borzasztóan fontos, hogy cselekvő helyzetbe hozzuk őket. A brazil Paulo Freire, a kritikai pedagógia teoretikusa azt mondja, hogy az iskola feladata a gyerekeket a társadalom aktív tagjaivá nevelni.
Hogyan éritek ezt el, mi a gyakorlata ennek nálatok?
Első lépés, hogyha nem értünk egyet valamivel, azt el lehet mondani. Figyelni kell arra, ami körülöttük történik, észre kell vennünk azt is, hogy másokkal mi van. Szerencsére a gyerekeknek nem csak véleményük, de ötleteik is vannak a megoldásokat illetően. Hogyan lehetne másképpen, mire van szükség, hogy megoldódjon az adott viszály.
Sőt, mint kiderült, igényük is van rá, hogy nyilvánosság előtt is megszólaljanak! Ennek beszédes bizonyítéka az a kezdeményezés, melyet az iskola, az ELTE-vel karöltve, 2018-19-ben valósított meg. A magyar viszonylatban egyedülálló „magonckonferencián” maguk a gyerekek voltak az előadók.
Az első menekült hullám nagyon megviselte a gyerekeket is, viszont nem kérdezte a kutya sem tőlük, milyen félelmeik vannak, egyébként nem csak a háborúval kapcsolatban. Akkor jött a „konferencia” ötlete, bár több olyan visszajelzést is kaptam, hogy ne csináljunk ilyet, mert túl nagy megmérettetés a gyerekeknek.
Egyáltalán: a háborúval mit tudtatok „kezdeni”?
Megnéztük, hogy honnan erednek ezek a dolgok, hogy mindig kicsiben kezdődnek a konfliktusok, sosem úgy, hogy valaki ledob egy bombát. Szembe kellett néznünk azzal is, hogy mi hogy állunk az elfogadással. Kit miért fogadunk vagy nem fogadunk el, milyen előítéletek alapján?
A konferenciára hogy készültek fel a gyerekek?
Voltak kérdéseik, hoztak ötleteket, terveket. Több iskolából jöttek: az Evangélikus Fasori Gimnáziumból, a Politechnikumból, a Lauderből, a Sylvester János Református Gimnázium és Szakgimnázium, a Budapest School P10-es tanulócsoport és a Wesley iskoláinak tanulói alkottak egy-egy csoportot.
Minden témának volt egy-egy „szakembere”, Migration Aid-től a Hintalovon, az Utcáról Lakásba Egyesület Alapítványon át jöttek több felől szakértők, akik a felkészülési időszakban végig kísérték a gyerekeket motiváló kérdésekkel. A befogadás, elfogadás volt a téma és a Fogadjunk címet adtuk neki.
Jó nagy merítés volt, abból, ahogy soroltad a résztvevő iskolákat, nagyon különböző családi háttérből jöttek, gondolom, a gyerkek.
De hasonló intenzitású érdeklődéssel, kreativitással! Mitőlünk négyen jelentkeztek, hetedikesek, akik felmérést akartak végezni mélyszegénységi környezetben. Borsodra esett a választásuk, fölvették egy óvodával a kapcsolatot. A Lauderesek adománygyűjtő- és kiszállítóútra mentek egy „adomány-taxival”.
Voltak, akik szintén terepre szálltak ki, felmérni, hogy miért ürült ki egy kisközség, mi az, amit elvontak onnan - és mire lenne szükség, hogy újra benépesüljön a falu, visszatérjen az élet. Jó volt látni, hogy mi történik akkor, ha hagyjuk szabadon alkotni a gyereket. Ez az, ami lendületet ad, feltölt, inspirál a mindennapokban.