Kemény Lili: A Nem, nem könnyű olvasmány
Könnyű is és nem is egy olyan családban művészvénával felnőni, ahol a szülők ismert tollforgatók, és a húg is egyre jobban ír. De mi a helyzet a negyedik családtaggal, Kemény Lilivel?
A Nem című könyvében Lili meghökkentő őszinteséggel beszél a felcseperedéséről, tanulóéveiről, amely időszak talán csak most, harmincévesen zárul, pont e sok szempontból formabontó, a hazai irodalmi körökben nagy port felvert kötetnek köszönhetően.
Sokfélét csináltál már eddig is: verseket és dalszövegeket írtál, az előbbiekből folyóiratokban publikáltál és versesköteted is jött a Magvetőtől, az utóbbiakat megzenésítettétek a húgoddal, Zsófival, és a Kisszínes duóval előadtátok. Tíz éve, a 2000 című folyóirat huszönötödik születésnapja alkalmából én is élőben hallgathattam a zenekarotokat. Filmrendezői szakon tanultál, írtál forgatókönyvet, rendeztél kisjátékfilmet, színházi dramaturgként is dolgoztál, tanítottál az SZFE-n. Mi késztetett arra, hogy mindezt megfejeld egy saját prózakötettel?
Gondolj vissza a gyerekkorodra – a magától értetődő tevékenység és a szégyen idejére. Az ember tesz-vesz, mindig kitalál valamit, amihez csak nyúl, hasznos eszközzé válik a kezében. És közben tudja és szégyelli, mennyi mindenre nem képes még, mert nem felnőtt. A csodagyerek speciális eset: neki kicsi korától azt mondják, amit csinál, az akár felnőtt, akár nem, jó így. Mi több, zseniális.
Az ilyen gyerek is gyerek, csak egészségtelenül erős a szégyene és a dühe azzal kapcsolatban, amit nem tud megcsinálni. Hozzáteszem, ez már nagyon régi sztori, rettentő sok átalakuláson estem át, tehát mostanra az egészből csak annyi maradt, hogy még mindig gondom van a beilleszkedéssel. De ezzel azért együtt tudok élni, sőt. Ami biztos, hogy a gyerekkori tevés-vevésemet kirakatba tették – tettük: én is aktívan hozzájárultam –, ezért kicsit több mint tíz évre elbújtam tanulni, tapasztalni, pusztítani.
Amit most csinálok, az már érvényes munka. Nagy szakadás van a korábbi dolgok és a Nem között. A Nem nem megfejelni akarja a többit, hanem új kezdet más síkon.
Műfaját tekintve hová sorolnád a Nemet?
Legyen mondjuk esszéregény. Esettanulmány, korrajz. Kórkép. Kritika. Kiáltvány. Legyen performansz, de aztán ülepedjen le a performatív pezsgés, és maradjon egyszerűen irodalom. Azt látom, a közvetlensége és az átjárhatósága – tehát hogy sok különböző területet kapcsol össze, és igyekszik ott játszódni, ahol az élet, nem hoz létre stilizált világot, vagy legalábbis azt játssza, hogy nem. Sokakat vonz hozzá. Van, akit azért, hogy szeresse, van, akit azért, hogy gyűlölje. Az ilyesmi a kultkönyvek sajátja.
„Rengeteg elfojtást, ki nem beszélt érzést hordozok, amiket a darabjaimon keresztül próbálok kiadni magamból” – Interjú Feledi Jánossal
A könyvem nem könnyű olvasmány, és igyekeztem mindig tovább kérdezni, messzebb menni, ellehetetleníteni a befejezett értelmezéseket, és merem remélni, hogy a projektem velejéig avantgárd. Bevallom, az volna számomra a leghízelgőbb fogadtatás, ha avantgárd kultkönyvként kanonizálódna a Nem. A jól megcsinált, könnyen klasszicizálódó középkategóriákat hagyjuk. Legyen egyszerre popfenomén és radikálisan öncélú, kísérletező próza.
Az olvasónak rögtön feltűnik, hogy életrajzi ihletésű regényt tart a kezében. Ilyen esetben a „helyes” befogadás, ha szigorúan megkülönböztetjük az írói szöveget beszélőjétől: ha tisztán fikciónak olvasunk egy regényt, annak ellenére, ha kvázi mindent elkövet, hogy referenciálisan olvassuk. A legtöbbször azt a kérdést már nem tudjuk feltenni a szerzőnek, de most abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy megkérdezhetem: miféle olvasást ajánlasz?
Olvasd nyugodtan referenciálisan. Akkor is fikció marad: minden írás az. Szerintem a valóságos szereplők ismeretével nem mész többre, mintha regényként olvasod, de semmit nem vesztesz, ha eközben tudod, hogy ezek hús-vér valakik is, nem csak papíron léteznek.
Édesapád, Kemény István költő, „apám” néven szerepel, édesanyád, Szirmay Ágnes szintén ír, de inkább csak a háttérben (például egy kereskedelmi csatornán futott napi sorozat forgatókönyvei fűződnek hozzá – a szerk.), őt az első oldalakon „anyámként” emlegeted, aztán már Ági. Hogy fogadta, hogy ő különösen pőrére van vetkőztetve a regényben? A felé való nyersességed olykor mélyre megy, ugyanakkor az is lehet, hogy fordítva kell értelmezni a leírtakat: a rossz például jó – és így Ági felé is főhajtás inkább a rá fókuszálás.
Ági kecses könnyedséggel vette az akadályt. És örülök, hogy a főhajtás kifejezést használod, mert én is a tisztelet jelének tartom. Feltételezem a másik emberről, hogy erős személyiség, aki ezt is bírja. Szerintem aki a könyvem alapján meg akarná büntetni az anyámat, nem olvasta figyelmesen a regényt, de ez is benne van a pakliban. Az elbeszélő sokféleképpen viszonyul az anyjához meg a neveltetéséhez a történet során, és egy idő után nem sokat foglalkozik velük, aminek szintén beszédesnek kell lennie. A sokat emlegetett „leválás”, ugye.
A történetben hangsúlyosak Lili szerelmei is; két fiúval, Balázzsal és Mikessel alkot a lány egy szerelmi háromszöget. Van tanulsága az ifjonti hármasnak – ahogyan az életben is lenni szokott végül, ha éretlen fejjel ugrunk bele egy komplikált szerelembe?
Van. Bele kell ugrani. Komolyan. Totálisan. Nem moralizálni, nem latolgatni, nem félteni magad a tapasztalatoktól. Olyan, hogy szerelmi háromszög nincsen, vagyis nem előre adott kategória, és nincs előre megírva a vége. Különböző emberek vannak, akik már önmagukban is sokaságok. Érzések vannak, destruktívak is. Ha két ember szerelembe esik, megváltoztatják egymást és sérüléseket okoznak egymásnak. Aki ezt kerüli, elzárja magát.
Hogy csapódik le benned a hirtelen jött érdeklődés? Számos alkalommal írod a regényben, hogy a világ téged „káprázatosnak” talál. Netán e szóhasználat a hamisra, a megtévesztésre figyelmeztet?
Igen. Ezt a szót senki nem használja a közegben, ahonnan jövök, valójában azt mondják: zseni, tehetség. Amikor a regényben azt a gúnynevet adtam a gyerekkori önmagamnak, hogy káprázatos, nagy K-val, olyan jelzőre akartam lecserélni ezt a folyton hajtogatott zsenit, tehetségest, ami egyből kihozza a helyzet műviségét. És igen, ezt a délibábos ambivalenciát is, amit kiemeltél.
A káprázatosság alapvetően külső meghatározottságot jelent.
Tudod, akire rámondod, hogy tehetséges, azt rögtön dominálod. Értékelni a másikat, megállapítani, hogy ő ilyen vagy amolyan, akkor is hierarchiát hoz létre az ítélethozó és az ítélet tárgya között, ha csakis elismerő jelzőket osztogatsz, és őszinte jóindulattal teszed.
Egy interjúban arra a kérdésre, hogy mely írók hatottak a Nemre, azt mondtad, hogy a jelenetezésre Roberto Bolańo, a szövegfelületre Szvoren Edina, a szerkezetre Freud.
Bolańo írásmódja azt kéri, a leghétköznapibb jelenet leírásában is figyelj a visszatérő motívumokra, rímekre, kövesd a kísérteties logikájukat. Szvoren Edina a Mészöly Miklós-i hagyomány továbbélése a kortárs magyar irodalomban. Sigmund Freud pedig a valaha élt legnagyobb bölcs (Shakespeare és Marx rúgnak még labdába), kétkedő felfedező, akit száz éve divat utálni. Tőle vettem a technikát ahhoz, hogy misztikus tartalmakat tárjak föl a hétköznapi életben, anélkül, hogy bármiféle okkultizmusba bonyolódnék
Smink és haj: Nyírő Fruzsina
1. Atléta C&A
Ing MANGO
Nadrág COS
Papucs ZARA
2. Atléta C&A
Farmer COS