A magyar fotós, aki Greta Garbo-t és Katharine Hepburnt is lencsevégre kapta - Martin Munkácsi élete

Ahogyan a gyönyörűen ívelt hát meztelenül villan, ahogyan hosszan megnyúlva röppen a karcsú lány kockás hosszú ruhában a lemenő nap hosszúra megnyúlt árnyéka között. Várom, hogy meséljenek. Mit tudnak, amit a a mesterséges intelligencia, a telefonok kamerája, a digitális csúcsgépek nem? Milyen történetet mesélnek el a 20. századról nekünk. Hol vannak a nők, akik szerepelnek rajta, kik ők? Mi volt az instrukció, milyen kamerával dolgozott Martin Munkácsi, akkor, ott az árkádok alatt?

Hogy kapott ilyen szabad kezet, hogy a szabadban a mozdulat, a fény és árnyék szépségét festette a fotópapírra egyetlen kattintással? Ha neked szerződésed lenne a több, mint 150 évvel ezelőtt alapított ikonikus amerikai divatmagazinnal, a Harper’s Bazaar-al, mondd, te milyen életet képzelnél el? Kik vennének körbe? Ha Emma Stone, Cillian Murphy, Robert Downey Jr., Billie Eilish a kamerád előtt állnának sorba sztárportréért vagy a legfelkapottabb modelleket fotózhatnád: Gigi Hadidot, Bella Hadidot, Palvin Barbarát?

Ez nem egy hollywoodi álom. Van magyar fotográfus, aki megcsinálta ezt a karriert. Martin Munkácsi néven lett elismert, aki a „lendület” és „fotográfia” szót egybeexponálta, és ezzel izgalmasan új vizuális nyelvet használt a divatfotózás történetében. Tulajdonképpen a Harper’s Bazaar több, mint másfél évszázados történelmének meghatározó alakja lett New Yorkban.

A divatlapok női ábrázolásának felszabadítója

Ha világhírű magyar művészekre gondolunk, Bartók Béla, Ligeti György, Kurtág György, Eötvös Péter zeneszerzők mellett a fotográfusok a legismertebbek: Moholy-Nagy László, André Kertész, Brassai, Robert Capa, Nicolas Muray, Dienes Andor. És Martin Munkácsi. A 20. század szemtanúi világhírre tettek szert, Amerikában letelepedve forradalmian újították meg a vizuális kultúrát. Olyannyira, hogy New Yorktól a hollywoodi stúdiókig elterjedt a mondás, hogy „nem elég tehetségesnek lenni, magyarnak is kell lenni”.

A megjegyzés a 20. század egyik vitathatatlanul legismertebb magyar származású fotográfusától, Robert Capától származik. A legenda szerint a hollywodi filmgyártás elindítója, a Paramount Pictures alapítójának, a 16 évesen kivándorolt magyar Adolf Zukor irodájának falára is ugyanez volt kitéve. Martin Munkácsi olyan meghatározó alakja lett a fotótörténetnek, hogy Henri Cartier-Bresson, a Magnum Fotóügynökség alapítója, Robert Capa jóbarátja így ír Munkácsi lányának, Joannak az egyik legsikeresebb, legtöbbet emlegetett A Tanganyika partján című képéről:

„1931-ben vagy 1932-ben történt, hogy láttam apád egy képét három gyerekről, akik belefutnak a tengerbe. Meg kell mondanom, hogy ez volt az a kép, ami szikraként tüzet gyújtott bennem. Hirtelen ráébredtem, hogy a fényképezés meg tudja ragadni a pillanatban az örökkévalóságot. Ez volt az egyetlen kép, ami befolyásolt. Ebben a képben olyan intenzitás van, olyan spontaneitás, olyan életöröm, olyan csoda, hogy a mai napig elkápráztat.”

Martin Munkácsi arra ösztönözte a fiatal fotósokat, hogy „válasszanak váratlan szögeket. Feküdjenek a hátukra. Másszanak létrákra” és egy Harper’s Bazaar cikkben pedig azt tanácsolta: „soha ne pózoltassák az alanyaikat. Hagyják őket természetesen mozogni. Minden nagy fénykép ma pillanatfelvétel.” Az 1950-es évekre a divatszakma átvette Martin Munkácsi fotóstílusát. Richard Avedon, a Vogue, a Life magazinok vezető fotográfusa (később ő készítette a Factory óriás csoportképet többek között Andy Warhollal, Bob Dylan-el, amely 2010-ben a Christie's árverésén 301.000 euróért került kalapács alá) követve Munkácsit Párizsban fotózott modelleket járdán balettozva, tükröződő pocsolyákon átreppenve.

Elmondása szerint nem is találkozott a magyar fotóssal, mégis meglepő történetekre bukkanhatunk a sajtóban, miszerint még gyermekként, 12 évesen látta Munkácsit New Yorkban fotografálni, amint épp modellel dolgozott egy hámló kérgű fával a háttérben. „Ez volt az első leckém a fényképezésben és sok további leckét tanultam meg Munkácsitól, bár soha nem találkoztam vele. Ő hozta be a boldogság és őszinteség ízét, valamint a nők iránti szeretetet abba, ami előtte egy örömtelen, szeretetlen, hazug művészet volt.” A fiatal Avedon a Harper’s Bazaarból kivágta példaképe fotóit, és felragasztotta őket hálószobája falára a karácsonyi jótékonysági bélyegek és a papírpoharak mintás teteje mellé. „Nőalakjai nem törődtek a kamerával, felszabadította őket, kinyújtott térddel ugráltak az ágyam felett.”

Dicsőszentmártontól New Yorkig

Martin Munkácsi Erdélyben, Kolozsváron született, Mermelstein Márton néven. A kis Marci (szerette, ha így hívták) gyermekkorát Dicsőszentmártonban töltötte, édesapja foglalkozására nézve szobafestő volt. És ami különlegesség, hogy az apa híres falusi mágus is volt egyben, aki képes volt Houdini híres zárt ládából menekülését előadni a nagyérdeműnek. Munkácsi Mártonnak hat testvére volt, tragédia, hogy a nyilasok négyüket megölték.

Munkácsi a fotózáson kívül írt is, nővérének haláláról a New York Post hasábjain emlékezett meg, a Margit is Dead című novellájában. Öccse, Menyhért, akinek szintén sikerült Amerikába emigrálnia a fasizmus elől, Munkácsi Muky néven híresült el, mint standfotós, és végigfotózta Hollywood aranykorát. Munkácsi nagyon fiatalon kezdett verseket írni, zsengéi meg is jelentek. Ekkor a család már Budapestre költözött. Nyughatatlan, elképesztő energiával, ambícióval volt megáldva. Fotózni akkor kezdett, mikor sportesemények tudósításaihoz küldött képeket is a lapoknak.

„Egy ezredmásodperc alatt meglátni azt, ami mellett a közömbös emberek vakon elmennek – ez a sajtófotó lényege. És amit ezen ezredmásodpercen belül meglátunk, azt a következő ezredmásodperc alatt rögzíteni kell – ez pedig a sajtófotó gyakorlati oldala.” Képes volt veszélynek is kitenni magát sikeres fotókért, legendás a történet, hogy egy autó oldalához szíjaztatta magát, hogy még jobb szemszögből tudjon egy képet lőni. 24 évesen már műtermei voltak. Ő volt az első igazi száguldó riporter. És tökéletes időzítéssel exponált, a Guardian egy cikkében azt a jelzőt használta rá, Sharpshooter vagyis “mesterlövész”.

Martin Munkácsi egyszerűen kinőtte Budapestet és az akkori kor művészetileg egyik leginspirálóbb városába érkezett, Berlinbe, ahol a Berliner Illustrierte Zeitung hetilapnál dolgozott. Németországból a fasizmus elől el kellett menekülni, ezért nem maradtak úgynevezett „vintage print”-ek, melyek a negatívról készült nyomatok. Itt készült sorozata 1933. március 21-én Hitlerről és a nácikról, ahogyan a parlamentbe menetelnek, de fotózta Leni Riefenstahl rendezőnőt (Hitler későbbi propagandafilmesét) is síelés közben. 1934-ben New Yorkba emigrált, ahol a világ legjobban fizetett fotográfusa lett, évi 100 ezer dolláros szerződése volt a Harper’s Bazaar-al.

Augusztus 25-ig még megtekinthető a Szépművészeti Múzeum Magyar Fotóművészek Amerikában című időszaki kiállítása, a tárlat kurátorát, Baki Péter fotótörténészt kérdeztem a sajátos lendületről, ami Martin Munkácsi fotóin megjelenik. „Munkácsi előtt a fotográfusok 100-200 négyzetméteres műteremben dolgoztak, 10-12 lámpával világítottak meg egy modellt, ezek gyönyörű felvételek egyébként, ráadták a modellre a ruhát, bevilágították, a háttér is ki volt világítva, de minden statikus volt. Amikor Munkácsi kiment Amerikába, habár jómódú, de műterme New Yorkban nyilván nem volt.

A hátrányból kovácsolt előnyt azzal, hogy a modelleket kivitte a tengerpartra, futottak jobbra-balra. Ekkortájt kisfilmes fényképezőgépekről beszélünk, vagy inkább lemezes fényképezőgépekről. Azaz, hogy egy mozgásban lévő személyről a megfelelő pillanatban éles képet alkossál, az nem volt magától értetődő. Egy olyan kameráról beszélünk, aminek lemezes hátfala van, az azt jelenti, hogy egyetlenegy lehetőséged van, azt el kell kapni. Majd kiveszed, kicseréled, fel kell húzni, tehát több másodperc eltelik a következő expozícióig.

Munkácsinak nagy segítségére volt, hogy megtanulta a sportfotónál, hogyan kapjon el egy pillanatot mozgásban, és ezt a tudást kamatoztatta Amerikában a divatfotózás teljes vizuális megújítására. Egyébként nagyon érdekes, ha megnézed az első világháború környéki sportfotókat, azoknak a sportfotósoknak az akkori olimpiákon voltaképpen minden mozdulata, expozíciója tökéletes, ha eleget gyakorolsz, jó a reflexed, ismered a sportot, tudod, hogy mi fog következni, akkor el tudod kapni a pillanatot.

A két világháború közti fotóriportereket a technika rászorította arra, hogy pontosan akkor exponáljanak, amikor a Cartier Bresson-féle - ő mondta ezt - döntő pillanat következik. A döntő pillanatnál kell lefényképezni. Előtte nem jó, utána nem jó. Volt még egy rizikó, hogy a szerkesztőségek válllaják-e, de a modernizmus Amerikában is teret hódított, így a Harper’s Bazzar is örült az újításnak.”

Hollywood sztárjai között

Martin Munkácsi Hollywood sztárjairól is erős újító, portrékat készített, sokukkal hírbe is hozták. Ez nem csoda, hiszen annyi szép nő vette körül, és eléggé fényűző életet élt, éppenséggel adott okot pletykákra, sőt, lehetséges, hogy saját maga is gerjesztette a legendákat. Mindenesetre Katharine Hepburn fekete-fehér profilképe lenyűgöző, egyszerű és fenséges. A fotós merészelt közel menni az archoz, miközben elegáns maradt.

Teli volt ötlettel, humorral, kikacsintással is. Greta Garbo ünnepelt sztár volt, mikor fotózta, óriási csíkos napernyő alatt két karcsú női láb - ez a Greta Garbo portré. Imádnivaló és csodálatra méltó a kortárs gondolkodása. Munkácsinak ekkor már Long Islanden volt háza, teli műtárgyakkal, állítólag Rubens, Tintoretto lógott a nappalijában, és mindennek a tetejében Frank Costello, a Keresztapa alakját ihlető maffiafőnök volt a szomszédja. Tisztára, mintha egy Tarantino filmben lennénk.

Ám az élet fricskája, szomorúsága, hogy még életében mellőzték, talán a színes fotózás megérkezésével nem találta a helyét, és felmondták a szerződéseit. Eladta a műtárgygyűjteményét is, elszegényedett. Akkor már a harmadik házasságában élt. Idejekorán, a második szívinfarktusába halt bele, kamerával - egy Leicával - a kezében egy focimeccsről vitte el a mentő.

„Végül, és mindenek felett, csak akkor lehet jó képet készíteni bármilyen műfajban, ha a kép mögött van gondolat, spirituális és intellektuális koncepció arról, amiről a kép szól. Ahhoz, hogy az ember jó zsánerképet készítsen, egy kicsit költőnek is kell lennie, mert a képet költői és spirituális tartalommal kell megtölteni. A portréfotósnak egyben pszichológusnak kell lennie. A tájképfotográfusnak festőnek. A sajtófotós közülük a legkiemelkedőbb, egyesíti magában ezeket a tulajdonságokat, egy újságíró rátermettségével ötvözve. Rendelkeznie kell újságírói leleménnyel, egy ugró, futó, mászó, bokszoló sportember képességeivel, egy diplomata érzékenységével és bölcsességével kiegészítve.”