Nyáry Krisztián: Egykor a kávéház a kor Facebookja volt - Az íróval a magyar kávéházi kultúráról beszélgettünk
Már szerettek, ettek, festettek, de még nem kávéztak. Nyáry Krisztián legújabb, Itt kávéztak ők című könyve a magyar kávéházi kultúrába enged betekintést. A kötet szereplői olyan kiváló magyar írók, költők, művészek, akiknek mindennapjai része volt kávéházakban alkotni, társalogni és informálódni.
Az Itt kávéztak ők könyvbemutatója a Szatyorban volt. Történetesen éppen a könyvedből tudom, hogy a Szatyor egykor a Hadik alagsorában volt, ahol esténként jazzt játszottak. Tudatosan választottál egy olyan helyet a bemutatónak, amelynek a története szerepel a könyvedben?
Egy olyan helyen szerettem volna tartani a bemutatót, amely már a múltban is kávéházként működött és irodalmi vonatkozása is van. Ebből nincs sok Budapesten, ilyen a Centrál, a New York és a Hadik. Azért is esett utóbbira a választás, mert a Hadikkal vannak közös irodalmi estjeim, például az Így ettek ők könyvem kapcsán. Két írót szoktunk kiválasztani a kötetből és az ő kedvenc ételeikről beszélgetünk, miközben a séf el is készíti a fogásokat.
A közel háromszáz oldalas könyv az 1700-as évektől nagyjából az 1970-es évekig mutatja be a magyar kávéházi történeteket. Miért éppen erre a témára esett most a választásod?
Néhány évvel ezelőtt felkért egy kávékat forgalmazó cég, hogy írjak rövidebb posztokat a kávé és az irodalom kapcsolódásáról. Innen jött az alapötlet. De mindig van valamilyen előzménye is a könyveimnek. Ha találok egy-két érdekes sztorit út közben, azokat kijegyzetelem. Most, hogy az előző könyvem gasztronómiai témát dolgozott fel, az anyaggyűjtés alatt felmerültek kávéházakhoz is kapcsolódó történetek, amiket félretettem magamnak.
Van jól bevált stratégiád a könyvíráshoz?
A könyvek témáit mindig decemberben, két ünnep között találom ki. A megjelenéseket karácsonyra szoktuk időzíteni, ezért utána neki is látok a következő ötletnek. Mivel én nem szépirodalmat írok, hanem tényalapú dolgokkal foglalkozom, ezért az írói bioritmusomat tulajdonképpen Ferenc József rendelete határozza meg. A XIX. század óta ugyanis a könyvtárak bezárnak júniusban, emiatt a kutatási szakasszal legkésőbb addig végeznem kell.
Egy időben tilos volt a nőknek belépni a kávéházakba, most megtudhatod miért
Hemingway Vándorünnep című könyvében olvastam először írók kávéházi történeteiről. Hemingway viszont a párizsi kávéházi kultúráról mesélt. Izgalmas volt olvasni a könyvedben a magyarok hasonló szokásairól. Például nem tudtam, hogy Molnár Ferenc a Pál utcai fiúkat a New York kávéházban írta meg. Kézzel, azt ne felejtsük el.
Sőt, a kávéház biztosította az írónak a tintát. Az a különbség Hemingway és Molnár Ferenc kávéházi munkája között, hogy Párizsban döntően külföldiek dolgoztak kávéházakban. Ady Endre is sokat írt Párizsban. Azért volt ez így, mert nekik nem volt kényelmes lakásuk ott, számukra a kávéház melegedő, úgynevezett felnőtt napközi volt. Ezzel szemben Magyarországon, az itt élő íróknak, költőknek jobb volt kávéházakban írni, mint otthon. Az alatt a majdnem kétszáz év alatt,
amíg az irodalom és a kávéházak kéz a kézben jártak, ennek volt egy szociális oldala is.
Nagyon gyorsan fejlődött Budapest, az írók és művészek viszont ritkán voltak pénzzel kitömve. A pesti bérházakban szűk, kicsi, vizes, penészes lakások voltak, ahol lehetett ugyan aludni, de egész nap nem szívesen töltötte ott senki az idejét. A kávéház világos és meleg volt, lehetett enni és inni.
És így nem maradtak ki a hírekből sem, mindig naprakészek lehettek.
Egy kávéház a kor Facebookja volt. Amennyiben a Pilvaxra gondolunk, nagyon jó lokalizációnak számított, közel volt a gőzhajó állomáshoz, a postakocsi állomáshoz, a vármegyeházához, a városházához, az egyetemekhez. Ez azt jelentette, hogy aki oda bement, az tudta, mi volt nyolc órája Bécsben, hat órával ezelőtt Pozsonyban és mi lesz egy óra múlva a megyeházán. Nem véletlen, hogy forradalmat lehetett csinálni ezen információkból kiindulva. De ez később is ugyanígy működött, mint Petőfi korában.
A következő közel száz évben az íróknak egy jelentős része hírlapíró is volt, ezért nekik különösen fontos volt, hogy naprakészek legyenek. Bizonyos kávéházakban úgy adták-vették a híreket, információkat, hogy ez így máshol nem is működött volna. Egy kávéház irodalmi jellege mellett egyben agoraként is működött. Tulajdonképpen ezeken a helyeken a városi társadalomból mindenkivel lehetett találkozni, a pályaudvari hordártól a vezérkari tábornokig.
Egy író, aki egy adott társadalomról írt, szabadon halászhatott, megfigyelhette őket, szóba elegyedhetett velük. A kávéházak demokratikus helyek volt, bárki bárkivel találkozhatott, és beszélgethetett ott. Amit ma polgári szabadságnak nevezünk, az egykor leginkább a kávéházakban tudott megvalósulni. Nem véletlen, hogy voltaképpen ebben a száz évben az egymást váltó politikai rendszerek szinte mindegyike gyanakodva nézte ezeket a helyeket, és megfigyeltette azokat a rendőrségével.
Az anyaggyűjtés alatt találkoztál számodra is új, meglepő történettel?
Amikor azt halljuk, hogy irodalmi kávéház, legtöbbünknek a XIX-XX. század fordulója jut először eszébe, a nyugatosok, a Centrál, a Hadik. Karinthy Frigyest vagy Ady Endrét képzeljük magunk elé. Meglepő lehet, hogy ennél sokkal szélesebb a skála, mert Kazinczyék és Berzsenyi Dánielék is jártak már kávéházba. A kávéházi életnek volt egy felvezető szakasza a XVIII. század végétől a XIX. század közepéig.
Petőfi már a klasszikus kávéházi költő, őt nem lehet elképzelni Pesten a kávéházi életmód nélkül.
Számomra az igazán új információ az volt, hogyan mulatoztak a kiegyezés idején a Kammon kávéházban azok az írók, festők, művészek, akikről ma kivétel nélkül utcák vannak elnevezve. Minden hajnalban Munkácsy Mihály vezetésével végigrohantak a belvároson és mindenhova becsöngettek. Ami szintén izgalmas volt számomra, az az utótörténet. Azt tudjuk, hogy a kommunista időkben lényegében az összes kávéházat bezárták és nem engedték azokat újranyitni. A legtöbb kávéház tetszhalott módon, presszóként működött tovább, kivétel hármat.
A Belvárosi, a Hungária néven újranyitott New York, és a Luxor a Szent István körúton. Ez azért érdekes, mert ahogy egy kicsi rést nyitott a hatalom, hogy jó, akkor legyen nektek itt egy kávéház, öt percen belül újraéledt bennük a kávéházi élet is. Ugyanolyan kávéházi élet volt ezeken a helyeken az 50-es, 70-es években, mint ami jellemző volt a 30-as években.
Szimler Bálint, a Fekete Pont rendezője: „Perspektíva, pénz és az előremutató döntések hiányában csodálatos emberek tartják lélegeztetőgépen az oktatást”
Mégis vége szakadt egy ponton, ma már nincs olyan irodalmi élet a kávéházakban, mint egykor.
A rendszerváltás után nagyon sokan dolgoztak azon, hogy újraéledjen ez a kultúra, de nem tud abban a formában, hogy a kávéház az írók természetes helye legyen. Megváltozott a világ, mert most már otthon is jó, valamint más lett a társadalom szerkezete. Születtek azért irodalmi kávéházak, egyben, a Magvető Caféban most is itt ülünk, de már inkább író-olvasó találkozók, könyvbemutatók, irodalmi estek helyszínei ezek. Fontos részei a magyar kultúrának, de nem várhatjuk el tőlük ugyanazt, mint régen.