Kemény Zsófi: „Hiába áldozza fel magát akárki, egy tapodtat sem moccan a hatalom”
Veled előfordult már, hogy mindennél jobban vágytál valamire, aztán amikor az megvalósult, rájöttél, hogy „bilibe lóg a kezed”? Kemény Zsófi Nyelni című kötete ezt a furcsa létállapotot állítja középpontba, de a Szexművészeti Egyetemre vágyó Vigh Teofil szemüvegén keresztül betekintést kaphatunk a Z generációs fiatalok identitáskeresésébe is. Zsófival a korosztály intimitásproblémáiról, generációs kiábrándultságról és a mikroközösségek felemelő erejéről beszélgettünk.
„Elszigetelődtünk egymástól. Mindannyian, megnyomorított gyerekek, próbáltunk normális felnőttekké válni, és elhinni a pszichológiának, hogy már mi vagyunk felelősek saját magunkért, de nem ment. A hatalomnak mindig igaza volt” – írja Kemény Zsófi új, Nyelni című regényében, és általa végre megértjük: a mindenkori hatalom és az épp felcseperedő generációk története szorosabban fonódik egymásba, mint ahogy azt a történelemkönyvek alapján gondolnánk.
A Nyelni a négy és feledik, önálló regényed. Közvetetten írsz az SZFE négy évvel ezelőtti modellváltásáról, miközben jócskán reflektálsz a jelen problémáira is, különösen, ami a Z generációt illeti. Mi volt a célod ezzel a regénnyel?
A célom mindig az, hogy minél pontosabban lekövessem az engem körülvevő valóságot, azt a kortárs közeget, amelyben élünk. Általában igyekszem szélesebb merítéssel dolgozni, nem csak egy szűk közösségről írni, de a Nyelni esetében ez most picit megdőlt: ahogy mondtad, főképp a Z generáció problémáiról szól a regény. Bár a korábbi könyvek kapcsán eddig mindig elutasítottam, ha generációs íróként hivatkoztak rám, most egy kicsit mégis azt érzem, igaz lett ez az állítás.
Miért szoktad elutasítani, ha generációs íróként hivatkoznak rád?
Úgy érzem, beskatulyáz ez a címke, mert valahogy túlspecifikálja azt a(z olvasó)közönséget, akihez szólni szeretnék. Ahogy sosem értettem, miért kellene például modernizálni régi, nagy klasszikusokat (miért ne érteném meg mai fejjel, amiről és ahogyan a nagy elődök írtak), úgy azt sem gondolom, hogy előre el kéne dönteni, ki „veheti kézbe” a könyveimet. Miért ne olvashatná el egy hetvenéves ember a Z-generációsnak kikiáltott könyvet? Az egyetemes emberi érzelmek nem sokat változtak, viszont pont az az érdekes, amennyit igen. Ezt szeretném közvetíteni.
Keczán Mariann nemcsak őrzi Szabó Magda emlékét, hanem a legendás írónő egy teljesen új oldalára is rátalált kézirataiban
Nemcsak a regény cselekményének, hanem önmagában a címnek is többletjelentése van. Számodra mit jelent az a szó, hogy nyelni?
Elsősorban a tehetetlenséget. Azt, hogy szinte bármennyire mocskot le tudunk nyelni, és nyelünk is folyamatosan. Dühöt, frusztrációt, megaláztatást, és hát a szónak tényleg van konkrét jelentése is, ami nemcsak a megrágott ételre vonatkozhat, hanem a szexben is használatos. Elég jó metaforának tűnt ahhoz, hogy az egész regény lényegét kifejezze.
Hogy érintett téged az SZFE négy évvel ezelőtti modellváltása?
Nem azt mondom, hogy hirtelen történt, hiszen az előtte lévő években folyamatosan felröppentek hírek arról, hogy ez bekövetkezhet. Aztán amikor tényleg megtörtént, akkor meg ott állsz, hogy akkor most tényleg vége van? Lezárult egy korszak? Én például szerettem volna tovább menni mesterképzésre, de így nem tudtam. Ez a váltás nemcsak az egyetemre és a hallgatókra hatott ki, hanem az egész színház- és filmművészetre Magyarországon.
A legszörnyűbb az volt, hogy hiába szólalt fel ellene ennyi ember, csináltunk valamit közösen, semmit nem ért. Ezt a tehetetlenséget éreztem, és akartam megjeleníteni a könyvben: hiába áldozza fel magát valaki (akárki), egy tapodtat nem moccan a hatalom. Nincs semmi ráhatásunk.
Ez volt a hidegzuhany.
Kanyarodjunk rá szexualitásra. A regény borítóját elnézve azt gondoltam, hogy ez a könyv kizárólag a szexről szól (a cselekmény nagy része pedig a fiktív Szexművészeti Egyetemen játszódik). Épp ezért meglepődtem, mennyire „lepuhítottad” a szexről szóló bekezdéseket. Mi volt ennek az oka?
Egyrészt, mert rendkívül szemérmes ember vagyok. Ha az embernek a családja az első olvasója, nehéz a dolga. Hogyan mutassam meg anyukámnak azt, hogy nekem milyen gondolataim vannak a fejemben, ráadásul ezeket még le is írom, és a világ elé tárom?
Másrészt nagyon nehéz a szexről írni: nagyon meg kell tanulni a módját annak, hogyan nem lesz nevetséges. Akkor jó, ha hatást kelt, de az olvasó nem kezd el gondolkodni azon, hogy ezt vajon miért így írta, azt miért úgy stb. Amikor magáról a szexművészeti kapcsolódásokról írtam, akkor direkt el is emeltem az aktusok leírását a realitás talajáról: ezzel is egy művészeti misztikusságot akartam adni ennek a fiktív művészeti iránynak. Hogy mindannyian megértsük: egy aktus igazából az érzelmekről szól. A főszereplőnek rá kell jönnie, hogy a szex nem arról szól, hogy akkor én hogy dugom be, hogy húzom ki, hanem arról, hogy mit érzek, és mit éreztetek közben.
Tartottál esetleg attól, hogy érzékenynek minősítik a könyved, esetleg lefóliázzák?
Beszéltünk erről a kiadóval, és arra jutottunk, hogy beleállunk. Ha tényleg köteleznék a kiadót, hogy lefóliázzák, az egy (egyébként végtelenül tragikus) kabaré lenne, ami épp arról szólna, mint maga a könyv.
Köteted főszereplője Vigh Teofil, Teó. Milyen érzés volt egy olyan férfi bőrébe bújnod, aki (alsó hangon) nem tisztel sem Istent, sem embert, de legfőképp a nőket nem?
Amikor elkezdtem írni, akkor magam sem számítottam rá, hogy ennyire durván sikerül elkapnom ezt a férfitípust. Ez a szereplő ugyanis gátlástalanul mindent megcsinál, ami csak eszébe jut, miközben a világ leggátlásosabb embere. Szeretne végre tartozni valahová, ahol elfogadják, de mivel kényszeresen őszinte és impulzív, mindenki kineveti és megutálja. Alapvetően sosem szeretné leégetni magát, csak az a vágya, hogy szeressék.
Azt hiszem, ezen a ponton eléggé tudok kapcsolódni hozzá személy szerint én is és sokan mások is, hiszen bármit megtennénk azért, hogy szeressenek minket, de közben mégis van egy önszabotáló hajlam bennünk, és ez a kettő együttkínzó diszkrepanciát okoz a személyiségünkben.
Teó karaktere azért volt izgalmas nekem, mert az életben ezt a figurát (remélhetőleg) messziről elkerülném. Tervező típusó író vagyok, vagyis általában jó előre ki szoktam találni, amit leírok, már kész karakterekkel és történettel szoktam egy-egy regénybe belevágni. Aztán persze írás közben rengeteget alakulnak a dolgok, de általában messze nem ennyit, mint ahogy ennél a könyvnél. Belemásztam egy ellenszenves figura fejébe, és beledobtam egy számomra ismerős közegbe, ahol szinte épp ellenkezőleg viselkedett, mint ahogy a valóságban én magam. Ezúttal szabadjára engedtem ezt az önszabotőr, elvadult, és rejtett elhanyagolásban felnőtt szerencsétlen lúzert, hogy tomboljon, ahogy szeretne! Kíváncsi voltam, hogy mi történik. Jelentem: ő sem érezte benne sokkal jobban magát, mint én.
Teó szemüvegén keresztül a Z generáció intimitásproblémáit vázolod fel: a főhős nehezen ismeri fel, ha érez valamit valaki iránt, ha pedig mégis, nehezen tudja nevén nevezni a dolgot. Valóban ennyire nehéz a Z generációs fiataloknak a kapcsolódás másokhoz?
A Z generációs fiatalok duplán kapják az áldást. Ez a korosztály már nem az ártalmatlan, meztelen nős magazinokon nőtt fel, hanem konkrétan a bántalmazó, férfiközpontú, erőszakos filmeken. A pornó pedig kockáról kockára szétroncsolja a szexualitáshoz való viszonyukat.
Közben meg érzelmileg ott van az állandó megfelelni akarás, a rettegés az el nem fogadástól, a nevetségessé válástól, a helyettesíthetőségtől, a ghostingolástól. Azt látom, hogy a generációm nehezen tud megelégedni azzal, akire és amire rátalált: az van a fejünkben, hogy mindig jöhet valami/valaki, aki jobb, szebb, okosabb. Folyamatosan felmerül a kérdés, hogy biztos, hogy ez a max?
Ha megveszem az új Iphone 14 Pro-t, jövőre meg lecserélem az Iphone 15 Pro-ra, akkor miért ne csinálnám ugyanezt az emberi kapcsolataimmal is? Ez nemcsak a párkapcsolatokra, hanem a barátságokra is érvényes! Mindenki sokkal helyettesíthetőbb,
mint korábban valaha. Ezt nagyon ijesztőnek találom! Erről szól a könyv, hogy ezzel kéne valamit kezdeni. Hogy megértsük: a szerelemmel, az emberi kapcsolatokkal tudjuk csak megváltani ezt a kiüresedett korszakot.
Ennek ellenére mégis bennük van az a mélyről fakadó vágy, hogy tartozzanak valahova. Például egy közösséghez, amit nem ismernek, csak azt gondolják róla, hogy oda valók. Előfordult már veled, hogy azt gondoltad, neked valahol ott a helyed, és amikor megvalósult a vágyad, rájöttél, hogy „bilibe lóg a kezed”?
Nemcsak az SZFE egyetemfoglalása, hanem az azt megelőző három év is rendkívül meghatározó volt számomra. Bekerültem egy olyan közegbe, amiről erőteljes prekoncepcióim voltak, de nem egészen azt kaptam, amire számítottam. Borzasztó ambivalens élmény volt az egész: ezt is szerettem volna becsatornázni a könyvbe. Hogy létezik egy olyan, vágyott hely (ami egyébként óriási presztízzsel bír), amellyel kapcsolatban emberek arra húzzák fel az életüket, hogy bekerüljenek, és aztán amikor ott vannak, körülnézve rájönnek, hogy ezt nem egészen így képzelték el.
Ami a saját megélésem illeti: nyilván először azon gondolkodtam, mit rontottam el. Mit csinálok rosszul? Egyáltalán elég tehetséges vagyok? Vagy csak türelmetlen? Vagy túl extravagánsan újító? Vagy épp ellenkezőleg: lejárt értékeket képviselek? Egyáltalán mit jelent nekem ez az egész? Kint vagyok, vagy bent?
Aztán átgondoltam a dolgot, és arra jutottam, lehet, hogy az embernek nem vágynia kell egy olyan közösségre, amely hajlandó befogadni, hanem inkább maga köré kell gyűjtenie azokat az embereket, akikkel ő maga tud kezdeni valamit. Ha ezt rávetítjük a művészetre, úgy gondolom, hogy akár filmet- akár színházat csinálni ma csak jól működő, baráti alapokon nyugvó, kis társulati mikroközösségekben lehet, olyan emberekkel, akik ugyanazért a célért küzdenek.
Erre törekedsz most? Közzöségteremtésre magad körül?
Igen, azt hiszem, hogy lassan letisztul a kép abban a tekintetben, hogy mit szeretnék, már ami a munkaügyeket és az alkotói közeget illeti.
Milyen visszajelzéseket kaptál eddig az olvasóktól? Mennyire tudnak azonosulni Teóval?
Többektől visszajött már, hogy ultra seggfej figurát sikerült megalkotnom, ugyanakkor szinte egyöntetűen azt mondják, hogy a végére szinte megszerették. És szerencsére sokan írták, mondták, hogy olvasás közben rengeteget nevettek. Kritika egyelőre még nem jelent meg (hiszen csak most jött ki a könyv), de azért remélem, előbb-utóbb valaki elhordja majd mindennek. (Nevet.)