Marton Krisztián: „Akinek vannak látható különbözőségei, azt a többségi társadalom azonnal aktivista szerepbe tolja”
Bár a kezdetek kezdetén tartott attól, mennyire tudnak azonosulni az olvasók egy színesbőrű, meleg férfi élettörténetével, pozitívan csalódott. Marton Krisztián könyvéhez ugyanis számos ponton kapcsolódhatunk: az apahiány, az alkoholizmus és a társfüggőség alsó hangon olyan témák, amelyek bármelyikünk életében fájdalmas traumákként bukkanhatnak fel. Krisztiánnal gyermekkorról, alkalmatlan férfiakról, rendszerszintű rasszizmusról és akaratlanul ránk ruházott szerepekről beszélgettünk.
Egy hideg, októberi reggelen találkozunk a 11. kerület egyik ékszeresdobozának számító reggelizőben. Krisztián meleg mosollyal az arcán fogad: ugyanolyan közvetlen hangnemben kezd velem beszélgetni, mint amit a könyvben is használ. Ennek hála, nemcsak olvasóként, hanem beszélgetőpartnerként is úgy érzem: az első prózakötetével Margó-díjra jelölt íróban jóval több van, mint amennyit magának képes bevallani. Regénybeli énjével ellentétben ugyanis ő már tudja, hogy szerethető. Úgy, ahogy van.
Bár a Bőgőmasina deklaráltan önéletrajzi ihletésű kötet, a beszélgetés elején nem árt tisztázni, mégis mennyire az?
Igazság szerint (néhány dramaturgiai túlzástól eltekintve) teljesen hűen és pontosan leköveti az élettörténetemet! Sokat gondolkodtam azon, miért nem adtam a saját nevemet a főhősnek. Ha most kezdeném, lehet, hogy még közelebb húznám magamhoz az alanyiságot. Ugyanakkor Marci karaktere sokat segített abban, hogy eltávolítsam magamtól a velem történteket: ez a madártávlat lehetővé tette, hogy közelebb merjek menni bizonyos, mély fájdalmakhoz. Egyúttal szerettem volna megóvni a környezetem is attól, hogy rajtam keresztül beazonosíthatóvá váljon minden szereplő.
Forgatókönyvíróként kezdted a pályafutásodat. Mikor ébredt fel benned a vágy arra, hogy a saját történetedet vesd papírra?
Gimis koromban nagyon népszerűek voltak a különböző, fikciós reality-k, például a Laguna Beach vagy a The Hills. Teljesen rá voltunk csúszva ezekre az osztálytársaimmal! Emlékszem, hogy volt több kockás füzetem, amelyekbe elkezdtem hasonlóan írni az életünkről, arról, hogy mi történik velünk Szentesen, a dráma tagozaton. Idővel pedig felismertem az életemben egy klasszikus, ám nagyon egyedi sztorit, amely érdekes lehet másoknak (is). Abban nem voltam csak biztos, hogy ez annyira univerzális lesz, mint amilyennek végül bizonyult.
Szexuális tabukat dönget, de traumaoldó regényként is megállja a helyét Horváth András Dezső első könyve
Tartottál-e attól, hogy túlságosan kiadod magad a könyv által?
Eleinte nem volt bennem félelem a kitárulkozástól, mert épp benne voltam egy új párkapcsolatban, ami nagyon jól indult. Megérkezettnek tűnt az életem ebből a szempontból. Úgy éreztem, hogy végre, a sok szenvedés meghozta a gyümölcsét, a jutalmamat! Emiatt úgy voltam vele, hogy végül is mindegy, kitárulkozom-e vagy sem, hiszen ez a kapcsolat mindig is ott lesz, hogy átöleljen és megvédjen engem. Aztán ez mégsem így alakult, és rá kellett jönnöm, hogy a boldogság nem jutalom a korábbi szenvedésekért, hanem egy folyamatos belső munka.
Hazudnék, ha azt mondanám, most nem okoz semmiféle szorongást, hogy ennyire kiadtam magam. Nem tudom, hogyan fogok így ismerkedni a jövőben, hiszen létezik egy könyv az összes traumámmal. Kvázi egy kézikönyv arra, hogyan lehet engem bántani. De az is igaz, hogy a megfelelő ember, nem erre fogja használni.
A „bántások” sora egészen a gyermekkorodig visszavezethető. Milyen volt színesbőrű gyermekként felnőni a kilencvenes évek vidéki Magyarországán?
Sok szempontból egy nagyon jó, szeretetteljes gyermekkort tudhatok a hátam mögött. A látható különbözőség nyilván mindent átitatott az életemben és az interakcióimban: nagyon egyedül éreztem magam a másságommal. Volt bennem egy értetlenség, miért van ez így, miért is vagyok más. Aztán amikor már elég idős voltam ahhoz, hogy megértsem azt, hogy nekem egyébként van valahol egy színesbőrű édesapám, aki Amerikában él, és majd egyszer (ha felnövök), felkereshetem, akkor az életem egy furcsa „váróterembe” került. Úgy voltam vele, hogy oké, zajlanak bennem és körülöttem a dolgok, amíg fel nem növök, utána viszont lesz egy új életem az apukámmal Amerikában. Csak addig kell kibírni, hogy ennyire más vagyok.
A gyermekkorom legerősebb élménye, hogy az a kényszer alakult ki bennem, hogy a „másságom miatt” nekem muszáj nagyon jól viselkednem. Hogy nekem hálásnak kell lennem, hogy egyáltalán normálisan viszonyulnak hozzám az emberek. A megelőlegezett bizalmat pedig nagyon meg kell hálálnom és becsülnöm. Ezt egyébként a környezetem is megerősítette bennem a tetteikkel: ha nem voltam épp elég „hálás” ezért a bizalomért, esetleg visszaéltem vele, akkor a származásomat is belekeverve „helyre lettem téve.” Ez szerintem nagyon beszédes abból a szempontból, mégis hogyan gondolkodik a társadalom nagy része a másságról vagy a bőrszínről, még azok is, akik amúgy abszolút nem rasszisták a szó klasszikus értelmében. Mégis mélyen dolgoznak bennük előítéletek.
Közben szerintem az is fontos, hogy akinek vannak látható különbözőségei, vagy láthatóvá teszi a nem láthatót (például, hogy meleg), azt a többségi társadalom rögtön egyfajta aktivista szerepbe tolja. Bármit csinálsz, annak lesz politikai és aktivista vetülete a társadalom szemében. Pedig ez nem egy önként vállalt szerep, csak valami, amit „rád aggatnak” út közben.
Hasonló ez ahhoz, hogy milyen kimondott és kimondatlan elvárásokkal ruházzák fel sokszor a nőket. Női művészeknél is gyakran előfordul, hogy nemcsak önmagukat reprezentálják, hanem a performanszuk beszédes a nemükről is a többségi társadalom szemében. Ezt baromi érdekesnek találom.
Ez óriási felelősséget is feltételez...
Persze, nem feltétlenül kell ezt a „kívülről ráaggatott szerepet” senkinek magáévá tenni! Azt kellene megértenünk, hogy bármiféle kisebbségről beszélünk, az nem egy homogén massza.
Mindenkinek más a története, más dolgokkal küzd. Nyilván vannak közös csomópontok, de akkor sem lehet senki nyakába ekkora felelősséget varrni.
Édesapád hiánya adja a kötet felütését, és fő traumáját. Hogyan változott benned az apakép gyermekkorodtól kezdve mostanáig?
Gyermekkoromban egy végletekig idealizált amerikai tévé apuka élt a fejemben. Aztán jó pár évre megfeledkeztem róla: felnőttem, Budapestre kerültem, lett egy szuper baráti társaságom, meg párom. A boldog kapcsolódások mellett viszont érzékeltem egy nagyon mély, elemi hiányt. Hogy valami nincs rendben. Valamit még mindig nem tudok. Ez vett rá arra, hogy megkeressem az édesapámat. Amikor elkezdtünk (online és telefonon) beszélgetni, akkor úgy tűnt nekem, hogy oké, ha picit máshogy ugyan, de mégis megtaláltam azt az ideális apukát, akiről egész gyerekkoromban álmodoztam. Aztán – ahogy a regényben részletesen leírom, – ennek nagyon hirtelen lett nagyon csúnya vége.
Évekig próbáltam feldolgozni és elfogadni a csúf valóságot, hogy ez valószínűleg ennyi volt, nem lesz vele kapcsolatom. Néhány évvel ezelőtt aztán úgy éreztem, sikerült letenni ezt a fájdalmat. Egészen addig, amíg össze nem kerültem egy idősebb férfival: ebben a párkapcsolatban pedig felszakadtak a gyermekkori sebek. Ekkor értettem meg nagyon sokat a gyerekkoromról és a működéseimről. Ez a könyv traumaoldó regény számomra, mert segített nekem abban, hogy átkeretezzem a történteket, és megbékéljek azzal, hogy ez így alakult. Attól, hogy végül nem teljesült be az álom-apakép, még itt vagyok magamnak. Én is tudom magam szeretni és támogatni úgy, ahogy ő sosem tudott.
Az egyik, korábban veled készült interjúban úgy fogalmazol: ez a kötet az alkalmatlan férfiak regénye. Kit tekintesz alkalmatlan férfinak?
Régebben azt gondoltam, az alkalmatlanság csak az érzelmi elérhetetlenséget jelenti. Ma már úgy látom, akkor alkalmatlan valaki, ha nincs azon a szinten az önismerete, hogy fel tudja vállalni a hiányosságait vagy a hibáit, és hogy merjen, akarjon azokon változtatni. Fontos, hogy szembe tudjon nézni a problémákkal, és bele merjen vágni azok valós kezelésébe. A törekvései pedig ne csak látszat cselekvések legyenek.
Mit értesz látszat cselekvés alatt?
Hogy ne csak egy színházat húzzon fel arra, hogy „márpedig én járok terápiába és sportolok, önsegítő könyveket olvasok, ergo foglalkozom magammal”, de a valóságban mégsem végez igazi belső munkát. Ez mindennek az origója. Ha egy férfi képes szembenézni önmagával és a döntéseivel, akkor bármire képes. Ha ez nincs meg, akkor újra és újra abba fog beleütközni, hogy a kapcsolataiban valami nagyon nem megy.
Egy másik fontos témája a könyvednek az alkoholizmus: a regényben leírod, hogy 12 éves korodban rúgtál be először. Mikor csúcsosodott ki az alkohollal való problémád, és hol tartasz ebben a folyamatban most?
Való igaz, 12 évesen kóstoltam először alkoholt, aztán a tinédzser éveim második felében kezdtem benne elmélyülni. Érdekes, hogy 2-3 sörtől is rettenetesen berúgtam (emiatt végig aludtam például az érettségi bankettemet), ebből is látszik, hogy soha nem volt egészséges kapcsolatom az alkohollal, azt mindig érzelemszabályozásra használtam,
hogy elfedjem vele a fájdalmamat, vagy épp azért, hogy jobb kedvre derítsen.
Sokáig beleestem abba a csapdába, ha egy-két hónapig nem ittam, hogy elhittem magamról, hogy nincs is itt semmi baj, kézben van ez tartva. Ez a fals önbizalom még nagyobb féktelenséget eredményezett: amikor újra inni kezdtem egy-egy ilyen szünet után, minden alkalommal úgy éreztem, egyre durvább a helyzet. Végül beláttam, hogy ez tényleg olyan probléma, amit nem tudok kontrollálni. Hogy nem szabad arra vágynom, hogy megtanuljak mértékkel inni, hiszen aki képes erre, az nem vágyik rá, csak csinálja.
Elkezdtem AA-gyűlésekre járni, ahol megismertem az alkoholizmus természetét: hiába ülünk a teremben mi, különböző korú, nemű, foglalkozású és társadalmi háttérrel rendelkező emberek, mégis közös volt bennünk, hogy azt az illúziót kergetjük, hogy egyszer tudunk majd mértékkel inni.
Amikor végre tényleg megértettem, hogy ez csak illúzió, varázsütésre sikerült letennem az alkoholt. Ennek már három éve, és azóta nem ittam egy kortyot sem. Nagyon veszélyes szernek gondolom az alkoholt, szerintem, ha most fedeznék fel, már nem lenne legális, akkora pusztítást tud végezni a testben és a pszichében is.
Mit üzennél azoknak, akik még mindig azt az illúziót kergetik, hogy tudnak mértékkel inni?
Hát azt, hogy good luck! (Nevet.) Viccet félretéve, azt üzenném nekik, hogy őszintén tegyék fel maguknak a kérdést, hogy annyit isznak-e, amennyit szeretnének, és ha nem, akkor zavarja-e ez őket. Mert szerintem ott kezdődik igazán a probléma, ha már létezik ez a belső küzdelem. Onnantól mindenki – ha nem is ugyanazzal a sebességgel, – de egyszerre halad az alkoholproblémák felé.