A Babygirl Nicole Kidman egyik legjobb alakítása, szó szerint és átvitt értelemben is minden gátlását leveti benne
A Velencei Filmfesztiválon Nicole Kidman elnyerte a legjobb színésznőnek járó díjat a Babygirlben nyújtott alakításáért. Nem véletlenül: sebezhető és komplex játékában gyönyörűen mutatja be egy nő útját a szexualitása bocsánatkérés nélküli megéléséhez.
Egy átlagos héten nekünk, nőknek ezerfelé kell szakadnunk, számtalan különböző szerepben kell maximálisan teljesítenünk. A megfelelési kényszertől és a körülmények összjátékától hajtva így aztán gyakran az élet minden területén nekünk kell irányítanunk, s mikor ennyi oldalról érkezik a nyomás, talán az egyetlen hely, ahol igazán felszabadulhatnánk, az a hálószoba. Egyetemes női megélés ez, melynek minden részlete fokozottan jelen van Romy életében.
A Babygirl Nicole Kidman által alakított címszereplője egyszerre anya, feleség és sikeres igazgatója egy nagymenő vállalatnak, miközben a saját teste és elméje felett is tökéletes kontrollt gyakorol. Rendszeresen jár esztétikai kezelésekre, illetve egyfajta különös videós terápiára. Hogy utóbbinak mi a funkciója, nem derül ki, előbbi viszont előrevetíti mennyire sebezhető lesz Romy szerepében a színésznő: merészen önreflexív fogásként a plasztikai beavatkozásaiért gyakran kritizált Kidmant a vásznon botoxolják, hogy aztán ne szabadulhasson a lányai gúnyos megjegyzéseitől.
Csakhogy Romynak hiába az adná meg a szabadságérzetet és oldaná fel a számtalan szerepének terhét, ha hagyná, hogy abszolút kiessen a kezéből a gyeplő legalább az ágyban, nem engedi meg magának a teljes ellazulást. Szégyelli és elnyomja a vágyait, nem enged teret a kibontakozásukra – számtalan nőtársához hasonlóan. Hiába nem kielégítő a szexuális élete, a női szexualitást, a női gyönyört övező tabuk olyan erős befolyással vannak rá, hogy képtelen érdemben beszélni a fantáziáiról a férjével, Jacobbal (Antonio Banderas).
Mert annak ellenére, hogy az utóbbi években valóban elkezdett szépen lassan omladozni a szexet élvező, a vágyait bocsánatkérés nélkül megélő nőkről kialakult stigma, a szégyenérzetet okozó előítéletek azért a mai napig erősen meghatározzák a társadalmi diskurzust. Halina Reijn filmjének pedig éppen az a célja, hogy egy újabb csapást mérjen a tabukra: a női szexuális vágyak egy szélsőségesebb, eddig kizárólag a férfitekinteten keresztül ábrázolt szegmensét mutatja be.
„A női mazochizmus férfifantázia”
– hangzik el Antonio Banderas karakterétől, miután megtudja, hogy a felesége nem vele, hanem a fiatal gyakornokával, Samuellel (Harris Dickinson) volt képes kiteljesedni szexuálisan. Romy ugyanis azt szeretné, ha abszolút alárendelt helyzetbe kerülne a hálószobában, ennek megélésére azonban feszegetni kell a „tradicionális” szexualitás határait. Ehhez pedig a BDSM világába kellene elmerülniük.
Ez azonban Jacob számára egy felszínes félmondat után annyiban merül ki, hogy tőle egyfajta „bántalmazó” szerepet várnak el (egy párnát tesz Romy fejére, de azonnal elveszi, mondván: „Gonosztevőnek érzem magam.”), amiben természetesen nem érzi komfortosan magát. Csakhogy hiába esik a mazochizmus territóriumára Romy fantáziája, nem a Jacob és a közvélemény fejében élő, és még csak nem is A szürke ötven árnyalatában látott formájáról van szó.
Ezekre ugyanis tényleg igaz Jacob kijelentése: annak ellenére, hogy női írója és rendezője is volt A szürke ötven árnyalatának, valójában az sem több, mint a férfiak fantáziájának kielégítése, ami összességében nem más, mint a pornókultúrában normalizálódott, tárgyiasító, agresszív dominancia. Huszonéves fiatalemberként Samuel képviselhette volna a pornón szocializálódott srácot, akinek meggyőződése, hogy ez kell a nőknek.
Ehelyett ő reprezentálta azt a férfitípust, aki otthonosan mozog a tiszteletteljes tiszteletlenség műfajában, aki azonnal ráérez arra, mire van szüksége Romynak, és aki tudja, hogy Jacob elmélete a női mazochizmusról „ódivatú felfogás”. A Babygirlben ugyanis – Anával ellentétben – Romy nem egy férfi megtartása érdekében vágyik az alárendelt, mazochisztikus szerepre, hanem saját magáért. Minden, ami történik köztük, konszenzuális, a Samuellel való kapcsolatában nincs helye az erőszakosságnak.
Romynak, aki annyira hozzászokott a kontrollhoz az élete minden területén nem elég annyi, hogy nem ő irányítja az együttlétet: szüksége van rá, hogy expliciten gyengébbnek, kisebbnek kezeljék, különben képtelen maradéktalanul feloldódni. Így ahhoz, hogy ebbe a lélekállapotba kerülhessen, Samuel egyszerre degradálja és dicséri a nőt, akivel állati szerepjátékba kezdenek. A férfi kezdetben finoman feszegeti a főnöke határait, kitapogatja, meddig mehet el nála.
Amikor pedig egy céges összejövetelen a bárpulttól egy pohár tejet küld Romynak, aki dacosan Samuel szemébe nézve megissza az egészet, az rájön, hogy szabad utat kapott. Így az este végén elmegy mellette, halkan jó kislánynak nevezi, és onnantól hotelszobáktól a munkahelyükig mindenhol találnak lehetőséget szokatlan viszonyuk beteljesítésére.
Kié a valódi hatalom?
Bár Romy és Samuel kapcsolata konszenzuális, a határok néha elmosódnak. Eleve abból adódóan is, hogy míg a munkahelyükön Samuel a nő beosztottja, addig minden más helyzetben abszolút a férfi a főnök. Ha úgy dönt, megszakíthatja az affért, Romy mellett összejöhet másvalakivel, esetleg random megjelenik a nő házában. Gondolhatna egyet, és feljelenthetné a nőt a hatalmával való visszaélésért a HR-nél.
Mindezen eshetőségek Damoklész kardjaként lebegnek Romy feje felett, fenyegetvén a magánéletét és a karrierjét egyaránt. Halina Reijn író-rendező saját bevallása szerint ugyanis a Babygirlt erotikus thrillernek szánta. Azonban a BDSM tiltott gyümölcse nem elég sötét ahhoz, hogy eléggé bekússzon a néző bőre alá, a feszültség, a lebukás veszélye pedig sosem éri el azokat a magasságokat, amitől értelmezhető lenne thrillerként is a film.
A Netflix erotikus sorozatai megtaníthatják, hogy a szexről beszélnünk is kell, nem csak csinálni
Nem vesz egyetlen olyan fordulatot sem a forgatókönyv, ami hirtelen Romy egzisztenciáját tenné komolyan kockára (némi üres, de gusztustalan fenyegetésen kívül). És amivel legalább olyan kilátástalan helyzetbe kerülne a nő, mint Michael Douglas karaktere a Zaklatásban, ha már munkahelyi erotikus thrillerről van szó. A házassága, miután elkerülhetetlenül fény derül a viszonyra, szintén nem kerül krízisbe – pedig a Tágra zárt szemek óta tudjuk, már annyi elég egy férfi teljes kikészüléséhez, ha Nicole Kidman karaktere a szeretőt fontolgatja.
Ugyanis annak ellenére, hogy Banderas Jacobje kiborul, Samuel végsősoron csak segít a házaspáron. Romy és Jacob sikeresen megtalálják azt a közös pontot, ahol kompromisszum- és bocsánatkérésmentesen, mindkettőjük gyönyörére fókuszálva oldódhatnak fel egymásban.
Lépj ki a komfortzónádból
A Babygirl azonban erotikus filmként már működik – ám még abban is megosztó. Ez a fajta felállás nem mindenkinek szexi, a Babygirl azonban mindent megtesz azért, hogy ha bejön a történet premisszája, tényleg érzékinek találd, már csak a sóhajok és nyögések szimfóniájaként felépített zene szintjén is. Reijn pedig amellett, hogy hibátlanul megragadja a női megélést, mesterien képes a női tekintetet reprezentálni a filmben, melyhez Harris Dickinson és Antonio Banderas is remek partnerek.
Dickinson a határozott, öntudatos, ám kissé pimasz férfit képviseli, míg Banderas a gondoskodó, szenvedélyes, ideális férjet. Kettejükben egyfajta fordított anya-kurva komplexus manifesztálódik: Romy nem tudja megélni a legvadabb, legmocskosabb fantáziáit a férjével, akit túl nagyra tart, kizárólag a tápláléklánc alján lévő, szexi gyakornokkal tud kellően feloldódni.
Ugyanakkor mindketten a nők egy-egy vágyát testesítik meg – nem véletlenül A szomorúság háromszöge óta az internet legújabb pasijaként számontartott Dickinson, illetve az esszenciális latin macsó, Banderas alakítják őket. Azonban a Babygirl egyértelműen Nicole Kidman filmje – nem véletlenül nyerte meg a Velencei Filmfesztiválon a legjobb színésznőnek járó Coppa Volpi-díjat.
Szó szerint és átvitt értelemben is minden gátlását leveti a színésznő: döbbenetesen kiszolgáltatott helyzetekben kelt életre egy olyan összetett karaktert, akinek Kidman a legmélyebb rétegeit is feltárja a szégyentől a gyönyörig. Romyn keresztül ábrázolja, milyen felemelő érzés, amikor egy nő szabadon megéli a fantáziáit, és vállalja be ennek a sebezhetőségét a tabuk ledöntésének érdekében.
A Babygirl ugyanis azt üzeni, hogy mi, nők igenis merjünk beszélni a vágyainkról, igenis merjük bocsánatkérés nélkül megélni a szexualitásunkat.
És talán, egy olyan ennél konvencionálisabb (vagy akár épp ilyen) fantáziákat dédelgető nő a film után bátrabban tud kiteljesedni, szégyenérzet nélkül az élete egyik meghatározó területén.