Nemes Márton: Megszerettem, hogy magyar vagyok
Nemes Márton munkái már több ízben bejárták a világot, alkotói sikerének legújabb bizonyítéka pedig, hogy a 2024-es Velencei Biennálén Techno Zen nevű pályázata a Magyar Pavilonban is megtekinthető volt.
A művésszel a lenyűgöző képi- és színvilágáról és a rebellis alkotópályájáról beszélgettünk.
Munkásságodra a Londonban töltött évek alatt megtapasztalt ravekultúra volt nagy hatással – ha a rave partik különlegességét kell megfogalmazni sokan emlegetik a vizuális élményt, de gyakran a befogadó és ítélkezésmentes közeget hangsúlyozzák. Emlékszel még az első technobuli élményedre?
Amikor Londonba költöztem, nem ismertem senkit. Ismerősök ismerőseinek az ismerőseit próbáltam elérni és a harmadik napon találkoztam egy csapattal, akik – mint kiderült – illegális techno bulikra jártak. Általuk jutottam el már a második héten egy erdőben tartott, önszervező, elektronikus zenei eseményre, ami megváltoztatta az akkori percepciómat az elektronikus zenéről.
Egy interjúban meséltél a graffitis múltadról, akkoriban a Berlinből induló, alternatív graffiti stílusban alkottál. Mi vonzott az utcai művészetben?
Berlin később jött, először a Székesfehérváron látott teljesen amatőr falfirkák motiváltak, ami nagyon old school stílusú volt. Valójában engem az vonzott, hogy van egy utcai, kültéri lokáció, amit emberek százai látnak; ahol az ember elhelyez egy színes motívumot a falra, ami így szervül az épített környezettel. Ezek a falak elhagyott épületek lekopott, töredezett felületei voltak. Olyan mintha a művészet egyfajta élet lenne, amivel megtölthetők ezek az élettelen felületeket.
Könyvek harca: Papír vagy Pixel - A nyomtatott és az e-könyvek előnyei, hátrányai, és a mentális egészségre gyakorolt hatások
Hogyan találtál rá a saját stílusodra, szín-és formavilágodra? Kik voltak rád nagy hatással?
Valahogy nekem a világ sosem volt elég színes. Gyerekkoromban a cipőimet festékkel befestettem, az összes tárgyamat, a szemüvegeimet és ruháimat átalakítottam.
A szobám olyan volt, mint egy festékbarlang, mert a szüleim megengedték, hogy festhessek a falakra, ajtókra, bútorokra. Mindig azt éreztem, hogy nem elég élénkek azok a színek, amiket a boltban lehet megvásárolni. Rám az absztrakt művészet hatott. Már nagyon korán inspirált Bak Imre és Keserü Ilona művészete, olyannyira, hogy 18 éves koromban Keserü Ilona egyik festményét pólóra nyomtatva hordtam.
A család közeged kapcsán már korán volt kapcsolatod a spiritualitással: szüleid mindketten terapeutaként dolgoznak és csendelvonulásokat is szerveznek. Ez a gondolatiság hol jelenik meg a munkásságodban?
Olyannyira megjelennek a munkásságomban, hogy a Velencei Biennále Magyar Pavilonjának hanganyagában a szüleim játszanak hangszereken, amiket egy hangrögzítő segítségével vettünk fel, és ebből dolgozzuk tovább Hencz Péterrel a zenei tartalmat. Meglátásom szerint
a művészetnek minden korban van valamilyen célja, társadalmi szerepe van és kell, hogy legyen.
Szerintem a XXI. században a művészet egy lehetséges célja lehet egyfajta spirituális emelés. A műtárgybefogadás értelmezhető egyfajta meditatív gyakorlatként, mert ezen a világon minden rezgés és frekvencia. A munkám során a színek, a formák és az anyagok rezgéseit igyekszem olyan szinten kombinálni, hogy létrehozzanak egyfajta sajátos rezonanciát, ami magával ragadja a nézőt és egy pillanatra a jelenben tartja.
Idén a Velencei Biennálén te képviseled a magyar pavilont, és úgy döntöttél, hogy a közép-európai minőséget domborítod ki. Neked hogyan változott a magyar identitáshoz, a közép-európaisághoz való viszonyod az évek során?
Én a más országokban eltöltött évek során arra jöttem rá, hogy sehol sem jobb az élet, csak más típusú problémákkal kell megküzdeni, és egy kicsit megszerettem azt, hogy magyar vagyok.
Rájöttem, hogy valójában ez a középen levés, egy tudás.
Az ember egy kicsit megérti, hogy milyen a nyugat, milyen Európa, de picit mégis közünk van ahhoz, hogy milyen elnyomva lenni. Megtanuljuk, hogy milyen az, amikor van és amikor nincs – a kettő kombinációja kialakít egyfajta alázatot és életszeretetet. Szerintem a magyar emberekben ez mind benne van, és érzelmileg rendkívül széles spektrumú a társadalmunk.