Labrosse Dániel minden alkotásában valamilyen formában az emberek különcségeire fókuszál, rajzait pedig neked is látnod kell!

Számomra az egyik kedvenc aspektusa a szakmámnak, hogy minden projekt teljesen különbözik a többitől. Egyik hónapban csak festek, a másikban egy videoklippet vagy reklámfilmet animálok, vagy illusztrálok. Ez a fajta szabadság, amit a szabadúszó élet nyújt számomra borzasztóan fontos.

Az, hogy a magad útját járod, például félbehagytad a középiskolát nem okozott szorongást benned, hogy merre tovább?

Magának a középiskolának félbehagyása nem. Tudtam, hogy mit szeretnék elérni és tudatosan ezen dolgoztam minden pillanatban, amit egyébként iskolában kellett volna töltenem (sőt már iskolában is sokszor inkább ezzel foglalkoztam), a barátaim és a családom is végig támogattak benne. Ami inkább szorongást okozott az a döntésemmel kapcsolatos kétkedés idegenektől.

Részben megértettem, mert evidensen egy szokatlan életútról van szó, de másrészről pedig nehéz volt mit kezdenem vele, mert azt éreztem, hogy amit csinálok és ahogy csinálom az jó irányba vezet. Mindig azt éreztem, hogy ráérek, ha valaha valamiért pályát akarnék váltani vagy el akarnék menni egyetemre ,akkor össze tudnám hozni később is, nem tekintettem prioritásnak.

Autodidakta művész vagy. Mi volt ennek a folyamata?

Anyukám a 90-es években egy animációs stúdiónál dolgozott kommunikációs szakemberként. Mindig, amikor befejeztek egy rajzfilmet a stúdióban hazahozta nekem videókazin, és én elkezdtem másolgatni belőlük a figurákat. Ez volt a vizuális világom kiindulópontja és ehhez később csatlakozott a képzőművészet iránti szeretet, különösen a középkori kódexillusztrációk és az északi reneszánsz nyüzsgő jelenetei.

Majdnem mindent, amit most használok a munkámban ingyenes YouTube tutorialokból, könyvekből, mások alkotásainak megfigyeléséből és személyes tapasztalatból szedtem össze.

Hogyan jellemeznéd a művészeted?

Minden alkotásomban valamilyen formában az emberek különcségeire fókuszálok, valamint arra, hogy a különcségeink ellenére hogyan vagyunk szerves részei egy nagyobb közösségnek. Hogyan tudjuk megőrizni, és ünnepelni, az identitásunkat a nagyvárosi tömegben? A “rajzfilmes” megjelenése a munkámnak intuitív, gyerekkorom óta ugyanezt a stílust gyakorlom, de mindig igyekszem valami újat hozzárakni, kísérletezni és tudatosan gyakorolni azokat a dolgokat, amikben úgy érzem, van mit fejlődnöm.

A rajzaid sokszor tartalmaznak groteszk elemeket. Miért szereted ezeket a figurákat?

Számomra a “groteszk” és a “szép” karöltve járnak egymással. Rengetegszer szoktak inspirálni olyan dolgok, amiket általában nem találunk szépnek vagy érdekesnek, például a panelházak vagy egy agyongraffitizett, omladozó lépcsőház. Érdekesnek és emberinek találom az ilyen figurákat, de legtöbbször észre sem veszem, ha valami “furát” rajzoltam. Általában a párom, Nico (Nicole Labrosse, a könyv színezője) szokta felhívni rá a figyelmem.

Te, mint alkotó, meg szoktál jelenni a grafikákban?

Igen, én is és Nico is fel-fel tűnik a munkáimban, van, amikor felismerhetőbben, mint máskor, de vannak teljesen torz alteregóink is. Én például rendszeresen légy vagyok.

Hatalmas és részletgazdag alkotásaid vannak. Van egy pont, amikor úgy érzed: elkészültem!?

Általában akkor, amikor már elegem van belőle és azt érzem, hogy “túl sok” lenne, ha még hozzáraknék dolgokat. Ilyenkor néha azt szoktam érezni, hogy jobb, ha leteszem az alkotást, várok pár napot, melózok valami máson és visszatérek hozzá, hogy be tudjam fejezni, hogy semmiképpen ne siessem el.

Amikor nekiállsz egy új képnek, mennyire van meg pontosan a fejedben, hogy mi lesz a végeredmény?

Nagyjából 70-80%-ban van egy konkrét elképzelésem, de a textúrák, bizonyos figurák, jelenetek sokszor csak alkotás közben rajzolódnak ki. Ha eszembe jut valami, ami odaillik akkor nem fogom vissza magam, csak azért, hogy pont ugyanolyan legyen, mint a skiccen volt.

A művészetből keresed a kenyeret. Ez ma Magyarországon már önmagában egy művészet. Szerinted mitől működik, mit javasolnál a feltörekvő érintetteknek?

Találjatok egy jó fej, megbízható, profi könyvelőt. “Exposure”-ből nem lehet rezsit fizetni. Tanuljatok meg nemet mondani.

Sok külföldi tapasztalatod van, mégis Budapesten élsz. Miért?

Szeretek Budapesten élni, különösen itt, a 13. kerületben. Budapest egy gyönyörű város, itt vannak a barátaim, itt van a családom, nehéz lenne lelépni, de nem itt tervezem leélni az egész életem. Az aggályaimat az oktatás, az egészségügy és az emberi jogok kapcsán egyáltalán nem titkolom.

Néhány hete jelent meg a legfrissebb munkád a BUDA + PEST BY LABROSSE – Fergeteges böngésző könyv, amiben te alkottad a képi anyagot. Mesélj erről a projektről.

A projektet Lilivel először a Hype and Hypernél kezdtük el, közösen kiválasztottuk a kedvenc épületeinket, én megrajzoltam őket és ő pedig szöveget írt hozzájuk. A sorozatnak volt később egy kisebb folytatása az Octogonon, ahol kortárs építészeti projektekkel foglalkoztunk, és onnan jutottunk ide.

Egy böngészőkönyv illusztrálása számomra egy gyerekkori bakancslistás projekt volt, szóval nagyon büszke vagyok rá. A könyvben és a sorozat korábbi iterációiban is a fő célom a budapesti építészet és a város lakóinak eklektikájának az ünneplése volt.

Számomra inspiráló, hogy valaki ragaszkodik az álmaihoz. A tieid mik a továbbiakban?

Remélem ez nem kibúvós válaszként fog hangzani, de az álmom gyerekkorom óta az volt, hogy azt csináljam, amit most csinálok. Ha ezt tudom folytatni, meg tudok élni és el tudom készíteni azokat a projekteket, amik a fejemben vannak, az bőven több mint elég nekem.

Végül jöjjön néhány rapid kérdés a végére:

- Mi volt a jeled az oviban?

Gomba!

- Ha most lenne előtted egy papír, mit rajzolnál rá először?

Egy cowboyt, aki spagettit eszik egy konzervből egy szakadék szélén.

- Melyik az a motívum, amit a legtöbbször rajzoltál le?

Négyujjas kezek.

- Melyik a kedvenc saját alkotásod?

The Man Who Ate Himself, egy rövidfilm, amin 4-5 évig melóztam egy fickóról, aki megeszi saját magát, miután üresen találja a konyháját.