Mazzag Izabella: A mentális betegség nem szégyen
Mazzag Izabella a kortárs magyar filmművészet egyik legkülönlegesebb fiatal rendezője, aki tabudöntögető témáival és személyes történeteivel vált ismertté. Első nagy sikere a Falkám című dokumentumfilm volt, amelyben saját borderline személyiségzavarát és annak mindennapjait tárta a nézők elé. Legújabb alkotása, a Mi vagyunk Azahriah, a magyar popkultúra egyik meghatározó alakjának, Azahriah-nak az életét és karrierjét mutatja be egyedi szemszögből.
Mazzag Izabella portfóliója elképesztően változatos és színes, a különböző munkáiban mégis meg van a közös nevező: a teremtett diszkomfortos, groteszk világ, lenyűgöző vizuális megjelenéssel. Számos zenei videót rendezett, köztük Krúbi Szív című dalához, amely a humort és a drámát ötvözve vált emlékezetessé. Filmjeit a személyesség, az érzelmi mélység és a határok feszegetése jellemzi, miközben képes univerzális témákra reflektálni.
A rendező furcsa, szokatlan, de rendkívül egyedi látványvilágára azonnal felkapja az ember a fejét. Izabella szuper ereje abban is rejlik, hogy rendkívüli őszinteséggel beszél a borderline személyiségzavaráról, a rendezés terápiás jellegéről és a meghökkentő inspirációiról.
Honnan merítesz inspirációt a lázálom-szerű videóklipjeidhez, vagy éppen a komolyabb céges reklámfilmes megbízásaidhoz?
Nagyon sokáig az inspirációim az álmaim voltak; amikor elkezdtem szedni egy kedélybetegségre felírt gyógyszert, nagyon intenzív álmaim lettek, ezekből táplálkoztam. Pont mostanában történt egy nagyon erős váltás, az álmaim egy kicsit eltűntek és inkább ahhoz az érzéshez nyúlok, hogy bármi lehetséges, bármi megvalósítható. Emiatt egy kicsit groteszkebb dolgokat alkotok,
szerintem megtaláltam a nyelvet, amin ki tudom fejezni, mi van a fejemben
.
Emellett Yorgos Lanthimos görög rendező az, akire felnézek, ő olyan dolgokat enged meg magának egy filmben, ami folyamatosan bátorít engem is. Amikor a filmjeiben látok valami teljesen megmagyarázhatatlan jelenetet, akkor egyszerűen nem tudok mást mondani, csak egy óriási mosollyal az arcomon és a legnagyobb szeretettel annyit, hogy ez teljesen hülye!
Azóta én is ezekre a meglepetésekre játszom, szeretem magamnak is megmutatni, hogy milyen váratlan dolgokat vagyok képes meglépni. Ez a folyamatos határfeszegetés a borderline személyiségzavaromból eredhet, annak ez az egyik fő jellemzője, hogy állandóan nézem, meddig mehetek el.
Mindig arról álmodtam, hogy egy távcsővel a kezemben dolgozhatok - interjú Ozogány Katával a Hortobágyi Nemzeti Park vadlórezervátum kutatójával
Hogyan találtad meg az eszközöket, hogy kifejezd azokat a dolgokat, amelyeket sokan meg sem tudnak fogalmazni?
Sokat figyelem az embereket, az állatokat, a körülöttem lévő világot, és ezek csapódnak le bennem.
A különböző stílusú munkáidban hol találod meg magad, mitől lesz egy film vagy éppen reklám anyag olyan Mazzag Izabellá-s?
Kicsi mozgásteret mindig hagynak, és oda bepréselem magam. Egy cégnél nem csinálhatok groteszk dolgokat, de a vágásba, látványba, jelmezekbe bele tudom rejteni magam
Nyíltan beszélsz arról, hogy milyen borderline-nal élni. A munkád során milyen hatással van rád a személyiségzavar?
Nekem elsősorban borderline személyiségzavarom van, és másodsorban bipoláritásom. A filmen vagy a rendezésen kívül mást még nem dolgoztam, és ebben a környezetben szerencsére még nem ért hátrány.
A filmes környezet egy nagyon csodálatos kis világ. Mondhatjuk, hogy támogató is.
Magammal szemben akadtak inkább problémák: munkamániásként képes vagyok kihajtani a lelkem, hogy minden részlet tökéletes legyen. Sokáig azt hittem, ha maximálisan beleásom magam a munkába és mindent elérek a karrieremben, amit lehet, akkor az életben is sikeres leszek – viszont nemrég jöttem rá, hogy ez egyáltalán nem így van. Az csak a munka, az élet pedig az élet.
Még mindig nagyon sok tévképzet él az emberek fejében a mentális betegségekről, és vannak, akik tagadják ezeknek a létezését. Te hogyan éled meg a mindennapokat?
Sokan nem veszik komolyan a mentális betegségeket, csak annyit mondanak, hogy nekik is vannak rossz napjaik, és vannak, akik hisztiként utalnak rá, sokak szerint egy borderline kiszámíthatatlan. Jó lenne csak úgy tekinteni rá, mint egy gondolkozásbeli különbségre. Az a nehéz, hogy nekünk, bordereknek nincsen érzelmi „feldolgozóüzemünk”: a bejövő impulzusok, mint az öröm, a bánat vagy a düh csak ugrál a fejemben, és nincs felület, amin levezessem.
Nem tudom, hogyan kell örömöt vagy bánatot érezni, hanem csak azt, hogy akik örülnek, hogyan viselkednek – és én azt másolom. A terápia viszont pont erre jó és ezért szükséges, mert felületeket épít bennem, hogy ki tudjam vezetni az érzéseimet. Nagyon nehéz a borderline-nal együtt élni, és a tünetek mindennap előjönnek.
Régóta járok terápiára, ennek köszönhetően valamennyire kordában tudom tartani, de máig vannak veszekedéseim, amikről tudom, hogy túltolom, és annyira megbántom a másikat, amennyire sose akartam. Utána olyan lelkiismeret-furdalásom van, hogy egy lyukat érzek a szívem helyén, azután pedig jön a pánikroham, hogy mindent elrontottam.
Ez a folyamatos bizonytalanságérzés nagyon kínzó dolog.
A másik, hogy egyszerre gondolok mindent, egymásnak ellentétes dolgokat is igaznak tartok, és a fejemben folyamatosan uralkodni kell ezen a káoszon. Ilyenkor úgy érzem magam, mintha egy cirkuszigazgató lennék és mindenkit bent kéne tartani a sátorban.
Ugyanakkor munka közben rengeteg döntést kell meghoznom, konkrét véleményekkel kell rendelkeznem. Minden döntésemnek biztosnak kell lennie, mert az én felelősségem, ilyenkor fontos, hogy tudjak fókuszálni.
A filmezés számodra terápia lenne?
Amikor rendezek, akkor tudok csak egy helyre koncentrálni, egyfajta meditatív állapotba kerülök. Én valójában csak akkor pihenek.
A filmszakma tradicionálisan egy maszkulinabb munkakörnyezet. Női rendezőként neked milyen tapasztalataid voltak?
A stábban egyáltalán nem tapasztaltam diszkriminációt, inkább a produceri szinten. Ott már a pénzről volt szól, de ez sosincs nyíltan kimondva, csak nekem volt egy ilyen érzésem, hogy miről lehet szó. Ha már diszkrimináció, akkor a fiatalságom az, ami miatt néha megkülönböztetés ér. Most már nagyon ritkán, de régebben sokszor találkoztam azzal a helyzettel, hogy nem nézik ki belőlem, hogy bármihez is értenék.
Hogyan lehetne a filmek nyelvén közelebb hozni a nézőkhöz a mentális betegségekkel élő embereket? Van efféle missziód?
A falkámmal sikerült bemutatni, hogy a mentális betegség nem egy kiváltság, ettől nem rosszabb vagy jobb valaki, csak kicsit más. Szerintem az érzékenyítéshez a Z generációra érdemes fókuszálni. Talán, ha betekintést engedek abba, hogy milyen egy ilyen ember bőrébe bújni, akkor elfogadottabbá válik. Az lenne az ideális állapot, ha „semmilyenebb” lenne a mentális állapotok megítélése, hogy ne kelljen magyarázkodni.
Nagyon szeretek beszélni erről, és szeretem azokat a platformokat is, ahol nem szégyen erről beszélni. De egy idő után el kell jutni oda, hogy már nem érzékenyítünk, hanem elfogadjuk és kész. Ha egy kicsit könnyebb oldaláról fogjuk meg a témát, akkor könnyebb lesz befogadni.
Smink: Nyírő Fruzsina
Haj: Orzsváth Dorottya