Pakosz Anna: „Keresem azokat a pillanatokat, ahol egy művészeti térben az emberek tényleg jelen tudnak lenni”

Angolul úgy mondják, hogy embodimen, magyarul a testben levés, vagy a testtudatosság élményét keresem nap mint nap meditációval, jógával mindenféle energiamunkával, amiket hét-nyolc éve folyamatosan csinálok. Ez vezetett ahhoz is, hogy a művészet felé fordultam. Mielőtt elkezdtem, mániás depresszióval diagnosztizáltak.

Nagyon nem akartam gyógyszeres terápiát, és megfelelő konzultációs időszak után a terapeutám megerősített abban, hogy megpróbálhatom úgy kezelni magam, hogy nem szedek semmit. Amellett, hogy rendszeresen járok hozzá, többek között hipnoterápiára is, olyan más rituális gyakorlatokat kezdtem el keresni, amik befelé irányítják a figyelmem.

Sokat utazol, utazásaid során a különböző kulturális közegek ilyen típusú, önelemző gyakorlatait is megismered. Milyen jó, jól adaptálható gyakorlatokra találtál rá eddig?

Jelenleg Angliában élek, de az elmúlt években több hónapot töltöttem a görögországi Methanán is, részben ebből a célból. Az egész félsziget fél óra alatt átautózható. A tenger fantasztikus, barlangokat, vízeséseket, folyókat lehet találni – nagyon gazdag és mégis elhagyott, ilyenfajta érintetlenséggel ritkán lehet találkozni, az ilyen helyeket mindig ellepik az utazók.

Barátaim, Steiner Kristóf és Nimrod Dagan találták ezt a csodálatos helyet, ők Izraelből költöztek ide öt évvel ezelőtt. Eleinte az ott élők életérzéséből indultam ki: eredendő boldogság és nyugodtság áradt belőlük, ahogy minden nap kinyitották a kis tavernájukat ugyanannak a három embernek. A természet minden szinten uralja az életet, a helyiek tisztelik a környezetüket, láthatóan harmóniában élnek vele, teljesen nyugodtak, pedig egy vulkánon laknak.

Az ott készült első festményemet a természet ihlette, akkor találtam rá a fonálra is mint eszközre és motívumra. Elkezdtem olvasni a párkákról, a múzsákról, igyekeztem feltárni, mennyire összetett szimbólum a fonál. Fontos számomra a kultúrtörténet, de az alapvető inspirációm inkább tapasztalatalapú, az élményből indul ki. Methanán egy olyan rituálét szerettem volna létrehozni, amelyben napról napra mélyebbre tudok menni, és engedni, hogy a tapintás, a hallás és egyéb érzékelések domináljanak.

Bekötött szemmel hímeztem a sziget különböző pontjain. Sokszor vesztettem el a fonalat minden értelemben, amitől ideges lettem, de egyúttal jobban megértettem a legtöbb döntésemet befolyásoló általános teljesítménykényszeremet. A budapesti DOXA project showroomban (1088 Budapest, Bródy Sándor utca 36. ) rendezett Methana című kiállításomban tartott workshop is erről szólt: bekötött szemmel hímeztünk közösen a jelenlévőkkel egy nagy vásznat.

Ezek a fajta rituálék továbbra is nagyon érdekelnek. A festésbe is jobban beengedem ezeket. Eddig különálló dologként kezeltem őket, mert nagyon más a munkamódszer. A festészet egy jó tanulási, megértési mód: látok valamit, leképezem, és megértem. A játékosságot ugyanakkor nem annyira éltem meg általa, és most ezt jobban keresem.

Angliában élsz, Margate-ben Tracey Emin képzőművész rezidencia programján veszel részt másfél évig. Meséld el a legutóbbi meghatározó élményed, amit ott szereztél!

Rengeteg minden inspirál jelenleg, az egyik meghatározó élményem egy kiállítás, Piet Mondrian és Hilma af Klint The Forms of Life című showja a Tate Modernben. Érdekes látni, hogy mind a ketten figurális alapokból indultak, botanikával is foglalkoztak, és hogy hogy jutottak el az absztrakcióig. Hilma af Klint tíz óriásképe között lenni egy teremben fantasztikus élmény. Ezek az élet szakaszait mutatják be, meg is vettem mind a tízet képeslapon.

Azt éreztem, hogy tényleg valami ilyesmi volt gyereknek lenni, és meg tudtam találni benne magamat, hogy most melyik életkorban vagyok.

Ezt már az élete vége felé festette. Érdekes volt megtapasztalni, hogy ezek absztrakt művek mennyire pontosan fejeznek ki különböző élethelyzeteket. Nagyon mélyen megérintett.

Milyen témákkal foglalkozol? Hogyan kapcsolódik össze ezzekkel a befelé fordulás, az önelemzés?

A témáim között van a jelenlét. A művészeti eseményekben keresem azokat a pillanatokat, ahol egy művészeti térben az emberek tényleg jelen tudnak lenni, és nem egy agyonzsúfolt szociális élményként élik meg, ahol viselkedni kell, small talkokat folytatni. Elképzelhető, hogy valaki magától is teljesen át tudja adnia magát az ilyen pillanatoknak, de a tapasztalatom az, hogy ez nagyon ritka. Mikor kiállításokon járok, sokszor azon gondolkodom, hogy mivel vonhatnának vagy vonhattak volna be jobban.

A szabadon nő és a Methana kiállításokhoz kapcsolódó workshopokon is ezzel kísérleteztünk, próbáltam a résztvevőket beengedni az alkotói folyamatba, hogy megértsék és átéljék azt, ahogy dolgozom, amin keresztül megyek, hogy osztozhassunk ezekben a felszabadító élményekben. A hímző workshopjaim nem arról szólnak, hogy én egy mesterhímző vagyok, és segítek a többieknek elsajátítani a megfelelő technikákat.

A Doxa például ott volt Szász Zsófi, aki profi, ő segített befejezni a nagymamám által elkezdett hímzett munkámat, és kérdezte, hogy mutasson-e a résztvevőknek hímző metódusokat. Mondtam, hogy semmiképp se, mert a jelenlét, aminek az előhívására törekszünk ilyenkor, az pont egy olyan állapot, amiben ezek a tanult magatartások, a „mit kéne, hogy kéne, hogy a jó, hogy helyes” eltűnnek. Minden szinten azt keresem, hogy mik a felszabadulás lehetőségei a társadalmi és a saját magunk iránti elvárásokkal szemben.

Hogyan kapcsolódnak az önterápiához, öngyógyításhoz a tudatos jelenlétre építő, meditatív gyakorlatok?

Talán úgy kapcsolódnak az öngondoskodáshoz, önterápiához, hogy a mániás depresszióban az emberek nagyon sokszor és intenzíven élnek meg különböző, ellentétes érzelmeket. Egyszer nagyon fent vannak, aztán nagyon lent, akár egy nap többször is. Régebben, amikor tinédzser voltam, még egyáltalán nem volt erről semmi tudásom. Körülbelül három-négy hónapig voltam nagyon high, kevesebbet aludtam, sokat jártam el otthonról, nagyon szociális voltam.

Utána meg volt öt-hat hónap, amikor teljesen befordultam. A barátaim sem értették, hogy mi történik velem, és én sem. Ha máshogy működsz, mint a többiek, az nagyon erős izoláltságérzést kelt. Azt hiszem, ezt az elszigetelődést próbálom már hét-nyolc éve tudatos munkával átfordítani önszeretet és önelfogadás gyakorlatok keresésével. Az önismeret egy folyamatosan változó dolog, és azt is megengedtem magamnak, hogy változzak.

A képeimben is sokszor van benne vannak ezek a tapasztalatok, amiket a workshopokon is próbálok megosztani: a játékosság, a kíváncsiság, a karakterek, a szerepek, a mozgás és a testben létezés fontos elemek ott is.

Mit jelent számodra a meztelenség? Kiszolgáltatottságtól a felszabadultságig tartó skálán hol helyezkedik el a te tapasztalatod?

A tánc és a meztelenség számomra egyfajta szabadságot jelent a mindennapi gyakorlatban és mint szimbolikus elem a képeimen is. Régen nagyon érdekelt a divat, és ez sok gátlást is hozott magával az öltözködéssel, a testemmel kapcsolatosan, de amikor elmentem Izraelbe, a szó szoros értelmében “levetkőztem” ezeket. Mára már azt gondolom, hogy a legeslegőszintébb és legtisztább dolog a meztelenség.

Ugyanakkor azt is tudom, hogy mást jelent és más hatással van rám a képi ábrázolása, mint ha egy perfomatív munkában alkalmazom. Van bennem egy jó adag exhibicionizmus, de a meztelenség iránti elköteleződésem alapvetően nem a magamutogatás vágyából jön, hanem tényleg ennek a felszabadult állapotnak a megtapasztalásából, és tapasztalatokkal járó jótékony hatás kicsatornázásának vágyából.

A szabadság megélésének másik formája számomra a tánc: amikor táncolok, a külvilág elhalványodik, teljesen a testem tudok lenni, úgy élem meg a táncot, mint egy nyelvet, ami teljesen pontosan ki tudja fejezni, hogy hogy vagyok.

Izraelben a festészet mellett táncot is tanultál. Milyen alapokat szereztél ott? Hogy fejlesztetted ezt a „nyelvet”?

Igen, Izraelben van egy táncmódszer, úgy hívják, hogy gaga, ami egy szomatikus tánc, a testtudatra épít. Magyarországon még nem láttam ilyen kurzust, ahhoz hogy valaki oktató lehessen, ki kell menni, és ott kell lenni, tanulni évekig Ohad Naharin mellett, aki ennek a táncnak az “istene”. Ez egy nagyon érdekes mozgásforma, körülbelül egy éven keresztül jártam órákra heti két-három alkalommal.

Emellett másfél évig jártam egy mozgásszínházi társulatba is, ahol a tánc mellett megtanultam, hogyan mond el az ember egy történetet csak a testével, a mozgásával. De volt bohóckodás, és kontaktimprovizáció kurzus is, nagyon sokféle tanárral dolgoztunk. Volt három-négy előadásunk. Sajnos nem volt folytatása számomra társulati szinten, mert elmentem Afrikába, de ott azért folytattam egyénileg, tartottam például bohóckodás workshopokat.

Festeni is ezzel párhuzamosan tanultam, szóval mindent egyszerre, ami érdekelt. Nem volt bennem egy kép arról, hogy mi vagyok pontosan. Mostanra kezd kikristályosodni, értelmet nyerni, hogy miért is töltöttem így ezeket az éveket.

A képeiden a meztelen figurák jellemzően valamilyen női közösség tagjaiként jelennek meg, a természetben, egy biztonságosnak tűnő közegben. A workshopok alapvetően „részvétellel” kapcsolatos művészeti projektek, ahol közösség kiépítése, és a közösség megtartó ereje is segíthet, motiválhat. Rád milyen hatással van?

Az izraeli élmények előtt nagyon szorongtam attól, hogy sírjak más emberek előtt, és hogy megmutassam a sebezhetőségemet. Aztán a társulatban az egyik feladatunk végén durva zokogásban törtem ki mindenki előtt. Nekem ez annyira felszabadító élmény volt, hogy teljesen átrendeződött az, amit addig az emberi közösségekről, meg az emberek egymásra hatásáról gondoltam.

Ezt azóta is próbálom a saját projektjeimben is rekonstruálni, azt a gondolatot szem előtt tartva, hogy ahol van rajtad egy kis seb, ott tudsz legjobban megnyílni a külvilág felé, összekapcsolódni másokkal. Mint közösségi megélés foglalkoztat a rituálé témaköre. 2019-ben művészeti elvonulást szerveztem Egyiptomba, egy befogadó művészeti közösséget szerettem volna létrehozni. Pár nap alatt katartikus áttöréseket és kreatív flow-t éltek meg a résztvevők. Ez az inkluzivitás egy állandó elem a praxisomban.

Alapvetően ez indított el a művészeti pályán is. Izraelben sok szinten megéltem ezt, az emberek vendégszeretetétől kezdve a táncközösségig, amibe jártam. Nekem ott a festészetet is úgy oktatták, hogy az egy meditatív, rituális folyamat. Obszerváció alapján létrehozott festészetet tanultam, ami azon a filozófián alapszik, hogy megfigyeljük, ami előttünk van, anélkül, hogy megneveznénk, amit látunk.

Ennek során megtapasztaltam, hogy nem csak emberekkel lehet érezni ezt a flow-t, az egymásra hangolódást, hanem a környezetünkkel is. Az szerencsés eset, hogy alapvetően jól megy a szervezés része, szeretek struktúrákat felállítani, aztán be is tudom tartani, tarttatni azokat. A rendszeres meditációim is ilyenek, de azok a keretek is, amiket más emberek számára találok ki a közösségi projektekben. Ez nagyon kimerítő tud lenni, jól kiegészíti a festés, ami alapvetően egy magányos folyamat.

A Methana kiállításon megvalósult workshop egy olyan művészetközvetítő élmény volt, ahol be lehetett lépni abba a mindsetbe, amiben létrejöttek a DOXÁban látható munkák. Kortárs művészet esetében egy szerencsés helyzet, hogy az alkotóval szóba lehet állni, beszélgetni lehet, meg lehet érteni, mi a kiindulópontja, milyen mindannyiunkat érintő témákról akar beszélni a munkái által.

Ez visszakapcsolódhat ahhoz is, hogy amikor az ember valamifajta mentális betegséggel, állapottal bír, akkor a terápia során fontos, hogy pontosan meg tudja fogalmazni, és át is tudja adni azt, hogy miben van. Ezáltal az egyedüllét érzése is csökken, ha úgy érzi, hogy mások megértik a helyzetét. Az, hogy én ennyit foglalkozom a saját állapotommal mindenféleképpen elősegítette a kommunikációs képességemet.

És gondolom, hogy ez az, amit ezeken az alkalmakon bevetek, így próbálok átadni olyan tapasztalatokat, amik nekem is segítettek. Ezek lehetnek nagyon kis egyszerű dolgok, gyermekded tevékenységek is, amik felszínre hoznak komplexebb élményeket.

A hímzés is egy ilyen alkotói technika, amiben el lehet veszni, van meditatív ereje, ha kitartóan csinálja az ember, magával tud ragadni. Hogy került a képbe nálad?

Ebben nagymamám inspirált. Sokszor láttam hímezni, közben teljes flow-állapotba került. Az óriási kertjén minden nap végigment, locsolta a virágokat, én meg vele mentem. Nagyon szerette, voltak papagájai is, rengeteget gobelinezett és kötött, és mindig figyeltem, hogy ennyire el tud merülni ezekben. Nagyon tetszett.

Fantasztikus élmények kötnek a házához, a kertjéhez, nem professzionális hatások, inkább intimebb, személyes tapasztalatok. Mindenféle alkotás, amit létrehozok, valamilyen hasonló rituálénak az eredménye.

Érdekes, hogyha nem csak a végterméket tudjuk megmutatni, hanem azt is, ahogy az egész folyamat végbe megy. Megmutatni vagy megengedni másoknak, hogy megtapasztalják, hogyan készül valami, az kétfajta stratégia.

Nekem igazából most ez a fontos, hogy minél közelebb tudjam az embereket engedni. Az Instagramos jelenlétemet is motiválja ez, a megosztási vágy és a virtuális összekapcsolódás lehetősége. Azt nem tudom pontosan leírni, vagy elmondani még, hogy miért fontos ez, de tapasztalati szinten működik, és sok visszaigazolást kapok arról, hogy pozitív változást tud előidézni az emberekben. A saját élményem az, hogy csökkenti az egyedüllétből, az elszigeteltségből fakadó szorongást.

Interjú: Mucsi Emese a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ kurátora