Három generáció, egy szakma - Beszélgetés Mészáros Márta, Enyedi Ildikó és Bucsi Réka rendezőkkel

Hogyan reagáltak a férfiak, amikor egyedüli nőként bekerültél a rendezők körébe?

Találkoztam előítéletekkel, de nem volt borzasztó kegyetlen. Inkább csak néztek, hogy mit keresek ott, miért akarok mindenáron filmeket csinálni, mivel az ő szemükben az egy férfi dolga volt. A férfiak először azért voltak rám mérgesek, mert a rendezést és a filmeket egyfajta fontos viccnek tartottam, még ma is jó bulinak tartom. Megharagudtak rám, hogy fiatal voltam, fiatalnak néztem ki és jól szórakoztam. Később, amikor már komolyabb témákat dolgoztam fel, azt ellenezték, hogy nőként mégis minek csinálok ilyen filmeket.

Sokáig egyedüli nőként voltam jelen ezekben a terekben, később megjelentek mások is, mint például Enyedi Ildikó. Most már több nő van a szakmában, nagyon jó filmeket készítenek, néha jobbakat is, mint a férfiak mert a nők máshogyan nyúlnak hozzá a témákhoz. Sokkal érdekesebben, emberibben.

Hogyan élted meg a hetvenes évek feminista mozgalma által kiemelt szerepet? Direkt választotta a nő-centrikus perspektívát a filmjeiben?

Azért nő témájú filmeket csináltam, mert nő vagyok, ezt ismertem, ez volt a feladatom. Voltak, akik megértették ezt a kemény férfivilágot, amiben élünk, és hogy nagyon kevés nő fért csak oda, akik másképp látják a dolgokat. A nők hiába próbálják elmondani, hogy mi az a női gondolkodásmód a létben vagy hogy mi történik velük. Kezdjük azzal, hogy ebben a férfias világban a nő fő dolga szülni egy gyereket.

A férfinak pedig nem ez a legfontosabb, mert a férfi lehet nagy író, nagy ember, nagy politikus – de a nőnek ugyanezekért meg kell harcolnia, mindig nő marad, akármit csinál. Ahhoz képest sok díjat nyertem, de ez csak azt jelentette, hogy tudtam a következő filmemet csinálni. Bár felfigyeltek arra, hogy valamihez értek, más nagy dolgok nem történtek, nem változtattam meg senkinek a gondolkodásmódját.

A filmjeidről úgy gondolkodsz, mint feladatokról, melyeket meg kell oldani, majd rögtön a következővel foglalkoztál. Nehéz volt ezeket a feladatokat teljesíteni?

Egyszerűen csináltam, mert élveztem, és nem úgy vettem, hogy nehéz volt. Mindig próbáltam valami újat csinálni. És fontos, hogy a filmnek mindig igaznak kell lennie, nem szabad hazudnia. Nem úgy gondolok a filmjeimre, mint női vagy férfi filmekre – csak jó film van, ami valamit fölfedez és különöset csinál. Próbáltam rendező lenni és kiderült, hogy jó rendező tudok lenni. Meg nagyon jó dolog rendezni, az ember nagyon sok embert és az egész világot megismerheti, ha jól csinálja a dolgát. A kilencvenedik szülinapomra is ezt kívánom: megint rendezni!

Enyedi Ildikó

2021-ben a cannes-i filmfesztiválon pályázhattál legújabb filmeddel, A feleségem történetével, amely a híres Füst Milán regény várva-várt adaptációja. Több évtizedig próbáltad megfilmesíteni, miért pont ez lett a szenvedély-projektjed?

Mindenkit biztatnék Füst Milánt olvasni. Nem csak ezt a regényt. Ez a regénye viszont, úgy gondolom, kifejezetten filmre való. Egyrészt a könyv egy nagy, színes érzelmi labirintus, ami bevezet a világ ezerféle színébe; mint egy tarka keleti szőnyeg. Ahogy leírja a valóságot, a világunkat, azzal mondja el a regény leglényegesebb állítását: csodálatos ez az élet.

Miközben az emberek görcsösen mindent kontrollálni akarnak, egyszerűen lemaradnak erről az élményről, nem is veszik észre. A feleségem története eseménydús, fordulatdús és ezzel vezeti rá az olvasót, hogy ahelyett, hogy menedzselné, irányítaná, igenis élni és élveznie kell az életet.

Korábban említetted, hogy minden filmedet a történetmesélés vágya határozta meg. Ennél a filmnél mi az a történet, amit el akartál mesélni?

Úgy fogalmaznék, hogy a film egy szenvedélyes szerelmeslevél az összes férfinak, akit szeretünk, és egy kedves invitálás abba a tanulási folyamatba, amiben változniuk kell. Ugyanezen a változási folyamaton megy végig a kapitány is. Több ezer év berögzült viselkedését és szabályait nem lehet hipp-hopp lebontani. Nagyon jó és fontos, hogy az elmúlt száz évben több hullámban megtörtént és most is történik - egy igazán erős hullám közepén vagyunk. Szerintem, ilyenkor nem árt egy kis humor. Amíg kiállunk a számunkra fontos értékekért, addig nem baj, ha kézen fogjuk kicsit a férfiakat és vezetünk.

Mennyire kell lépést tartani a modern trendekkel és igényekkel?

Mindig van valami nagyon izgalmas fellángolás a kreatív szférában: voltak időszakok amikor a festészetben vagy a fotózásban volt ez a centrum. Az elmúlt húsz év a minőségi televíziózás nagy korszaka, tele friss invencióval. Kedvenceim között szerepel a talányos Black Mirror, a klasszikus Mad Men, vagy a teljesen váratlan, imádnivaló Midnight Gospel, csak, hogy három nagyon eltérő irányból hozzak egy-egy példát. De a játékfilmeknél is látom a bátrabb próbálkozásokat, remélem ez így is marad.

Milyen női témák vannak, amik minden korban megszólítják a közönséget?

Remélem, hamarosan elérünk oda, hogy egy női filmrendezőnek nem kell okvetlenül mozgalmi feladatot is ellátnia, felszólalni az összes nő ügyéért. Mindig szerettem ezt dacosan elfelejteni és menni a magam fejem, kíváncsisága után. És ez nem csak a férfi-női témákra érvényes; kelet-európai rendezőként nagyon is elvárják Nyugaton, hogy mutassam meg a keserű, sötét, bonyolult történelmi múltat. Hogy képviseljem Európa szerencsétlenebb felének a nyomorúságát.

Igazán zavarba ejtő tud lenni, amikor valaki nem ezt csinálja, és én nem akarom ezt csinálni. Van, hogy ünnepelnek, van, hogy megbüntetnek érte – mindkettőre volt már példa. Igyekszem nem foglalkozni az elvárásokkal, csak menni a kíváncsiságom felé, jól szórakozni, és reménykedem, hogy ez a nagyon más világlátás is segíti, hogy elfogadják, a bármilyen értelemben „kisebbségi” alkotókat olyannak, amilyenek. Hadd csinálhassák már azt, amihez kedvük van.

Bucsi Réka

Mit jelentenek számodra az animációs filmek?

Szeretem a közösséget és az animáció folyamatát, ami szerintem egy gyönyörű filmes eszköz. Nekem az, hogy az animáció egy külön szakma, még nem volt tiszta, a gimi vége felé sem. A Corvin Rajziskola előkészítőjére jártam a MOME előtt, és onnantól nem volt kérdés a fejemben, hogy ez a lehető legjobb médium, amiben önkifejezésre van lehetőség. A rajzzal összeköthető narratíva nekem nagyon vonzó dologgá vált.

Annyira összetett, annyira sokféle dolgot lehet mozgásban csinálni és technikában, hogy teljesen meglepődtem. Még most is folyamatosan jövök rá újabb és újabb kombinációkra, technikákon keresztül új képi világokra, soha nem unatkozik az ember!

Mennyire szükséges egy másfajta mentalitás, világszemlélet az animációs filmekhez?

Világlátás szintjén nem különbözik az előszereplős nagyjátékfilmektől. Az animációs film nem egy zsáner, hanem egy filmes eszköz. Ez egy képi ábrázolási forma. Néha egyszerűbb megoldani mágikus realizmussal a sztorikat. Nagy különbség, hogy bármit meg lehet csinálni az animációban, de egy nagyon drága műfaj, sokkal lassabban készül; legalábbis abban a technikában, ahogy én dolgozom - 2D rajzanimáció, 12 vagy 24 kocka egy másodperc -, egy tíz perces filmhez egy év kell.

Emiatt úgy érzem, hogy könnyebben el lehet csúszni egy rossz irányba, egy alkotó sokat változik öt év alatt, amíg elkészül a film a finanszírozástól a gyártásig. Aki ezt csinálja, az tényleg beleteszi a lelkét és mindenét – szeretem azt, amiben több a munka.

Éppen az első nagyjátékfilmeden dolgozol; mindig is tervben volt, vagy csak az utóbbi évek sikerei motiváltak, hogy belekezdj a projektbe?

Azért nekem mindig is tervben volt. Bár a rövidfilm nem egy ugródeszka, szerintem egy teljesen külön zsáner, ami önmagában érvényes, nem arra van, hogy felkészítse magát az ember egy nagyjátékfilmre. A nagyjátékfilm egy álmom volt mindig is. Úgy kerültem az animációba, hogy a filmet szerettem és onnan jövök, és talán kevésbé a rajzból. A filmen belül is a nagyjátékfilm és a mozi, és annak forgalmazása érdekelt. Tavaly Los Angelesben bezártak baromi híres mozik, és akkor olyanokat mondtam, hogy ha megszűnik a mozi, akkor nem fogok több nagyjátékfilmet csinálni.