előfizetésem
Hírlevél
A Minden, ami fénynek tűnik bizonyíték, hogy a nők ugyanarra vágynak - kontinenstől és kultúrától függetlenül
A fiatal indiai rendezőnő, Payal Kapadia csodálatos alkotása (mely Kapadia második játékfilmje) harminc éve az első indiai film, amely a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában debütált. Elnyerte a fesztivál Nagydíját, majd később két Golden Globe-díjra jelölték.
A Minden, ami fénynek tűnik egy lírai ballada, melyben az erős társadalmi töltés mellett megbújik az alkotó szülővárosa iránt érzett szeretete is. Egy inverz életképpel indít: a hajnali Mumbai színes, nyüzsgő ébredésével, vibráló fényeivel, melyet látszólagos mozgalmassága ellenére gúzsba kötnek a tradíciók. A dokumentarista képsorok alatt a vidékről, kényszerűségből idetelepült munkások beszélnek a városhoz fűződő viszonyukról és a mindennapjaikról.
A Minden, ami fénynek tűnik igazi női film, nőktől, nőknek: nem véletlen hát, hogy egy égszínkék száriba öltözött idős asszony mondja ki azt a mondatot, melynek igazságát a három, különböző életkorú hősnő a saját történetén keresztül tapasztal meg: a város forgatagában elfolyik az élet. Mozgalmas, megtévesztően színes, összetett képet ad a modern Indiáról, melyben a terhek megosztása egyenlő, de a férfiak uralta társadalomban a tradíciók kötik gúzsba mindkét nem életét és általában az egyéni vágyak megélését, ezáltal a személyiség kiteljesedését is.
Városból a természetbe
Bár teljesen más problémákat vet fel, mint amit mi, európai nők a mindennapjainkban megélünk, a problémák vizsgálatán keresztül a női lélek olyan mélységeit tárja fel, melyben mi is magunkra ismerhetünk:
a boldogság utáni vágy, a nőiség megélése és szabadsága egy határokat nem ismerő, közös nevező.
A tudat alatt követett mintákról és önszeretetről szóló norvég dráma, amelynél aktuálisabbat aligha látsz: pszichológust kérdeztünk a Szerethetőről
A cselekmény fő helyszíne egy városi közkórház: Prabha (Kani Kusruti) nővér, aki általános feladatai mellett oktatói munkát is végez. Másodmagával él egy kis bérlakásban, de szinte minden idejét a munkájának szenteli. Belefásult az életébe és nem lát reményt arra, hogy ez valaha megváltozhat. Mint elmeséli, egyszer az apja hazahívta a falujába, ahol már várta a kiválasztott vőlegény. Összeházasodtak, majd a férfi elment Németországba dolgozni és azóta sem találkoztak, már legalább egy éve nem is telefonált. Az élete nem változott, csak a családi állapota és ezáltal a lehetőségei: nincs esélye a továbblépésre.
Fiatalabb szobatársa, Anu (Divya Prabha) a kórház betegirányító részlegén dolgozik és Prabha tökéletes ellentéte: nem adja meg magát a sorsnak – keresi az örömöket az életben, pezseg és szerelmes egy muszlim fiúba, akivel (hinduként) nem vállalhatják fel egymást a két család előtt. Idősebb barátnőjük Parvaty (Chhaya Kadam) a kórház büféjét vezeti. Nemrég megözvegyült és épp kilakoltatás előtt áll, mert a nyomornegyedben álló házat, ahol kis lakása található, egy befektető vásárolta fel és bontásra ítélte.
Akik igazolni tudták a lakásuk tulajdonjogát, kárpótlást kaptak, Parvaty férje azonban nem osztotta meg vele a hivatalos teendőket, így a szükséges dokumentumok híján távoznia kell. Nem lát más megoldást, mint azt, hogy visszaköltözzön a szülőfalujába, egy kis szigetre az óceán partján. Hárman vágnak neki az útnak, mely a nagyváros forgatagából kiszakadva mindhármuk számára elhozza a megvilágosodás lehetőségét. Mivel rossz emlékeket hordoznak a nélkülözéssel teli vidéki életről, első találkozásuk az elhanyagolt tengerparti házzal, mely Parvaty új otthona lesz, megijeszti őket.
De ahogy elengedik a városból hozott feszültséget és lassan összehangolódnak a természet ritmusával, úgy találják meg a kapcsolatot önmagukkal, az érzelemvilágukkal. Elkezdenek érezni és újra ébredt vágyaikon keresztül nézve teljesen másképp élik meg helyzetüket. Így jutunk el a nem várt katarzishoz, amit egy gyönyörű zárójelenet reprezentál: míg a nyitóképben a zajos város forgatagában elvesző individuumot mutatja meg a fények és színek játékával, a végén a sötétedő, kiürült tengerparton egy kis bár teraszán, egyetlen árva lámpaizzó fényénél búcsúzunk nevető, felszabadult hősnőinktől, akik visszavették a sorstól a város sodrában elúszni látszó életüket.
A film amellett, hogy bemutatja az indiai társadalom visszásságait, nem társadalomkritika, inkább az érzelmi mélységekre és a megértésre helyezi a hangsúlyt. Hosszú, derűs és megnyugtató alkotás, mely a végén nagy adag boldogsághormonnal engedi el a nézőt.
A Mozinet forgalmazásában már a magyar nézők is megtekinthetik a drámát.
