Nagy Viktor, a Kultkikötő alapító igazgatója: „Fára mászva figyeltük, hogy esni fog-e az eső”
Bár még van néhány hét a 2024-es nyárból, az aktuális programsorozat mellett már a jövő évi, huszadik évadára készül a Kultkikötő csapata. Az alapító igazgató, Nagy Viktor nyarait 2005 óta határozza meg a balatonföldvári helyszín, ahova akkor még egy összművészeti tábor vezetőjeként érkezett.
A kultkikötős hivatása mellett Viktor 2022 óta a budapesti Thália Színház művészeti vezetője, esténként pedig színművészként lép színpadra. A GLAMOUR+ számára adott interjújának érdekessége, hogy egykori tanítványa, majd későbbi kollégája beszélget vele.
A Kultkikötő egy szerelemnek indult az életedben. Tizenkilenc év mennyire változtat meg egy ilyen szerelmet?
Egy kisgyerekből kamasz lett, és most egy felnőtt, aki remélem, kirepülni nem fog, de mégiscsak sok esetben a saját lábára kell álljon. Ez azt is jelenti, hogy már messze nem azon keretek között dolgozunk, mint tizenkilenc éve. Sok olyan kockázatot kell vállalnunk, amivel eddig nem néztünk szembe. Kell, hogy a produkcióink között legyen igazi nagy kockázat, ami nem tudjuk, hogyan sikerül majd. De azt is mondhatnám, hogy a kisgyerek kis gond, a nagy gyerek nagy gond, ez igaz a Kultkikötőnél is.
Számos olyan kihívást tartogat ennyi év után is, hogy néha meglepődünk, és feltesszük a kérdést, mi jöhet még? Milyen kihívások?
A balatonföldvári helyszín megújul, koncertek alkalmával közel kétezer embert tudunk majd fogadni, a színházi előadásoknál több mint ezer embert tudunk majd leültetni. Ezek óriási nagy dolgok. Ha onnan közelítem, honnan indultunk, pont a földvári helyszín kapcsán vár ránk a legnagyobb kihívás, hogy a huszadik évadunkban hogyan tudjuk majd újraindítani ezt a helyszínt.
„A humor nekem a megküzdés eszköze, a nehéz helyzetekben egyfajta feloldozás” – Ács Fruzsinával beszélgettünk
Érdekes, hogy én a szerelem szót használtam, te viszont a gyermeket. A különbség érezhető, a szerelem sokszor elmúlik, de a gyermeked iránti szeretet az egy eltörölhetetlenebb dolog.
A szerelemből született egy gyermek. Saját gyermekként gondolok rá, de ez egy közös ügy, sok-sok ember megfeszített munkájával. Olyan embereké, akik a kezdetekkor csak ebédet vagy szállást kaptak a munkájukért. Most már megélhetést tud biztosítani a Kultkikötő. Van, akinek egész évben, és van, aki nyárra csatlakozik hozzánk. Ez így még nagyobb felelősség. Itt is csak a gyermekhasonlathoz tudom visszakötni.
Nekem is van egy lányom, aki mellet nem tudom elképzelni, hogy hátradőlök, ha elmúlik 18 éves, még inkább figyelnem kell, hogy merre megy az ő élete, boldog lesz-e, megtalálja-e az útját. A Kultkikötő esetében az elmúlt közel két évtized kötelez minket a nagyobb vállalásokra.
Amikor anno elkezdted, mondták neked, hogy ez egy őrültség? Hogy a hely nem alkalmas színháznak, hogy erre soha nem lesz pénzed?
Nehéz volt. Az emberben pattan egy szikra, hogy milyen jó lenne ezt megcsinálni. Még alig hiszel benne, de embereket mész meggyőzni, hogy ez jó. Az emberek – teljesen jogosan – kérdéseket tesznek fel, olyanokat, amelyekre talán nem is gondoltál. Így nem csak őket, magadat is meg kell győzni az igazadról. Én is feltettem magamnak a kérdéseket. Hogy lesz erre pénz? Hány év kell ahhoz, hogy ez működjön? A kérdések sok esetben ma is validak, az mindig felmerül, hogy össze tudjuk-e a gyűjteni a kellő pénzt.
De ha csak az idei évet nézem: az emberek szeretnek minket, jönnek és jegyet vásárolnak. Ezzel az életben maradásunkat is segítik. Az állami támogatásokat sem tudjuk nélkülözni, folyamatosan pályáznunk kell. Nem egy olyan zenei fesztivál vagyunk, ahol a sör eladásából ki lehet termelni a hiányzó pénzt. A nulladik pillanatban, amikor semmilyen állami segítségünk nem volt, akkor a helyi lakosokat kellett meggyőzni.
Hogy adjanak egy műanyag széket teszem azt. Vagy, hogy jöjjenek félpénzért területet átalakítani. Van, aki munkagépet adott kölcsön, vagy egy bódét, amiben nyithattunk egy kis büfét. Nem csak nekem kellett elhinni, hogy ez működni fog, hanem mindenkinek, akitől segítséget kértünk.
Az Összpróba Alapítvány balatonföldvári táborában voltam résztvevő 2005-ben. Bevittél minket az egykori Bajor Gizi Szabadtéri Színpad maradványaihoz. Omladozó épület, gazzal borított betonszínpad és a régi vasútállomásokra jellemző, betonlábú fapadok sora. Meg sok-sok gaz. Visszagondolva, ahogy meséltél arról, hogy mit szeretnél a helyre, olyan volt, mintha velünk gyakorolnád, hogyan győzd majd meg a döntéshozókat.
Lehet. (nevet.) Arra jól emlékszem, hogy hiányos volt a marketinges szókincsem. Színészként kezdtem el a pályámat, de arról fogalmam sem volt, hogy egy ilyen ötlet hogyan eladható. Hogy hogyan tudok meggyőzni embereket arról, hogy segítsenek. Azt mind a mai napig tartom, hogy ilyenkor azt kell, hogy lássák, hogy hosszú távon mit jelent az ő segítségük, nem csak az adott pillanatban.
Visszakanyarodva: sem a helyzet kívánta szókincsem, sem pénzem nem volt. Odajött néhány szent bolond, és elkezdtünk színházat csinálni. Ezért is hangsúlyozom, hogy ez nagyon sok ember közös munkája. Nagyon hálás vagyok minden egykori és mostani kollégámnak.
A tyúk volt előbb vagy a tojás? Szabadtéri fesztivált akartál csinálni valahol, vagy megláttad a helyet, és az adta az ötletet?
Az összművészeti tábor helyszínkeresése közben találtunk rá a mai Kultkikötő földvári helyszínére. Vagy négy lakat zárta össze a kaput, nyakig ért a fű, nulláról kellett elindulni. Kaptunk egy polgármesteri segítséget, nem dózerolták le a helyet, hanem kiírtak egy pályázatot. Így kaptunk meg ezt a helyszínt.
Aki a következő években jár majd először Földváron, el sem tudja képzelni, milyen lehetett az egykori szabadtéri színpad. Aki a kezdetek óta veletek van nézőként, az fogja igazán érzékelni a változást. Én a második évben csatlakoztam a csapathoz, ami egykor a színpad, nézőtér és a büfé volt a nézők számára, az előadáson túl gyakorlatilag számunkra a nappaliszobát, nyári konyhát vagy éppen a hálószobát jelentette. Az életterünket. Azért ez nagyon ritka.
Igazi táborjellege volt, a munkatársak katonai sátorban aludtak a színpad mögött, pókok és hangyák között. Ott táboroztunk, ott éltünk. Így kezdtük ezt az egészet.
Néha eluralkodott a gondolat rajtad, hogy kell ez nekem?
Én a mai napig el tudok néha keseredni, néha meg szoktam engedni magamnak, de úgy, hogy más ne nagyon lássa.
Előfordult olyan időszak is, amikor azt éreztem, erre mindenem rámegy.
Az első két évet vitte a lendület, de ahogy komolyodott a dolog, szükséges lett a fejlesztés. Minden pénzem ebbe ment, kölcsönöket vettem fel, remegett a kezem, mert nem tudtam, mi lesz ennek a vége. A hetedik év hozta el a változást, amikor már a jegybevételből és a támogatásokból tudtunk dolgozni.
Egy átlagembernek, ha a szabadtéri előadás előtt vagy közben elkezd esni az eső, az a gondolata, hogy jajj, vissza kell váltani a jegyet. Intézményi oldalról egy nagy teher, ha elmarad az előadás eső miatt, vagy éppen közben szakad le az ég.
Amikor ezt elkezdtük, nem volt adott applikáció, ami mutatta a felhők mozgását. Fel kellett mászni egy fa tetejére megnézni, milyen az ég. Vagy fel kellett hívni a repteret és a siófoki viharjelzőket, és nem akadt más választás, hittünk nekik.
Előfordult, hogy egy háromfelvonásos előadást a kis rendezvénysátorban fejeztünk be, a nézők pedig kitartottak, kíváncsiak és hálásak voltak.
Egy KFT koncerten a zenekar még esőben is zenélt, nem akarták abbahagyni, a technikusok vették ki a szintetizátort Bornai alól, már veszélyes volt a helyzet. A videó valahol még mindig fent van a YouTube-on.
A pályázati időszakokat hogy viseled?
Az önkormányzatokhoz kötődő szerződéseink hosszútávúak. Itt mindig az az érdek, hogy jól menjen a rendezvénysorozat, sok vendégéjszakát generáljunk. Ha ezeket a számokat tudjuk hozni, félnivalónk nincsen. Mára ott tartunk, hogy abból a szempontból a magunk urai vagyunk, hogy eldönthetjük, melyik város meghívásának tegyünk eleget, hol legyen újabb Kultkikötő helyszín.
Nem szabad szétforgácsolódnunk, nem vagyunk akkora cég, hogy nyolc helyszínünk legyen, most éppen elég a négy is, már ez sem kevés munka. A másik fele a pályázatoknak, amikor a programjainkra pályázunk. Ezeket az időszakokat hittel, de nehezen élem meg, bár már nagyjából hozzáedződtem. Mindig várjuk az eredményt, hogy miből gazdálkodhatunk.
El tudod képzelni, hogy a Kultkikötő franchise legyen? Ti adjátok a nevet, az arculatot, jóváhagyjátok a műsortervet, de egy másik cég a szervező, lebonyolító.
Felmerült már ez a kérdéskör, de egyelőre nem tudom ezt elképzelni. A nálunk dolgozó emberek olyan szeretettel gondolkodnak a helyszíneinkről, hogy ebből az állapotból nem szeretném egy szimpla adminisztratív folyamattá lezülleszteni a Kultkikötőt. Onnantól hiányos lenne az egész, pont a lelke veszne el. Ennyire üzleti vállalkozásként pedig nem tudok erre tekinteni. Lehet, hogy érdemes lenne, de nekem nem megy.
Ha már érzelmek. Újjászületik a földvári helyszín. A régit mennyire volt nehéz elengedni?
Nagyon. Mind a mai napig az építési területen járva az jut eszembe, hogy hol mi történt, minden kis négyzetméterhez tartozik egy emlék. Most kapunk valami újat, szebbet, modernebbet. Fedett lesz a nézőtér, ilyen szabadtéri helyszín kevés van, a Balatonnál egyedülálló vállalkozás. A nézőtér alatt lesz egy stúdiószínpad, ilyen viszont tényleg nincsen máshol az országban.
Ezek nagyon nagy dolgok, és meg kell tanulnunk ezt a helyszínt üzemeltetni. Tizenkilenc éve kisebb volt a kockázat, itt sikeres vállalkozásokra lesz szükség.
Hogy állsz most a zenés színházzal? Régebben elismerted, de nem kedvelted.
Azt kellett belátnom, hogy nem szabad csak az én ízlésemnek diktálnia. A zenés előadásoknak is teret kell adni egy szabadtéri színpadon. Nagyon sokfélék vagyunk, sokan pihennek a Balatonon, akik szeretnének este kikapcsolódni. A művészszínházi vonal mellett könnyebben fogyasztható produkciókat is kínálni kell.
A Thália Színházban ülünk az irodádban, itt művészeti vezető vagy. Ez már önmagában egy nagy falat, nemhogy a Kultikötő mellett.
Igyekszem mindig arra koncentrálni, amit éppen csinálok. Megpróbálom megosztani az energiámat. Már nem igaz, hogy csak a nyár a fókusz a Kultkikötőben, egész évben munkát ad.
Közelítek az ötvenhez, de ennyit az életemben nem dolgoztam, mint az elmúlt egy-másfél évben.
Mindkettő megkívánja a teljes embert. Mindkettő titka az, hogy a problémák előtt kell járni, előre kell dolgozni. Emellett van egy családom, rájuk is kell, hogy jusson idő.
Énidőd mikor volt utoljára? Ami nem Kultikötő, Thália vagy család. Amikor csak te csinálsz valamit egyedül.
Szeptemberben tervezem folytatni a kéktúrát. Illetve így az említett ötvenhez közeledve szeretném, ha lenne heti egy napom, ami csak az enyém. Ami lehet, hogy a családomé lesz, velük élem meg, vagy locsolom a füvet, felásom a kertet... elmegyek kéktúrázni.