előfizetésem
Hírlevél
Lovasi András: „Ha megnézzük a sikeres előadókat, Taylor Swift vagy akár Azahriah karakteres; saját világuk van és önazonosak, hitelesek”
Generációk nőttek fel a Kispál és a Borz zenéjén, sokaknak az Akropoliszról a bugyimosás, Emeséről pedig a megbolondulás jut eszébe. A zenekar a 2010-es Szigeten búcsúzott el a közönségtől, majd 2023-ban új lemezzel tért vissza, és beszélgetésünkkor épp első MVM Dome-beli bulijára készült.
A december 30-ai koncertre gőzerővel készült a zenekar, az elmúlt időszakról pedig Lovasi Andrással beszélgettünk.
Ez lesz az első arénás bulitok. 2010-ben a Szigeten rengetegen búcsúztattak titeket, szintén egy hatalmas koncert volt, csak más apropóból. Hogyan éreztétek magatokat akkor, és miben más most az előkészület?
Azért ott is ért minket meglepetés, mert nyilván vannak korlátai a Sziget befogadóképességének, és nem is gondoltuk, hogy nyolcvanezer vagy százezer embert elérünk, de mikor a szervezők mondták, hogy ötvenezerre becsülték a résztvevők számát, az azért minket is meglepett. Ennyien most nem lesznek, ilyen értelemben is más ez a koncert, és ugye az alkalom is, hiszen az egy búcsúkoncert volt, amiről egyébként már akkor is azt mondtuk, hogy nincs semmi olyan végleges vagy durva ok, ami miatt így döntöttünk.
Egyszerűen az utolsó néhány évben mintha megtorpant volna az alkotói folyamat, és nem abban a tempóban írtunk dalokat, és nem úgy, ahogy szerettük volna, így arra jutottunk, hogy nem szeretnénk önmagunk nosztalgiazenekara lenni. Amit elvártunk magunktól mint zene kar, azt nem teljesítettük, és békésen elváltunk. Aztán az látszott, hogy újra vannak új ötletek, új dalok, emiatt indokolt lehet, hogy újra legyen zenekar is, és lett, ahogyan lett új lemez is, és koncertek is. Mondjuk úgy, hogy ennek a folyamatnak a megkoronázása az év végi koncert.
Érdekes látni, hogy annak idején, ha valaki meg tudta tölteni a Pecsát, az már hatalmas sikernek számított, aztán volt a Zöld Pardon, és kész. Most viszont sok fiatal zenekar ad arénás koncertet.
A világban is nagyon megváltozott a popzene helyzete, és ezzel együtt Magyarországon is. Nagyon örvendetes jelenség, hogy talán a hetvenes évek óta soha nem jártak ilyen sokan koncertekre, ez a szórakozási forma lett népszerű. Mikor mi a kilencvenes években el kezdtük, akkor csak egy szűk, de elkötelezett réteg járt koncertekre, és az a nagy tömeg, akik főként a popzenét fogyasztják, diszkókba jártak szórakozni. Ezt most talán nagyon leegyszerűsítettem, de jelzi, mennyire megváltozott most a helyzet.
Ma kevesebb a diszkó, inkább éjszakai klubok vannak, és a diszkó lett a szubkulturális tér, miközben a koncertre járás lett a popzene legfontosabb fóruma. Van ennek egyfajta gazdasági racionalitása is, hiszen a zenekarok be vételeinek nagy része is ezeken a helyszíneken realizálódik, illetve, ahogyan Brian May fogalmazott egy bölcs mondásában: „régen csak azok koncerteztek, akik szerettek és tudtak, most mindenki.”
„Gyávának tartom a magyar- és nagyvilági könnyűzenei közeget” - Jónás Vera interjú
Miközben a Kispál és a Borz szünetet tartott, a zeneipar rengeteget változott. Izgalomban tudnak ezek az új dolgok tartani titeket, vagy inkább csak élvezitek a közös zenélést, és jól érzitek magatokat?
Napi szinten már nem annyira hoz izgalomba. És nem véletlenül nem játszunk fesztiválokon és olyan rendezvényeken, ahol nem a saját szabályaink és szándékaink érvényesülnek. Ezeken a helyeken bármennyire is jófejek, azért a szervezőkhöz, a többi zenekarhoz alkalmazkodni kell. Mi viszont tudatosan úgy döntöttünk, hogy csak önálló koncerteket adunk.
Egyetemi klubból indultatok, és bár Pécs a szerencsésebb helyek között van egyetemi és klubélet szempontjából, de a vidéki zenekaroknak milyen lehetőségei vannak most? Tudna még hasonlóan építkezni egy zenekar, mint ahogyan ti csináltátok?
A vidékiség bizonyos értelemben identitást ad. Persze az a fajta világfalu, amit sokszor emlegetnek az online tér kapcsán, az ezeket a távolságokat relativizálta, és ez is megváltozott. Valamikor régen óriási dolog volt, hogy az Edda talán első vidéki zenekarként futott be látványos karriert. Aztán a kilencvenes években a Tankcsapda, a Quimby és a Kispál mind vidéki zenekarok voltak.
A Quimby viszonylag korán felköltözött Budapestre, de valójában az identitásukat tekintve abszolút vidékiek voltak, és most már szerintem ez nem jelent olyan nagyon nagy különbséget. Pécs mindig jó keltető helye volt a tehetségeknek, és utánunk ugye jött még a 30Y, a Halott Pénz, a Punnany Massif, azóta Mehringer Marci. Pécs még mindig az egyik legfontosabb vidéki bázisa a hazai utánpótlásnak, ennek nyilván az is az oka, hogy vannak jó példák a fiatalok előtt.
Mi pedig mostanra látjuk ennek a piacnak a működési mechanizmusait, és már az lett a fő motiváció, hogy magunknak bizonyítsunk. Érdekel az, hogy tudunk-e lehetőleg kevés önismétléssel érvényes dolgokat beszélni, vagy írni dalokat ötvenvalahány évesen. Azért a popzene elsősorban még most is szerencsére a fiataloké, amivel újabb és újabb generációk tudják artikulálni a saját identitásukat, vagy saját, akár generációs különbözőségüket az előző generációktól, vagy meg tudják fogalmazni a saját életérzéseiket.
Ugyanakkor most már elég öreg is a popzene ahhoz is, hogy lássuk, hogy igenis a Kispál és a Borz is ilyen tud lenni, és lehet ezt a nyelvet beszélni ötvenen túl vagy hatvanévesen is.
Generációs őrségváltás ide, vagy oda, még mindig a lázadók diktálják a zeneiparban a trendeket
A zenétek és a szövegeitek több generációra hatottak. Ma a zeneipar egyik legnagyobb félelme, hogy a mesterséges intelligencia hogyan befolyásol majd mindent. Te ebben inkább optimista vagy? Hogyan látod a zeneipar jövőjét?
Néha optimista vagyok, és azt gondolom, hogy a zene az egyik legemberibb megnyilvánulás, és legkevésbé lehet leutánozni. Vagy legalábbis ebben bízom. Ugyan akkor azt is látom, hogy a popzenének alapvetően tucattermelési jellege is van, ahogy minden populista dolognak, és a popzene is kiismerhető. Ha csak szakmailag nézzük, a legtöbb popdalban ugyanaz a négy-öt harmóniamenet van. Megvannak, hogy melyek a legnépszerűbb ritmikák, és ezeket viszonylag könnyű modellezni, kiismerni.
Egy újszülöttnek minden vicc új, de mondjuk nekem sem tud olyan sok újdonságot mutatni egy-egy mostani popzenei alap. Azt gondolom, azok a zenészek lehetnek veszélyben, akik szakmaként művelik ezt, és megrendelésekre írnak alkalmazott zenéket. De közben azt is látjuk, hogy igenis nagyon fontosak a karakterek. Ma már sokkal kevésbé működik az a recept, hogy van egy háttérember, elővesz egy csinos előadót, aki jól énekel vagy karizmatikus, és őt előretolja, írja neki a dalokat, és mindenki jól keres rajta.
Ha megnézzük a sikeres előadókat, Taylor Swift vagy akár Azahriah karakteres; saját világuk van és önazonosak, hitelesek. Sokáig a megcsinált sztárok uralták a popzenét, és most erre valahogy érzékenyebbek lettek a hallgatók. És ez jó, de ez már lehet, hogy annak a következménye, hogy túl sok íztelen, sótlan, színtelen, szagtalan, de profi produkció készült az utóbbi évtizedekben. Talán valamilyen módon az ember védekezik, akár mesterséges intelligencia, akár hamis dolgok ellen, és keresi, szomjazza a valódiságot, az igaziságot.
