„Vannak romantikus írók, realisták, naturalisták, kollektivisták – és vannak nők"
Bár a történelem során számos szerzőnő bizonyította, hogy a nők igenis képesek jól írni, a megítélésük máig kettős. De valóban másfajta írásmódra és témaválasztásra lennének kényszerítve? És vajon miért ragaszkodnak manapság is sokan ahhoz, hogy a nők kevésbé írnak jól, mint a férfiak?
Nem olyan rég egy vitára lettem figyelmes Facebookon. A vitát egy cikk váltotta ki, amiben az újságíró arról gondolkodott, hogy a nőket általában rosszabb írónak tartják, mint a férfiakat. Bár a szerző igyekezett végig objektív maradni, így is meglepő volt, milyen heves érzelmeket váltott ki a cikke az olvasókból, akik azt kezdték el bizonygatni a szöveg posztolását követően, hogy márpedig a női szerzők valóban nem elég jók, „és kész”. Tényleg csak ennyi lenne?
Megörökölt irodalmi hagyományok
Azt talán mondanunk sem kell, hogy a nők már az ókori Görögországban sem kaptak egyenlő bánásmódot a férfiakkal, hiszen a szerepük nagyjából a szülésre és a gyermeknevelésre korlátozódott. Az, hogy ismerjük Szapphó nevét, ne tévesszen meg minket – a számos ókori férfi szerző között egyetlen “egzotikus” példa még nem cáfolja azt, hogy a nők háttérbe voltak szorítva az alkotói színtéren is. A 4200 évvel ezelőtt élt sumér Enhéduannáról azonban biztos, hogy végképp alig hallottak, pedig nemcsak az első női költőként tartják őt számon, hanem az első költőként is.
Rajtuk kívül évszázadokon át elvétve találunk női írót, hiszen jellemzően a tehetős családok férfi sarjai juthattak megfelelő edukációhoz, így tehát az, aki írásra adhatta a fejét – hiszen tudott írni és olvasni – értelemszerűen férfi volt. Ez csupán a közoktatás megjelenésével, mindössze közel 200 éve kezdett el változni, ennek ellenére még ennyi idő alatt is lassan javult a női szerzők megítélése, státusza vagy épp lehetőségei a társadalomban.
Virginia Woolf, az egyik leghíresebb 20. századi női költő például arról értekezett Saját szoba c. könyvében, hogy míg a férfiak rendelkeznek “saját szobával”, hogy zavartalanul írhassanak, ezért van lehetőségük nagyra törni, addig a női szerzők a lakás közösségi tereibe vannak száműzve, ahol a gyerekekkel vagy a vendégekkel kell foglalkozniuk.
De még Török Sophie is – akit, annak ellenére, hogy Baumgarten-díjas író volt, a mai napig Babits Mihály feleségeként tartunk számon – arról elmélkedett Nők az irodalomban c. cikkében, hogy „egy író melyik nemhez tartozik, az nem helyzeti vagy élettani tény, hanem dominálóan irodalmi különbség. Irodalomtörténetek, antológiák és vitairatok rendeződnek ezen elv szerint: vannak romantikus írók, realisták, naturalisták, kollektivisták – és vannak nők.”
Sorra megöl valakit a történeteiben, mindeközben még a traumáit is képes feldolgozni Szlavicsek Judit, a krimi új nagyasszonya
Szerelmes történetek: női történetek?
A romantika környékén kezdtek el a (magasabb társadalmi státuszú) női szerzők elérni nagyobb tömegekhez, azonban a férfi szerzőkkel ellentétben, akik háborúról, városban kószálásról és hőstettekről írtak, a nők (pl. Jane Austen, Brontë nővérek stb.) szereplői nem igazán mozdultak ki a nagyvilágba: történeteik a háztartás, a család, az udvarlás és a hétköznapi csevegések köré rendeződtek. De nem azért, mert őket csak ez érdekelte volna.
Ahogyan a férfiak, ők is kizárólag arról tudtak írni, amit megtapasztaltak. És mivel kísérő nélkül nem illett elhagyniuk az otthonukat, egyértelműen olyan témák inspirálták őket, amik körülvették őket a mindennapokban. A férfiak által kialakított irodalmi hagyományokba azonban sehogy nem passzoltak a női szerzők alkotásai, így ezek csakis a lektűr, a ponyva, a lekicsinylő “női irodalom” címke alatt kerülhettek terítékre. Persze, kár lenne tagadni, hogy ezeknek a “női” témáknak ne lenne a mai napig hagyománya.
A szerelmes és erotikus regények nagy részét valóban nők írják, de ez épp olyan műfaji (és a fentebbi történelmi-társadalmi okokra is visszavezethető) sajátosság, mint az, hogy a történelmi regények világát javarészt a férfiak alakítják.
Köszi, #metoo?
Mi történik akkor, ha egy női szerző szeretne “magas polcra” kerülni, tehát a szépírók világába – hagyományosan nőkhöz társított témákkal? Elena Ferrante Man Booker-díjas író, jelenleg a legismertebb olasz kortárs szerzőnő példája jól érzékelteti a nőkkel szembeni előítéleket. A római Il Messaggero című újság kritikusa 2015-ben ekképp vélekedett az írónőről:
Ferrante egész ügyes történetmesélő. De nem író.
Sőt, maga Ferrante is beismerte, hogy sokáig biztos volt benne, csakis férfi írhat jól, ezért ő legfeljebb a kispadon végezheti nőként, pláne akkor, ha ő történetesen nők életéről szeretne írni. Ezt a nemi alapú minőségi megkülönböztetést itthon is érezni. „Sok befutott férfi szerző egyszerűen szárazan, empátiahiányosan, reflektálatlanul ír, mellőzve a lírikusságot, és ez utóbbit például kifejezetten femininnek tartják, ahogy az érzékenységet, érzelmességet is” - mondja Ferencz Mónika Junior Szépíró-díjas költő, műfordító.
Bár a #metoo kirobbanása óta számos jogot vívtak ki maguknak a nők a nemzetközi és hazai irodalmi életben, tőlünk nyugatabbra még így is jobban áll a női szerzők szénája, például azért, mert a Virginia Woolfhoz hasonló szerzők már kiharcolták nekik a helyet. A hazai művészeti életben azonban látványos változások csupán az elmúlt években történtek, és még ennek ellenére is bőven van hova fejlődnünk a női szerzők műveinek megfelelő megítélésében.
„Érezhető még mindig az a sztereotipikus gondolkodás, hogy fajsúlyos könyveket azért mégiscsak férfiak írnak. Ha van egy-egy női szerző, akinek a könyve alatt »beszakad az asztal«, az bizonyára csak a kivétel – gondolják. Egy nő biztos magánjellegű dolgot ír, vagy terápiás céllal, biztos az érzelmei vezérlik” - magyarázza Mécs Anna Margó-díjas író.
Mit hoz a jövő?
Egyre erősebbek azok a hangok, amik – annak ellenére, hogy csupán valóban az elmúlt években vált világszerte egyre dominánsabbá az olyan női szerzők jelenléte az irodalmi színtéren, akik ki is állnak a korábban lenézett “női témák” mellett – hiányolják a férfiak történeteit a kortárs irodalomban. A nők térnyerése tehát úgy tűnik, közel sem talál egyértelmű pozitív fogadtatásra a nagyvilágban.
Akkor tehát változhat-e mégis valami hosszú távon? Mécs Anna részben optimista ezzel kapcsolatban. „A húszas, harmincas, negyvenes generációban számtalan női író jut figyelemhez, nagyon sok pályatársnőm van, akik aktívak, alkotnak, és a szakma is figyel rájuk. Számomra bátorító ezt látni, hiszen azt üzeni, hogy az engem foglalkoztató témák (nőnek lenni a 21. században; gyerekvállalás; szülői, családi dinamikák fiatal női szemszögből) is relevánsak, és igenis lehetnek szépirodalmi alapanyagok” - vélekedik.
Ugyanakkor Mécs elmondása szerint ettől még kérdés, tudnak-e hosszú távon a pályán maradni a fiatal szerzőnők az irodalmi élet alulfinanszírozottsága, az ösztöndíjak átpolitizáltsága és a konzervatív családi minták miatt. Ráadásul „a megélhetési nehézségek sokszor nem teszik lehetővé, hogy valaki a gyereknevelés és a pénzkereső munkája mellett az irodalomnak is éljen, ami sok esetben inkább egy szinte költséges hobbivá válik, mintsem pénzkereseti lehetőséggé” - magyarázza.
Ferencz Mónika azonban máshonnan közelíti meg a kérdést. „Engem jobban foglalkoztat az, hogy fog-e a férfi szerzők megítélése változni, tekintve, hogy a legtöbb szakma, ahol egyre több nő jelent meg, idővel mind presztízsét vesztette a múltban, de talán az írás univerzálisabb ennél.”
Akárhogy is, a női szerzők jelenléte és elismertsége az irodalmi világban vitathatatlanul növekszik, még ha lassan is bontja le a mélyen gyökerező előítéleteket. Az elmúlt évtizedekben számos tehetséges női író bizonyította, hogy a “női” témákat nem szabad alábecsülni, hiszen ezek ugyanolyan mélyre tudnak hatolni az emberi tapasztalatok feltárásában, mint bármely férfi szerző írásai.
Az irodalom nem kizárólag a nemek, hanem az egyéniségek és perspektívák sokféleségéről szól. Ezért mindannyiunk feladata, hogy átlépjünk az elavult kereteken, és felismerjük: az irodalom lényege nem a szerző neme, hanem a szöveg ereje és hatása.