Hidegvizes merítés, a betegek leforrázása, elektrosokk és bódítószerek - ilyenek voltak Lipótmező mindennapjai
Az eredetileg Országos Tébolyda néven megnyitó budai intézet Magyarország második legnagyobb épülete, évek óta üresen áll. A régi elmegyógyintézetben szétdobált orvosi eszközök, a kongó folyosók és a málladozó sárga falak, illetve az épület puszta méretei miatt Lipótmező olyan, mint egy életre kelt horrorfilm.
Ma a borzongani vágyó urbexesek kedvenc célpontja, azonban1868-as nyitásakor az intézmény óriási fordulatot hozott a súlyos mentális betegségekkel küzdők szakszerű ellátásában. Az értelmi fogyatékosokat sokáig bűnözőknek, sokszor egyenesen sátáni lényeknek tekintették, és ennek megfelelően bántak velük: bezárták, láncra verték, ütötték-verték, pénzért mutogatták őket.
Embertelen körülmények és visszaélések
A XVIII. század során végre egyre inkább segítségre szoruló betegként, nem gonosztevőkként kezdtek rájuk tekinteni. Azonban az elméleti változás csak nagyon lassan valósult meg a gyakorlatban, így az elmegyógyintézetekben sokáig embertelen körülmények uralkodtak. Gondoljunk bele, ha a szellemileg teljesen ép emberek helyzetével is gyakran visszaéltek a kórházakban, vajon mi történhetett azokkal, akik súlyos mentális zavarokkal kerültek be, és gyakran a családjuk is teljesen elfeledkezett róluk?
Ugyanis gyakran megtörtént, hogy a betegek rokonai mindent megtettek, hogy nyom nélkül eltüntessék a kínos tüneteket produkáló családtagot, akik így bezárva, zavarodottan és magányosan élték le az életüket. Magyarországon sokáig nem létezett kifejezetten az elmebetegek számára fenntartott állami intézet. Jellemző történet Semmelweis Ignácé. A híres orvos - akinek életéről tavaly decemberben, Vecsei H. Miklós főszereplésével készült film - élete végén megzavarodott, és egy bécsi elmegyógyintézetbe került, ahol érkezése után az ápolói annyira megverték, hogy belehalt a sérüléseibe.
Távol a város zajától
A későbbi legendás Sárga Ház tervezési munkáinak elindulása magának Ferenc József császárnak köszönhető, aki a királyi vár tervezett költségeiből jelentős összeget csípett le az elmegyógyintézet részére. A budai Lipótmezőn kijelölt területen 1859-ben kezdték meg az építkezést, de hamarosan kitört a botrány, mert kiderült, hogy valaki zsebre vágja az építőanyagokra szánt összegek jelentős részét. Végül majdnem tíz évvel később, de megnyitotta kapuit a régóta várt, ötszáz elmebeteg befogadására alkalmas tébolyda.
Ma már különösnek tűnhet - hiszen kevesen akarnák a pihenőidejüket is egy elmegyógyintézetben tölteni - de az intézmény homlokzati szárnya az igazgató-főorvos és a másodorvosok, valamint a gazdasági vezető számára biztosított lakhatást, közvetlenül a kórtermek között, akik így lényegében folyamatosan a betegek közelében voltak. Természetesen az elmebetegekkel szembeni előítéletek az őket ápolókat is megbélyegezték: még a XX. század elején is „bolond doktorának” hívták az elmegyógyintézetben dolgozó orvosokat.
Azonban a budai "őrültde" elhelyezkedése, kialakítása azt mutatta, hogy új szelek fújnak az elmebetegek ellátásában. A csendes, zöld környezet távol a város zajától a pihenést, a lélek megnyugvását szolgálta. A főépület előtti díszkertet a bécsi udvar műkertésze rajzolta meg, de az elegancia mindenkinek szólt: az óriási, romantikus stílusú épület legnagyobb részét a szegényebb sorsú betegek számára tartották fent, akiket ingyen ápoltak. Tágas, faburkolatú folyosókon lehetett megközelíteni mind a magasrangú betegek lakosztályát, mind a szegényebb ápoltak kórtermeit.
Lipótmezőn a betegeket anyagi helyzetükön túl, „nyugtalanságuk”, illetve nemük szerint osztották be különböző osztályokra, a későbbiekben pedig külön gyermekosztályt is létrehoztak. Sőt, a betegek rendelkezésére álltak fürdők és zuhanyzók is, ami óriási dolognak számított a korabeli Budapesten, hiszen még sokáig nem volt általános, hogy egy lakáshoz fürdőszoba kapcsolódjon.
Modern szemlélet egy régi korban
A betegek lelki életéről sem feledkeztek meg. Az egyes felekezeteknek megfelelően kápolnákat, imahelyeket alakítottak ki. Sőt, a beruházás kiemelt fontosságát mutatja, hogy a katolikus kápolna gyönyörű, festett üvegablakai ugyanannak a mesternek a kezei közül kerültek ki, aki a parlament ablakain is dolgozott. Azonban nemcsak az épület tervezésénél figyeltek arra, hogy a kor legmodernebb szemléletét tükrözze az új intézmény.
Lipótmezőn a gyógyulást műhelyek és műtermek segítették, ahol mesterségeket oktattak, illetve zenélhettek és sportolhattak azok, akiknek ezt az állapotuk megengedte, sőt a társalgóban billiárdasztal és zongora is a rendelkezésükre állt. Ugyanakkor rengeteg olyan „gyógymódot” alkalmaztak, amelyeken ma már elborzadnánk. Az intézet nyitásakor még a megszokott módszerek közé tartozott a cellába zárás, illetve a kényszerzubbony, amit csak az intézmény második igazgatója tiltott be.
A hidegvizes merítés, a betegek leforrázása később az elektrosokk és a bódítószerek szintén az itt dolgozó orvosok jól bevált eszközei voltak.
Mivel szinte lehetetlen volt ápolószemélyzetet találni, gyakorlatilag bárkit felvettek, aki hajlandó volt elmegyógyintézetben dolgozni, így a betegek gyakran ki voltak téve az ápolók szadizmusának, nem volta ritka a verés és a nemi erőszak. Az is előfordult, hogy egy-egy beteg megmagyarázhatatlan módon teherbe esett.
Mai szemmel már minimum különösnek tekinthető gyakorlat az is, hogy alkohol- illetve kábítószerfüggők is elmegyógyintézetbe kerültek, hiszen még nem voltak külön rájuk szakosodott intézmények.
Nem csak a köznépet kezelték Lipótmezőn
Nem kellett ahhoz függőnek lenni, hogy valaki egyik napról a másikra a Lipóton találja magát. Gyakran az asztma, a gyakori fejfájás, a depresszió, a homoszexualitás is intézetbe juttathatott olyan szerencsétleneket, akiknek aztán kevés esélyük volt kijutni onnan. Feltűnően gyakran kerültek elmegyógyintézetbe „hisztérikusan” viselkedő nők is, akiktől valójában a férjük akart megszabadulni. Gyakran az tűnt a legegyszerűbb megoldásnak, hogy örökre bezárták a labilisnak nyilvánított megunt asszonyokat, akik aztán gyakran valóban megőrültek a bezártságtól.
A barbár „gyógykezelések” ellenére a Lipótmező története egybecseng a pszichiátria humanizálódásával. Az intézményben az 1920-as években nyitották meg az első tanácsadó állomást, a Lélekideggondozót, és hamar megjelent az utógondoskodás eszméje is, amellyel az intézményből gyógyultan távozók útját próbálták egyengetni. A Lipótmező majdnem másfél évszázados működése során számos híresség is megfordult a falai között. Itt ápolták Madách Imre, illetve Vörösmarty Mihály lányát, de Juhász Gyula is rendszeres vendég volt mániás depressziója, szorongásai és szociális fóbiája miatt.
A legenda szerint még Erzsébet királyné, azaz Sissi is a sárga falak között keresett nyugalmat, fia, Rudolf trónörökös öngyilkossága után. 1896-ban még fát is ültetett látogatása emlékére, amire a mai napig tábla emlékeztet a parkban.
A Lipót a kultúra részévé vált
A magyar irodalom legviccesebb írója, Rejtő Jenő, vagyis P. Howard is gyakran töltött itt időt, regényeinek szürreális alakjait - akik közül volt, aki lámpaernyőt hordott a fején kalap helyett - sokszor mintha maga az őrültek háza inspirálta volna. A híres festőművész és egykori páciens, Gulácsy Lajos festményeket is ajándékozott az elmegyógyintézetnek, amelyek valószínűleg a Vörös Hadsereg érkezésével párhuzamosan hagyták el az épületet.
Sőt, az őrültek házának vastag falai gyakran azoknak is menedéket nyújtottak, akik a XX. század különböző diktatúrái elől akartak elrejtőzni a megbomlott elmék takarásában. A Lipót megnyitása óta rengeteg minden változott a mentális betegek ellátásában és megítélésében, szerencsére jó irányban.
Ugyanakkor az egykori tébolyda olyannyira a kultúránk részévé vált, hogy hiába zárták be 2007-ben az akkor már OPNI (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet) néven működő intézményt, a köznyelvben a „Sárga Ház” és a „Lipótmező” szavakat a mai napig használjuk az elmegyógyintézet szinonimájaként.