A mese ugyan nem váltja ki a gyógyszereket, de rejtett erőforrásokat tud mozgósítani - beszélgetés Boldizsár Katalinnal
Ötvenhat könyvvel a háta mögött tavaly bejárta Belső-Ázsiát, megfordult Kazahsztánban, Kirgizisztánban, Üzbegisztánban, Örményországban, Grúziában, Iránban. Legújabb munkája idén tavasszal került az olvasók kezébe, borítóján a nagy mesemondó, Seherezádé képével, s a tálányos címmel: Hogyan segítsek én te rajtad?
A mese nem csak a gyerekek életére van hatással. Segít, gyógyít Boldizsár Katalin pedig azt mondja, hogy mindenkinek megvan a saját meséje, amit érdemes megismerni.
Alig jelent meg a mese hősök segítőit rendszerező könyved, ismét útra kelsz. Kifogyott a mesetár?
Nem mesét gyűjteni megyek. Az utazásaim során „leellenőrzőm” a mesék igazságtartalmát. Látnom kell, hol élnek, hogy gondolkodnak, hogy temetkeznek, egyáltalán mit, hogy csináltak régen - és mit csinálnak ma az adott térségben. Idén Mezopotámia és Indonézia következik.
A te személyes történeted is egy mesebeli felütéssel, sőt fej-ütéssel indult, mikor réges-régen rád pottyant a polcról a Micimackó egy példánya.
A viharban ide-oda hánykolódó Malacka-epizódnál nyílt ki a könyv – és ebben a hányattatásban teljesen magamra ismertem. Megérkeztem, vidéki kislány tizennyolc évesen, Budapestre, azt se tudtam szinte, hogy kerültem az ELTE-re. A gimis osztályfőnököm mondta, hogy az jó lesz nekem;
szerettem tanulni.
„Folyamatosan keresem azt az énem, aki nyersen, mindenféle megfelelés nélkül létezhet” – Interjú Jurák Bettina táncművésszel
Dunaújvárosban cseperedtél. Milyen gyerek voltál?
Mindig volt bennem valami magányosság, a Dunaparti fákkal éreztem jól magam, olvastam, könyvtárba jártam. Azt hittem, a könyvtár azt jelenti, hogy el kell kezdeni ABC sorrendben olvasni. Nagyon hamar elérkeztem Andersen-hez, utána jött a B-betű, naponta vittem-hoztam a könyveket. A Lázár Ervin-mesék voltak rám nagy hatással, aztán a gimiben Pilinszky. Sokáig kettejükkel voltam a legszorosabb kapcsolatban. Útkereső, az útját nem találó lány voltam, egyáltalán nem beszéltem az egyetem közben, Döm-Dö-Dömnek hívtak a barátaim.
Elég erős megszólalás lehetett, mikor, épp harminc éve az Év könyve lett, sőt, Artisjus díjas is, az első könyved, az Amália álmai - Mesék a világ legszomorúbb boszorkányáról.
Az egyetem alatt írtam a csoporttársaimnak azokat a meséket – de jóval később, Orsós Jakab László, szintén hajdani csoporttársam összeszedte, és elvitte a meséimet az akkor alakult Lánchíd Kiadóhoz. Az egyetem alatt már gyűjtöttem is meséket, a szakdolgozatom témája, esztétika szakon, a nép- és a műmesék összehasonlítása volt. A mesterem, Balassa Péter látta meg bennem azt, hogy mesékkel kell foglalkoznom. De a meseterápia gondolata jóval később jött.
Aminek az előzménye személyes életesemény volt, mint mesélted, a legkisebb gyermeked betegsége, akinek a gyógyulásban jelentős fordulatot hozott, hogy meséket olvastál fel neki a kórházban.
Nem felolvastam, fejből mondtam, ez nagyon fontos. A mese ugyan nem váltja ki a gyógyszereket, de rejtett erőforrásokat tud mozgósítani. Elkezdtem bejárni a Budai gyerekkórházba, meséltem a többi gyereknek - aztán felnőtteknek is. Ez a módszer terepen született meg.
A belsővé tett mese kulcsfogalom nálad. A gyerekek már a „hol volt, hol nem volt” felütésnél benne vannak a történetben, tudjuk - de a felnőtteknél ez hogy működik?
Hatékonyan, több száz eset bizonyítja. Magát a terápiát is felnőttekre dolgoztam ki. Aki hozzám jön, mindig egy kérdéssel érkezik az elakadásával kapcsolatban. Leülünk, beszélgetünk az életéről - utána választok neki egy mesét, és ő elmondja, hol látja magát a történetben. Mindenkinek meg van a saját meséje, de legtöbben más meséjében tolonganak.
Miben különbözik vagy hasonlít a mű – és a népmese?
Minden mese előzménye a népmese – de, míg a népmese „sztereotípiái”, az emberiség kollektív tapasztalataival adnak támogatást - ami veled történt mással is már megtörtént -, az irodalmi mesék egyéni problémákkal foglalkoznak,
a mesehősök saját világképe bátorít arra, hogy vállald fel, ha nem olyan vagy mint a mások.
Itt vissza is kanyarodtunk a lányhoz, akit Döm-dö-dömnek hívtak – és vele a Négyszögletű kerek erdőhöz, mint helyszínhez. A legutóbbi könyved megjelenésekor elmondtad, hogy még várat magára „a mesék szakrális földrajzának” feltérképezése, leírása.
Minden népmesében el kell otthonról indulni, bolyongani a sötét rengetegben, földön, vízen, levegőben áthidalhatatlannak tetsző távolságokat bejárni. A mesehősnek el kell nyernie a csodás képességekkel bíró növények, állatok, geológia képződmények bizalmát, hogy erejükkel célba érjen.
Mit tud a mese?
A legegyszerűbb definíció szerint a mese az emberről szóló történet, mely a világ jelenségeire elfogadható magyarázatot próbál adni. Egyik legfontosabb funkciója volt, hogy a fiatalokat felkészítsék a felnőtté válásra, arra, hogy mik lesznek felnőtt férfiként és nőként a kötelességeik. A népmesék a beavatási szertartások szerkezetét őrizték: pont ugyanaz történik a mesehősökkel, mint ami a beavatási szertartások alatt történt régen, a mese hőse csinálta végig azt, ami az életben is várt ránk.
Írtál környezet tudatosságra serkentő mesét is, a Művészek a klímatudatosságért mozgalom felhívására. Elképzelhető egy emberiségre méretezett meseterápia?
Jó lenne - de ez nagyon illuzórikus…
Mondhatjuk ezt, ha unokáink vannak?
Nekem három is. De, attól tartok, hogy az emberiség elvesztette az utolsó esélyt arra, hogy egy közös mesébe belépve változtassa meg a jövőjét. Legfeljebb egy másfajta gondolkodással.
Ezért is került legújabban a természettudomány a látókörödbe?
Az életem első felében a világot a szépirodalomból értettem meg. Pedig a természettudósok sem mondanak mást, mint a szépírók - csak teljesen más nyelven mondják. Nekem ez most nagyon izgalmas.
Előadásaid egyik fő témája a rend. Ezt a fogalmat másképp értelmezi a tudomány és másképp a népmesék. Utóbbiban a jóság és az igazságosság a rendező elv. Mindannyian a legkisebb fiúnak, vagy, az intrikáló mostoha ellenében, Hamupipőkének drukkolunk.
A népmesében az univerzális értékrend érvényesül, mikor igazságot szolgáltat. De nem tudjuk a világot igazságosabbá tenni annál, mint amilyen. Evvel is szembe kell néznünk a terápia folyamán: minden szereplő te vagy, a mostoha, a sárkány, az ördög az én-részeidként jelennek meg a belsővé tett történetben.
A kérdés, hogy neked mit mond a mese? Ki vezet téged? A sárkányod vagy a hősöd?
Ha mostohán bánok magammal - én magam hozom létre az elakadásomat? De hogyan tovább, ha ezt felismertem?
Egyrészt nem úgy van, hogy rögtön felismerjük magunkban a mostohát. Másrészt a mese kész cselekvési forgatókönyvvel szolgál: lépésről lépésre követni kell azt a szereplőt, aki az elakadásai során sikeresen veszi a kanyarokat. Más stratégiát kell választanunk az eddigiekhez képest, ezért van, hogy egy terápia akár három évig is eltarthat.
Képesek az emberek az addig megszokotthoz képest új stratégiát választani?
Igen, több évtizedes terápiás tapasztalat azt mutatja.
Ahogy a mesében, az életben is nehezen érnénk célba segítők nélkül. Említettél egy-kettőt a magad életéből is, többek közt a mesterednek tartott Balassa Pétert, aki az egyetemi éveid alatt felfigyelt a mesék iránti fogékonyságodra. De egy réges-régi Literának írt netnaplódban felbukkan András is, a párod, három gyermeketek apja, aki mindig „ott terem”, ha elszólítanak a társadalmi, közéleti, alkotói kötelezettségeid a családi tűzhelytől. Ő ennek a mesebeli rendnek az egyik alappillére.
Ez nálunk a családban oda-vissza működik: mindenki támogatja a másikat, hogy mindenki a leghatékonyabban élhesse az életét, csinálhassa, amihez van tehetsége, hogy elégedettek legyünk külön-külön - és együtt is.