Kovács Patrícia: Ha úgy érzem, azzal értéket közvetítek, szívesen beszélek az életemről
Kedves, hiteles és bátor. Ez a három tulajdonság Kovács Patrícia színésznő alapvető célkitűzése. Úgy gondolja, ha ezek működnek, minden más is működik. És szó se róla, kívülről is úgy tűnik, működik nála, aminek működnie kell.
Az elmúlt években számtalan nagyszerű színdarabban, filmes alkotásban tűnt fel, de a különböző társadalmi szerepvállalásaival például a fogyatékkal élők támogatása vagy a környezetvédelem-is kivívta a közönség figyelmét.
A te pályád most épp a visszatérésről szól: 2009-től három évadon át a Vígszínház tagja voltál, majd körülbelül tíz évig szabadúszó művész. Most ismét visszatértél a Vígbe. Mit jelent neked ez a színház?
Az a kislány voltam, aki a Vígszínház kakasülőjéről végignézte az összes előadást– többször is. A West Side Storyt például annyiszor láttam, hogy bármelyik szerepbe be tudtam volna ugrani. Eszenyi Enikő, Kaszás Attila, Börcsök Enikő előadásain nőttem fel, és mindig azt gondoltam, hogy ha egyszer színésznő leszek, akkor én is ott akarok játszani, ahol ők. Így a mostani visszatérésem különösen fontos számomra.
2009-ben kezdte ott Eszenyi Enikő is az igazgatói pályafutását. Te mennyire tapasztaltad a Vígszínházban azt a bántalmazó közeget, amely 2020-ban az Eszenyi-korszak végét jelentette? Ezért hagytad ott a színházat?
Akkoriban nem akartam róla beszélni, de igen, ez volt az ok. Máskülönben soha nem mentem volna el, de úgy éreztem, hogy a színház vezetésével nem vagyunk kompatibilisek. Nem azért, mert nem kaptam jó szerepeket, és engem közvetlenül bántódás sem ért – legalábbis olyan nem, amit ne tudtam volna kezelni. Inkább az egész légkör volt durva.
Tarnóczi Jakab, a rendező, aki szereti, ha a nézői fegyelmezetlenek
És volt egy alkalom, ami erős jelzés volt számomra: meghívtak egy másik helyre vendégszerepelni, úgyhogy megkérdeztem Enikőt, kienged-e a következő évadban egy szerepre. Ő erre azt válaszolta, hogy:
hogy engednélek, te az enyém vagy, úgyhogy azt csinálod, amit én mondok.
Abban a pillanatban világossá vált, itt nem maradhatok. Nem volt még gyerekem, viszont volt egy-két film a hátam mögött – tehát olyan helyzetben voltam, hogy ezt a lépést szakmailag és egzisztenciálisan is megtehettem.
Azok közé a magyar művészek közé tartozol, akinek az életét folyamatosan figyelemmel kísérte a bulvármédia. Nekem kívülről úgy tűnt, hogy ezt a kihívást te könnyedén és jó ízléssel kezelted. Hogy élted meg ezt belülről?
Amikor elkezdtem filmekben szerepelni, akkor talált meg először a bulvármédia. A stábban azt mondták, hogy nyilatkozni kell, és én nyilatkoztam is. Később összejöttem a férjemmel, aki politikus volt, ezzel szintén automatikusan együtt járt a nyilvánosság. Két éves volt a gyerekünk, amikor utoljára lehetett őt látni egy újságban – akkor kezdett bölcsibe járni, és én magammal vittem egy címlapfotózásra.
Azt láttam, hogy ez neki egyáltalán nem jó. És nekem sem volt jó. Ez egyedül a lapnak volt jó. Akkor kezdtem el meghúzni a határokat, és tudatosabban gondolkodni arról, mit engedünk ki a nyilvánosságba és mit nem. Aztán elváltunk a férjemmel, amit nyilvánosan bejelentettünk. Kiadtunk egy sajtóközleményt, hogy véletlenül se leplezzen le senki senkit. A közleményben az is szerepelt, hogy nem akarunk erről többet nyilatkozni. Aztán fél év csönd után elkezdtek cikkeket írni arról, hogy miért mentünk szét.
Mire jutottak a kedves kollégáim?
Például akkor ment a Házassági leckék középhaladóknak című előadás a Centrál Színházban. Az egyik nyilatkozatomban elmondtam, hogy a szereplő, akit ebben játszom, milyen házassági válságba kerül. Ezt egy bulvárlap már úgy vette át, mintha a saját házasságomról beszéltem volna. Akkor úgy döntöttem, soha többé nem adok interjút semmilyen bulvármédiumnak – ez azóta is így van. Azzal, hogy ők írnak rólam, nem tudok mit kezdeni, nem tudom megakadályozni.
Ráadásul te nem vagy az a kifejezett botrányhős.
Hát, igen, tulajdonképpen nincs is miről írni. Néha eszembe jut, milyen nehéz lehet, amikor egy szerkesztőségi értekezleten valaki megkap engem témaként, és x ezer karaktert kell összehoznia gyakorlatilag a semmiről.
Miközben volt több olyan előadásod, ami önéletrajzi hátterű volt. A volt színművészetis osztálytársaiddal alapított AlkalMáté Truppal például minden évben a csapat egy-egy tagjának életét dolgoztátok fel, és volt Kovács Patrícia című előadásotok is. Ahogy a Dömötör András által rendezett Second Life-ban azzal a gondolattal játszottatok el, hogy mi lett volna, ha egy ponton más irányt vesz az életetek, ha végül nem színészek lettetek volna.
Igen, és ezek bátor vállalások voltak, de mindig olyasmikről beszéltem, amiken már túljutottam az életemben. Olyan is előfordult például, hogy műsorokban arról beszéltem, hogy jól, békésen váltunk el a férjemmel. Akkor az volt a fontos számomra, hogy edukáljam a nézőket, hogy az emberek lássanak példát arra, hogy egy kapcsolatot a másikat tisztelve is le lehet zárni.
Amikor odaállok a szivárványcsaládok mellé, akkor is szoktam beszélni a mi furcsa családunkról is, de csak azért tudok, mert ez már egy lezárt korszak az életemben. Ha úgy érzem, hogy azzal tartalmat, értéket közvetítek, szívesen beszélek az életemről – és ez történik a színházban is.
Van két tetoválás a két alkarodon. Az egyiket nem értem.
A gyerekemnek a Toy Story a kedvenc meséje, és ez a To infinity and beyond mondat rejtjelekkel leírva.
A színészeknek szabad olyat, hogy tetoválás?
Nem szabadna egyébként, de elmúltam negyven éves, jött a Covid, és úgy éreztem, hogy
ez az én testem és az én életem, ne szóljon bele senki.
De mindkét felirat pont akkora, hogy a színházban használt leukoplasttal el lehet takarni, filmezésnél pedig alapozóval teljesen el lehet tüntetni.
Valid. Kind. Brave. Ez van a másik kezedre írva. Az irányt jelzi számodra?
Igen. Amolyan belső mantra. Ha ezt a hármat nem felejtem el, akkor jó lesz minden, összhangba kerülök a világgal és önmagammal.
Említetted, hogy elmúltál negyven. Ez a téma sokszor előjön, színésznőknél kifejezetten. Hiszen korral az ember szerepkört vált, így szakmailag is más életszakaszba lép. Ez a kérdés foglalkoztat téged?
Negyven körül sok minden történt a magánéletemben, ami újjászületést eredményezett. Egy mélyrepülés után megtaláltam a helyem. Szakmailag is rengeteg jó feladatot kapok, és azt is tudom már, hogy meddig érek, jobban ismerem saját magam. Így nőként is jobban érzem magam a bőrömben, mint a harmincas éveimben.
A húszas éveim pedig teljes kétségbeesésben teltek - de akkor még tök hülye az ember. Egyébként színészileg is későn érő típusnak látom magam, most sokkal nyugodtabb és magabiztosabb vagyok, mint korábban voltam.
Habár nem rossz az sem, ha az emberben marad egy kis bizonytalanság.
Bizonytalanságot nem érzek, de azt igen, hogy mostanában nagyobb felelősségnek élem meg, hogy a színpadon állhatok.
Nincsenek elvesztegetett estéim, már úgy élem meg az előadásaim nagy részét, mintha utoljára mennék fel a színpadra.
Ráadásul egyre több klasszikusban játszom, amiknél nagy a tét, hogy a nézők ezekre is tudjanak rezonálni 2024-ben.
Fontos része az életednek az alkotói munka mellett, hogy a SUHANJ! Alapítvány társalapítója vagy. A szervezet inkluzív mozgási lehetőséget biztosít sérültek és épek számára. Mennyire veszel tevékenyen részt a SUHANJ! munkájában?
A SUHANJ! ötlete a nappalinkból indult. Amikor a férjemmel összeházasodtunk, akkor azt kértük a násznéptől, hogy szálljanak be az alapba, amiből elindíthatjuk ezt a projektet. Az első években nagyon sokat dolgoztam benne. Mostanra nagy szervezetté vált, alkalmazottakkal, ezért rám ilyen szempontból már kevésbé van szükség, csak a fontos döntésekben veszek részt. Illetve, ha arra van szükség, hogy én képviseljem az alapítványt, akkor megyek.
Hogy kell elképzelni egy fitnesztermet a SUHANJ!-nál? Mennyire modern, robotizált?
A gépek nagy része Amerikából jön. Ott rengeteg a háborús veterán, akiket a társadalom igyekszik reintegrálni. A sport egy jó módszer erre, így elkezdtek fejleszteni olyan gépeket, amiket például végtaghiányos emberek is tudnak használni. Ezeknek nagy hasznát vesszük mi is az edzőtermünkben.
És a te személyes életedben hogyan van jelen a technológia azon túl, ami nyilvánvaló?
Az elmúlt években megtaláltak cégek, akik nem influenszerekkel szeretnék reklámoztatni a termékeiket, hanem például színészekkel. Addig nem igazán voltam képben a közösségi média üzleti oldalával.
Először cikinek is tartottam a dolgot, és aggódtam, hogy mit fognak gondolni rólam a színházi szakmában, de aztán rájöttem, fontosabb, hogy anyagi biztonságban, függetlenségben éljem az életem. Szóval elmentem egy tanfolyamra, ahol sok praktikus dolog mellett megtanítottak arra is, hogyan tudom ezt hitelesen, az ízlésemnek megfelelően csinálni.
De egyébként is nyitott vagyok a technológiai fejlődésre. Amikor például elérhetővé vált a ChatGPT, rögtön letöltöttem. Most ismerkedem vele, nagyon izgalmas próbálgatni, mit tud, szöveget tanulni például remekül lehet a segítségével. Azt gondolom, ha jól kezeljük, akkor sokat profitálhatunk belőle.
A gyerekemet is tudatos eszközhasználatra tanítom.
Semmi világvége-narratíva vagy technopesszimista jövőkép?
Épp ellenkezőleg. Például szeretnék egyszer okos otthonban lakni, ahol tapsra működik majd minden, és szeretném felhívni a robotporszívóm, hogy mire hazaérek, legyen tisztaság.
Mennyire vagy kütyüfüggő?
Volt idő, hogy eléggé az voltam, de most már nem annyira. Le tudom tenni.