Budapest is sokat alakított a stílusán, de csúcspillanatokból merít inkább ihletet a magyar származású keramikus művész, Simon Holpert
Emlékszel még arra a „pillangók a gyomrodban” érzésre, amikor először érintetted meg a párodat? Simon Holpert magyar származású keramikus művész ezeket a megismételhetetlen pillanatokat igyekszik megragadni kerámiasorozataiban. Miből nyeri az inspirációt és hogyan hozza létre az alkotásait? Hogyan változott a stílusa, mióta Párizs helyett Budapesten él?
Simonnal többek között arról beszélgettünk, mennyire fogadták be az elmúlt években a magyar művészvilágba, de arról is szó esett, mennyire számít mainstream művészeti irányzatnak a kerámia művészet egy olyan világban, ahol az emberek legtöbbször félve közelítik meg a művészeti produktumokat (is).
Honnan származik a művészetek iránti affinitásod?
Visszatekintve úgy hiszem, hogy a szüleim oltották belém a művészetek iránti érdeklődést. Nem direkten, hanem szép, organikusan történt ez: imádtak utazni, és minden alkalommal, amikor új várost fedeztünk fel, meglátogattuk a helyi múzeumot. Gyermekként minden, meglátogatott intézményből hoztam el egy-egy képeslapot, amit aztán gyűjteni is kezdtem. (A szüleimnél mai napig megvan az a doboz, amelybe ezeket a kincseket elraktam.) A kíváncsiság, az érdeklődés, a szépség iránti érzékenység, az olvasás szeretete mind-mind tőlük származik!
Bár a szüleid magyarok, kalandos úton keveredtél (vissza) Magyarországra. Mikor és hogyan érett meg benned a gondolat, hogy áthelyezed a székhelyed Párizsból Budapestre?
A szüleim magyarok ugyan, de én Párizsban nőttem fel. Nem magyar kisebbségben éltünk, ezért anyanyelvként a franciát sajátítottam el, a magyart csak később, már felnőttfejjel tanultam meg. Érettségi után filozófia szakon végeztem: ezzel együtt fedeztem fel a különböző, esztétikai problémákat a művészeteken belül. Ekkor felmerült bennem a kíváncsiság a gyökereim iránt: szerettem volna többet megtudni Magyarországról! Elvégeztem a finnugor szakot Párizsban, ezzel egy időben pedig a Debreceni Nyári Egyetemen fejlesztettem a magyar nyelv tudásomat, a kulturális ismereteimet. (Magyar történelmet és magyar irodalmat tanultam.)
Az egyetemen ösztöndíjat szereztem, így négy hónapra kiköltözhettem Bécsbe. Végül kilenc évet maradtam ott. A gyermekkori képeslapok gyűjtését idő közben művészeti tárgyakra (rézkvarcokra, festményekre) cseréltem, így az első kerületben nyitottam egy művészeti galériát. Végül (ingatlan okok miatt) el kellett költöznöm, és tíz évig a filmiparban dolgoztam. (Hiszen itt is ugyanolyan esztétikai problémák adódnak, mint a művészetekben!) Így tértem vissza Franciaországba. A művészetek iránti kíváncsiságom végig megőriztem: folyamatosan kutattam azokat a művészeket, akikre érdemes lehet odafigyelni. Tizenegy évvel ezelőtt vásároltam Budapesten egy ingatlant, ahova eleinte csak nyaralni jártam, aztán öt éve végleg ideköltöztem.
Ennek egyik legfőbb oka, hogy Magyarországon nagyon sok lehetőség van: a Kecskeméti Nemzetközi Stúdióban például mindent (is) meg lehet csinálni! Ez óriási szabadságot jelent alkotóként!
Másrészt Párizsban egy tíz négyzetméteres műteremben dolgoztam, most pedig egy ötször nagyobb helyiségben létezem. Nagyon hálás vagyok ezekért a lehetőségekért, de tény, hogy minden nap keményen megdolgozom értük. Érdekesség, hogy mióta Budapesten éltek, a művészetem is változott: míg Franciaországban jellemzően monokróm (fekete, fehér és zöld) színű munkáim voltak, addig itt megjelentek a repertoráomban a színek, többek között (például) a kék, amelynek egy teljes sorozatot is szenteltem.
Mikor és hogyan kezdtél el a kerámiával foglalkozni?
Egy nap ellátogattam Lise Meillan keramikusművész műhelyébe. Nagyon megtetszett, amit ott láttam, és úgy voltam vele: harminc éves vagyok, most már érdemes lenne kipróbálni, mit tudok a kezeimmel csinálni!
Lise-t sokáig ostromoltam, hadd legyek a tanítványa, mire végül igent mondott! Bár Lise keramikus művész, meg vagyok róla győződve, hogy valójában boszorkány: nagyon sokat dolgozik és kísérletezik mázakkal. Érdekesség, hogy bár egy-két évig ő volt a mentorom, és tőle tanultam meg az alapokat, végül máz nélkül kezdtem el dolgozni. Olyan voltam, mint a gyerek, aki direkt szembe akar menni a szüleivel!
Bár hobbiból kezdtem el kerámiázni, nagyon hamar felfedeztek a francia és japán művészeti piacok, és egyik pillanatról a másikra azon kaptam magam, hogy már keramikus művészként hivatkoznak rám.
Azt megfejtetted már, miért épp a kerámia fogott meg annyira, hogy ezzel kezdtél foglalkozni?
Igen! Nekem az elejétől fogva az érintés volt a fő témám. Egy festményt látni, vagy egy kellemes zenét hallani egy dolog, számomra viszont ugyanilyen fontos a tapintás ereje. Semmiképp nem szerettem volna olyan produktumot létrehozni, ami aztán vitrinben végzi: számomra az a legrosszabb szcenárió, amikor a kerámiáimat senki nem érinti... Úgy tekintek ezekre a szobrokra, mintha háziállatok, vagy kis, élő tárgyak lennének, amelyeket lehet (és kell is) ide-oda tenni, simogatni, körbejárni. Számomra ezek az érzékszervi inputok az igazán lényegesek!
Néha lovaskocsival, néha űrhajóval járnék - interjú Szőke Gábor Miklóssal
Miből nyered az inspirációt?
Rengeteget olvasok: érdekel a filozófia és a pszichológia és minden, ami elgondolkodtat az érzelmekről. Érzékeny ember vagyok, ezért sokszor előfordul, hogy azok a dolgok inspirálnak, amelyeknek szemtanúja voltam. Amelyeket megéltem és átéreztem.
Mivel magyarázod, hogy az érintés áll a munkásságod középpontjában?
Amikor először fogtad meg valaki – például a párod – kezét, az egy megismételhetetlen pillanat, amely örökre beléd ég. Számomra fontos, hogy a médium, amellyel dolgozom, ugyanezt az érzést közvetítse a befogadók felé: a kerámia lehetőséget ad arra, hogy bárki hozzáérjen és megsimogassa, ezzel létrehozva egy felejthetetlen, érzékszervi emléket és pillanatot.
Hogyan kell elképzelni az alkotói folyamatot a gyakorlatban?
Az első gondolat mindig az, hogy milyen típusú égetést választok. Ettől függ ugyanis, milyen anyaggal fogok dolgozni, és utána jön az, mit szeretnék ezzel mondani. Gyakran gondolkodom sorozatokban, amelyen rend szerint egy érzés vonul végig. Most például egy olyan sorozaton dolgozom, amely által azt szeretném közvetíteni, milyen csodálatosak az emberi interakciók! Szeretném, hogy az alkotások felidézzék bennünk az egyszerű, kitörő boldogság érzését, amit például a játszótéren más gyerekekkel játszva éreztünk.
A FABRIKA vintagebútor-kereskedés megnyitóján elmesélted, hogy az utóbbi időben már nemcsak szobrokat, hanem használati tárgyakat, így például lámpákat és tükröket is készítesz. Mi vitt a lakberendezés felé?
Amikor megérkeztem Budapestre, és elkezdtem berendezni a lakásom, akkor ismerkedtem meg Kollár Mariannal. (A FABRIKA tulajdonosa, – a szerk.) Megkérdezte, mivel foglalkozom, és miután meglátta a munkáimat, azóta évente tartok nála egy kiállítást. Ezekre az alkalmakra próbálok mindig valamiféle különlegességgel előrukkolni. Gyakori tapasztalat, hogy az emberek azért nem mernek szobrokat venni, mert (saját bevallásuk szerint) nincs „megfelelő” képzőművészeti tudásuk. Úgy látom, tetszik az embereknek, ha a szobrokat használati tárgyakká alakítom, mert jobban tudnak kapcsolódni például egy tükörhöz vagy lámpához, ezzel pedig megnyitom számukra az utat a kerámia művészet felé.
Ugyanebből a megfontolásból készíted a porcelán nyakláncokat?
A nyaklánc egy picit más történet: ebben az esetben inkább az ujjaim és az agyaggal vagy a porcelánnal való kapcsolaton van a hangsúly! Mindig is nagyon érdekelt a divatvilág (diákként dolgoztam is egy ideig a szakmában, még Párizsban), az érdeklődésemet pedig ezekben a nyakláncokban élem ki! Emellett tetszik az az elgondolás, hogy hordhatóvá tegyük a kerámiát: ez egy újfajta kapcsolódást tesz lehetővé az ember és az alkotás között.
A Contai Galériában Cserbik Ritával hosszasan beszélgettetek arról, mikor kell elengedni egy művésznek az „alkotás kezét”. Mennyire könnyedén adod ki a kezedből az alkotásaidat? Foglalkoztat-e utána a sorsuk?
Igen, foglalkoztat a sorsuk, viszont nem okoz gondot elengedni az alkotások kezét! Sokszor jobban örülök, ha a fejemben csak afféle „titkos kertként” egy elképzelés jön létre arról, vajon hova került egy-egy alkotás. Olyan ez számomra, mint a beszéd: ahogy kiejted a szádon, az már megy is tovább. Ilyenek számomra a kerámia-szobraim: létrehozom, mondok vele valamit, aztán már megy is tovább. Sokan felróják, hogy azért nem mernek kerámia szobrot vásárolni, mert mi lesz, ha eltörik! Gyakran a fogainkat is porcelánnal pótolják, mégis minden nap használjuk őket és bevállaljuk a kockázatot! A művészettől nem kell félni!
Az összes többi művészeti irányzathoz képest mennyire számít ma mainstreamnek kerámiával foglalkozni?
Mainstreamnek még nem mondanám, viszont tény, hogy dinamikusan fejlődik ez az ágazat. Négy típusú kerámia világot különböztethetünk meg: a fazekasok és az általuk megjelenített népi világ minden típusú kerámia kezdete. Utána következnek az olyan manufaktúrák, mint például a Zsolnay vagy a Herendi. A keramikusok (hozzájuk képest) már egy kicsit szabadabban alkotnak: továbbfejlesztik a fazekasok és a manufaktúrák módszereit. A negyedik fajta képviselői – mi, kortárs művészek nem vagyunk sokan Magyarországon, de látom, hogy egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik a munkánk iránt!
A beszélgetésünk elején említetted, hogy médiumként tekintesz a kerámiára. Hogy látod, milyen kommunikációs lehetőségek rejlenek ebben az anyagban?
A kerámia művészet azért egy fantasztikus dolog, mert számtalan lehetőséget rejt magában, csak az a kérdés, mit szeretnénk belőle kihozni. A kerámia számos iparban és használati tárgy kapcsán is felbukkan: nagyjából mindannyiunk fürdőszobájában és konyhájában is előfordul, de használják (az előbb már említett) fogorvosok, villanyszerelők, építészek stb. A kerámia egy olyan alap médium, amelyet a négy elem hoz létre: a föld adja az alapanyagot, amit levegővel és vízzel formázunk, majd a tűz segít fixálni a végeredményt. Ez ennek az anyagnak az egyik varázsa: hogy mind a négy elem ott van valahol benne. Kész csoda!