A történelmet évszázadokon át férfiak írták, férfi szemszögből és férfiakról - interjú Mörk Leonórával új könyve kapcsán
Mörk Leonóra legújabb könyve, a Saját utakon ezennel a múlt századokban élő nők történeteiből szemezget. Bemutatja az első üzletasszonyokat, tudós nőket és a horror műfaj megteremtőjét is, aki bizony nő volt. Az inspiráló asszonyokról beszélgettünk a szerzővel, aki korábban nem ismert példaképeket mutat nekünk. Tőlük érdemes tanulni!
Eddig regényeket írtál, most azonban egy különleges összeállítással készültél (Saját utakon, Jaffa Kiadó). Mi adta az ötletet a tizenöt női történet leírásához?
Minden történelmi, vagy ahogyan én neveztem el őket, kosztümös regényemhez nagyon sok kutatómunkát végzek, hogy lehetőleg minden részlet hiteles legyen. Ezeknek a kutatásoknak a során rendre találkoztam az adott kor különleges nőalakjaival, olyan nőkkel, akik makacsul és következetesen a saját útjukat járták, dacolva a társadalmi elvárásokkal. Némelyikük említés szintjén be is került az adott regénybe, például Anna Melanchthonról az Asszonyom, édes úrnőm főszereplőjének, Johannának mesél az édesapja. De most úgy éreztem, ezek a nők megérdemlik, hogy minél többen megismerjék őket. Miután jó néhány ilyen történet összegyűlt, arra gondoltam, ha én izgalmasnak, meghökkentőnek, elszomorítónak vagy éppen erőt adónak találtam ezeket a női sorsokat, mások számára is érdekesek lehetnek.
Amennyiben valóban igazi úttörő nőkről van szó, miért nem hallottunk róluk korábban?
Erre általában az szokott lenni a válasz, hogy mivel a történelmet évszázadokon át férfiak írták, férfi szemszögből és férfiakról, nem tartották fontosnak, hogy bemutassák egy-egy kor meghatározó női alakjait. Vagy utólag visszanézve el sem tudták képzelni, hogy egy nő is végezhetett a férfiakéval egyenlő jelentőségű munkát, gyűjthetett ugyanakkora tudást, alkothatott ugyanolyan értékű műveket. Jó példa erre a kötet szereplői közül a 17. századi holland festőnő, Judith Leyster, az első nő, akit felvett a tagjai közé a haarlemi festőcéh.
A saját kollégái elismerték tehát a tudását, később, a halála után mégis évszázadokon át azt hitték, a képeit valójában egy férfi, a mestere vagy a férje festette, elvégre egy nő hogy is lenne képes ilyen teljesítményre? 2021-ig kellett várni arra, hogy az amszterdami Rijksmuseumban a Rembrandt- és Vermeer-képek mellé bekerülhessenek az első, női festőktől (köztük Leystertől) származó művek a Hírességek csarnokába. Tehát ez egy folyamat, a női történészek, írók, művészettörténészek jóvoltából egyre több nőalak léphet ki az árnyékból a fényre. Azt hiszem egyébként, egyszerűen más érdekli a férfi és a női szakembereket.
„Ez az ország állandóan veszít azokból az emberekből, akiknek nagy képzelőereje van, és ez most is így van” - Interjú Csányi Vilmos etológussal
Három évszázadot felölelő történetekről beszélünk. Hogyan találtál rá a többszáz éves forrásokra?
Nagyon szeretek a múltban járni, a regényeimben is, a források tanulmányozása során is. Magukat a szereplőket nem kellett tudatosan keresgélnem, mert mondom, egyszerűen szembejöttek velem anyaggyűjtés közben. Utána már csak az jelentett nehézséget, hogy ne akarjak még több és még több információt elolvasni róluk, mert egyik adat mindig vitt tovább a másikhoz. De azt már újságíróként megtanultam, hogy egy idő után azt kell tudni mondani, elég, itt most megállok, különben sosem készülök el a cikkel – vagy ebben az esetben a könyvvel.
A kötet hogyan formálja, hogyan alakítja át a híres férfiakról kialakult képet? Itt van mondjuk Bach, Schopenhauer, Shelley és társaik, akik a tehetséges asszonyok rokonai, barátai, munkatársai voltak.
Nem lépnék bele abba a csapdába, hogy a ma elfogadott értékeket kérjük számon két-háromszáz évvel ezelőtt élt embereken, legyenek akár férfiak, akár nők. Nagy embereket hajlamosak vagyunk idealizálni, vagy újabban éppen ellenkezőleg, deheroizálni, és nyilván egyik sem jó megoldás. Emberek voltak, emberi erősségekkel és gyengeségekkel, és ez árnyalja a róluk alkotott képünket. De a saját árnyékát senki sem tudja átugrani.
Rengeteg inspiráló történettel találkozunk a könyv olvasása közben. Ki tudnál emelni egyetlen alakot, aki közelebb került a szívedhez?
Már amikor Wittenbergben járva először találkoztam vele, akkor is mélyen megrázott Anna Melanchthon története. Hogy ott egy gondosan nevelt lány, akinek az apja annyi tudást átadott, amennyi az adott korban még fiúknak sem igen jutott, aztán tizennégy évesen belekényszerül egy eleve katasztrofálisnak ígérkező házasságba, és attól kezdve szegény mást sem csinál, mint küzd a férjével, és sorra szüli a gyerekeket?
És soha nem használhatja a fejében lévő tudást, mert 24 évesen belehal a hatodik szülése okozta szövődményekbe? Akkor mire volt jó ez az egész? Miért kényszerült rá, hogy elfecsérelje az életét? Számomra ez volt a leginkább szívszorító történet az egész könyvben.
Végül engedj meg egy személyes kérdést: te magad mit tanultál a kötetben szereplő nőktől?
Talán azt, hogy ne várjunk a megfelelő pillanatra, hogy belekezdjünk valami számunkra fontos dologba, mert a minden szempontból megfelelő pillanat soha nem fog elérkezni. Ahogy mondani szokás, nincs jobb időpont a jelennél. Egy időben kreatív írás tanfolyamot is vezettem, és amikor valamelyik tanítványom arra panaszkodott, szívesen írna regényt, csak nem tudja, hol kezdje el, mindig azt válaszoltam: bárhol! Akárhol, csak kezdje el! Mert akkor máris megtette az első lépést, ami, mint tudjuk, a legnehezebb. De ami, mint szintén tudjuk, a leghosszabb útnak is a kezdetét jelenti.