Miért nincsenek nők a kötelező olvasmányaink között?

Nem tudom, ti hogy vészeltétek át az általános- és középiskolát, de engem nagyon kiborított. A legkellemesebbek még úgy is a magyar órák voltak számomra, hogy hosszú ideig éreztem azt, semmi közöm azokhoz az emberekhez, akikről olvasok.

Így szerettem meg az olvasást

Egy csomó kiscsávó golyózik, aztán harcol valami játszótérért, hogy aztán a végén az egyik meghaljon. Megvan? Sok török csávó harcol egy várért, ahol egy csomó magyar csávó van, sokan meghalnak. Megvan? Egy földműves csávó beáll katonának, hogy aztán mindenkivel harcoljon. Egy juhászbojtár csávó beáll katonának, hogy aztán mindenkivel harcoljon. Közben csajozik is. A sort hosszan lehetne folytatni, a jelenség pedig mindannyiunk számára ismerős.

Jelenség alatt pedig az idegenséget értem: a magyar órák egészen kicsi korunktól fogva elidegenítenek minket az olvasás szeretetétől. Ennek persze oka az is, hogy alsó tagozattól fogva olyan szerzőket olvasunk, akik korban távol vannak tőlünk, ezért nyelvezetük nehezen érthető, és témáik sem igazán átélhetők egy kisgyerek számára. Ám biztos az is, hogy lányként jóval nehezebb azonosulni e szerzők által megteremtett univerzumokkal, mint fiúként, hiszen azokban a nők szerepe igen csekély és marginális.

Ha nagyobb szerepet is kapnak, lásd Éva Az ember tragédiájában, akkor azt passzívan és bugyután játsszák végig. Ennek eredményeképp, hiába lettem volna valószínűleg fogékony korábban is rá, csak a középiskola utolsó éveiben szerettem meg az olvasást. Egy haverom a kezembe nyomta Sylvia Plath Üvegbúra című könyvét, és az én kamasz szívem megdobbant, úgy éreztem, hogy értem, miről szól.

Most visszagondolva persze nyilvánvaló, hogy baromira nem értettem, hiszen semmit sem tudtam arról a társadalmi-politikai kontextusról, amiben a mű született, sem pedig az ötvenes-hatvanas évek Amerikájáról, de ez egy cseppet sem gátolt meg abban, hogy együtt szenvedjek Plath elbeszélőjével. És rájöttem egy fontos dologra, ami nagy áttörést jelentett aztán az életemben, és amelynek egyik lényeges következménye az, hogy most ezt a cikket írhatom nektek: hogy

nem az irodalommal van a baj, hanem a tanáraimmal, akik eddig hülyeségeket olvastattak velem.

Hogy jutottunk idáig?

De először is szeretném nektek egy kicsit felfejteni azt, hogy mégis hogyan jutottunk idáig. Úgy értem odáig, hogy a kötelező olvasmányainkból úgy tűnik, hogy a magyar irodalomban férfiak írnak férfiakról férfiaknak. Az egyszerű válasz az, hogy: mert ez tényleg csomó ideig így volt. Nagyjából az ókortól. Szophoklész forradalmár nőalakja, Antigoné persze egy kicsit összezavarhat minket ebbéli hitünkben, ugyanakkor a feminista irodalomkritika (mert szerencsére ilyen is van) azt állítja, hogy Antigoné praktikusan egy férfi volt. Vagy egy prostituált.

Giséle Pelicot győzött ugyan a bíróságon, de vajon a traumáján is képes lesz felülkerekedni?

Az ókori görögök demokráciájában ugyanis a nőknek nem volt szavazati joguk, nem nyilváníthattak véleményt nyilvánosan, nem tanulhattak, sőt, színházba sem járhattak, így nem nézhették meg az Antigonét. Tehát Szophoklész a drámáját biztosan nem róluk írta, és nem is nekik. Ráadásul – mint azt szintén nagyon jól tudjuk – színészek sem lehettek a nők, tehát Antigonét a görög színpadokon fiatal srácok alakították. Az átlag nőkhöz képest jobb helyzetben voltak az úgynevezett hetérák, akik a férfiak házasságon kívüli ágyasai voltak. Ők meglepően műveltek voltak, így logikus következtetés, ha azt gondoljuk, talán tényleg ők voltak Szophoklész múzsái.

De jöjjünk kicsit közelebb időben és térben, és vizsgájuk meg, mi újság a XX. század előtti magyar irodalommal. A XIX. század az első időszak, amikor a nők részei lehettek a szalonkultúrának, tehát saját jogon beléphettek a kultúra nyilvános tereibe. A reformkor azért fontos számunkra, mert ekkor alakították ki tudatosan nemzeti irodalmunkat. Kik? Hát, természetesen a férfiak. Hermann Veronika irodalomtörténész egy konferencia előadásában amellett érvel, hogy mivel e férfiak elsősorban férfi leszármazástörténeteket írtak, és mivel nem voltak női munkatársak a kultúra olyan területein sem, amelyek alapvetően nők számára készültek, például a divatlapoknál, a nőket mesterségesen szorították ki a kulturális életből.

A hierarchia csúcsán álló férfiak konkrétan elutasították a nők képzését. Nagy kedvencem ebből az időszakból a nőgyűlölő Madách Imre, aki a Magyar Tudományos Akadémián a székfoglaló beszédét arra használta, hogy elmondja, hol a nő helye a világban. Mutatom: „S így korántsem üres frázis, hogy a nő szívén keresztül gondolkodik. A nő korán fejlődik, de teljes férfiúi érettségre sohasem jut; könnyebben felfog és tanul, de teremtő géniusz híjával az emberiség irányadó szellemei közé nem emelkedik.

Ő mindig csak szenvedő, sohasem a beható elemet képviseli, s innen, míg a dilettantizmus legkedvesebb kontingensét szolgáltatja, soha a művészetet és a tudományt lényegesen előre nem vitte. (…) Mindezekből – úgy hiszem – következik, hogy azon bölcsész, ki az ember absztrakt fogalmából indulva, s a nemi különbséget csak igen alárendelt valaminek tekintve, a társadalomban a férfi és nő egyenlő állását – úgynevezett nőemancipációt – hirdeti: nagyon tévesen cselekszik, s aligha jó szolgálatot tesz azoknak, kiknek kedvezni akar.”

Rendezett színek, rendezett elme: a szín szerint rendezett könyvespolcok hatása a mentális egészségre

Nos, kötelező olvasmányaink túlnyomó többsége ebből a korszakból származik. És ezen a nemi arányon csak nagyon keveset változtat, hogy a huszadik század irodalmából Szabó Magda és Nemes Nagy Ágnes rákerül a listánkra.

Saját út az olvasáshoz

A fent felvázolt szempontból jelenleg a Nemzeti Alaptanterv változtatásai nem javítanak, hanem csak rontanak a helyzeten. Minél nagyobbra tartjuk ugyanis a reformkori nemzeti irodalmat – amelynek különben rengeteg értékes darabja van, például az általam imént ekézett Madách Imre is kiváló szerző –, annál inkább vesszük semmibe a kislányokat mint olvasókat.