Tarnóczi Jakab, a rendező, aki szereti, ha a nézői fegyelmezetlenek
Tarnóczi Jakab a Katona József Színház Junior Prima-díjas rendezője. Alkotói stílusa nem csak a Katonába, hanem az egész hazai színházi életbe új színt hozott, előadásainak újszerű látásmódja pedig a már Netflixen nevelkedett középiskolásokat is a színházba csalja.
Az utóbbi évad egyik legnagyobb közönségsikerének a Jakab által rendezett Extázis bizonyult. A huszonéves korosztály szorongásaira épülő előadást októberben egy új, saját darab bemutatója, a Radical Relax követi. A fiatal rendezővel az előadások mellett arról is beszélgettünk, hogy szerinte miért van szüksége a nézőknek arra, hogy néha fegyelmezetlenek lehessenek.
Mit szabad tudni a Radical Relaxról?
Egy fiktív elvonulóhelyen játszódik. Ez az első olyan darab, amit egyedül írok. Eddig vagy az alkotótársakkal közösen adaptáltunk valamit, vagy improvizáltunk a színészekkel, és az alapján írtam. Mindig több mankó volt. Most négy hónapja ülök egy laptoppal különböző városok különböző kávézóiban.
Csak te és egy laptop. A te attitűdöddel mennyire megy ez a fajta lecsendesedés? Kicsit összecseng azzal, amit a színlapon írsz: „Kapcsold ki a telefonod, és tedd félre! Csendesedj el! Csak akkor beszélj, ha feltétlenül szükséges!”
Ez most nekem terápiás. Eddig feladatnak éreztem, hogy írok. Feladatnak éreztem, hogy adaptálni kell valamit, meg kell oldani helyzeteket. Az írás nem volt szerves része az életemnek. Két éve viszont írogatok, naplószerűen is, de rendszer és tét nélkül. Ez egy kikapcsolós dolog lett nekem, a Radical Relax pedig az első olyan írás, aminek lesz valamiféle látható eredménye. Jó érzéssel ülök kávézókban, jó érzéssel írok, nem érzem azt, hogy épp egy feladatot teljesítek.
Nem rajongok a nagy zenei fesztiválokért – egyedül vagyok ezzel?
Készen van a példány?
Elég gyors voltam, két hónap írás után már készen állt egy értelmezhető, kerek verzió, látszódott, hogy mi is ez pontosan. Akkor küldtem el az alkotótársaknak is. Aztán két-három hetente kaptak egy új verziót, attól függően, hogy mire jutottak a megbeszéléseink.
Nagyon izgalmas, hogy van egy olyan igazgatód, aki kiír úgy egy évadot, hogy csak egy szinopszist látott tőled. Ez hatalmas bizalom, miközben számodra ez akár félelmetes lehet. Van egy határidő, és nagy a felelősség.
Picit igen, de valamiért most mégis nagyon kevés rajtam a stressz. Talán azért, mert a csapattal közösen már több előadást csináltunk a nulláról. Már van elég élményem.
Ez általában egy szorongató helyzet.
Mit szólnak majd a nézők, vagy mit szólnak egyáltalán maguk a színészek, ha lerakod eléjük az anyagot, amin dolgoztál. Minden ilyen alkotófolyamat után sikerült a tanulságot a következőbe beleforgatni.
A színészekre írtad meg a figurákat?
Igen. Tavasszal el kellett dönteni a szereposztást, és közben már el is kezdtem az írást. Bányai Kelemen Barna, Béres Bence, Mentes Júlia, Pásztor Dániel, Rezes Judit, Rujder Vivien és Vajdai Vili a szereplők.
A témához, az elcsendesedéshez hogyan jutottál el a korábbi „őrjöngő” Extázisból?
Az Extázis is így indult. Annak az előadásnak az előkészítésénél arról beszélgettünk, hogy hozzunk létre a történetben egy baráti társaságot, adjon ki az egész egy képet a közös és egyéni szorongásainkról. Ezek a régi ismerősök, illetve az új emberek a társaságban vonuljanak el valahova, egy vidéki, természetközeli történet járt a fejünkben. Az egyik megbeszélésről a másikra viszont nyilvánvalóvá vált, hogy az Extázisnak egy budapesti történetnek kell lennie.
Tehát már tavaly is izgatott minket az elcsendesedés. Megküzdési technikákról beszélgettünk, ehhez a természetbe vonulás, mindenféle módszerek, filozófiák, vallások, jóga, tai chi elérhetők, mindenbe kapaszkodunk. Sokkal aktívabban jelen van ez, mint pár évtizede. Kortárs jelenségnek érzem ezen módszerek fejlesztését, mindegyik arról szól, hogyan tudsz jobban élni, hogyan tudsz kibírni. Akkor elvetettük ezt, de most újra előjött. Ebből született a Radical Relax.
A social médiában is ezt látjuk nap mint nap. Valamelyik ismerősünk biztosan épp megvilágosodik, kipróbál valamit, és megváltozik az élete.
Szépirodalmat sem nagyon olvasnak az emberek. Azt érzékelem, hogy a könyvkereskedelem nagyrészt az önsegítő módszerek könyveiről szól. Ezek arról beszélnek, hogyan éljél. A kortárs irodalomban is jobban pörögnek az önéletrajzi ihletésű könyvek, a fikció mintha kevésbé lenne népszerű.
Mit olvasol most?
Most is, mint általában, egyszerre öt-hat könyvet, és nem mindig fejezem be őket. Most épp Knausgard, Pelevin, Thomas Mann, Miranda July, Biró Zsombor Aurél.
Az Extázis alkotófolyamata benned oldott fel bármi szorongást, vagy változtatta meg perspektívádat?
Nem mentem még ennek a mélyére, de valószínű, hogy igen. Jobban vagyok, mióta megcsináltuk ezt az előadást. De nem tudom, hogy ez szorosan összefügg-e, nagyon sok minden történt velem a bemutató után.
Az Extázis érdekessége, hogy előadás előtt, után, valamint a szünetekben felmehetnek a nézők a színpadra. Mozognak, reagálnak, videóznak. Ha beülsz megnézni egy-egy este, mennyi újat ad neked ez a helyzet?
Február elejéről április közepéig nem voltam az országban. Ebben az időszakban ment sokszor, ekkor kezdett el igazán terjedni a híre. Döbbenetes, extatikus élménynek bizonyult visszajönni és újra látni. Meglepett, hogy hova fejlődött: többen mentek fel, lehetett érzékelni, hogy sokan nem először látják, a házi bulihoz öltöznek, a táncos rész alatt szinte már el sem lehetett férni a színpadon.
Rengeteg fiatal jött, a nálam is fiatalabb generáció. Fura egyébként, hogy a 25 és 30 közöttieknek, akikről maga az előadás szól, valahogy nem talál be a téma. 25 alatt és 30 felett sokkal jobban szeretik.
Amíg kint dolgoztál Németországban, azért valamennyire érzékelted, hogy gyakorlatilag az évad egyik – csúnya szóval – sláger előadása lett a rendezésed?
A szokásosnál többen posztoltak, attól, hogy felmehetnek a nézők, lett egy erős közösségi média jelenléte az előadásnak. Ez nem egy marketingfogás a részünkről, de azt évek óta érezzük, hogy szükség van a színházban az ilyen jellegű szabadságra és közvetlenségre, sőt fegyelmezetlenségre a nézők részéről. Hogy azt érezhessék – legalább egy picit –, hogy egy eszméletlen jó helyen vannak, táncolhatnak a színpadon, levideózhatják, hogy mi történik.
Erre egyszerűen azért van igény, mert alapvetően rosszul érzik magukat az emberek.
Németországba milyen volt a megérkezés?
Ott azt éreztem furának, hogy nem ismerem a közeget, a közönség érzéseit, nem tudtam, miről kellene beszélni. Egy formalista, nagyon kísérleti előadást csináltam Aachenben, ami az itthoni előadásaimhoz képest nagyon nem közönségbarát. Mindezt azzal a hamis feltevéssel, hogy a német közönség annyi mindent látott már. De ezt ott is városa és színháza válogatja.
Azt hiszem, hogy összességében mindenhol szüksége van az embereknek arra, hogy bevonva érezzék magukat, hogy ne egy intellektuális távolságra legyenek a produkciótól. Tanulságosnak bizonyult, hogy nem sikerült eléggé kapcsolatot teremteni a közönséggel.
És a társulattal?
Velük nagyon. A próbafolyamat és az egész kintlét nagy élmény volt, de nem éreztem a tétjét és a felelősséget. Itthon érzem, hogy mi az, ami fontos és hiánypótló lehet.
A Radical Relax színlapja alapján megint bevonjátok majd a nézőket. Már most tudod, hogy miként és mennyire?
Sokat beszélünk erről. Bár az Extázisban nagyon gördülékenynek és könnyűnek tűnik ennek a mechanizmusa, de ez alapvetően nagyon kellemetlen is lehet. Ebben sok a tervezés.
Van dress code? Amit olvastam, az alapján akár kényelmes jógaszettben is mehetnénk.
Jó lenne. Végignézünk egy történetet a nézőtérről, az este második része pedig egy nagy koncert, amit a színészek adnak. Hunyadi Máté és Bencsik Levente, a zeneszerzők is élőben zenélnek majd. Ekkor lehet felmenni a színpadra.
Érdekesek a szabályok. A színház szabályai. Hogy Londonban például egy pohár borral is nézhetsz előadást, ami itthon felérne egy szentségtöréssel.
Én nagyon szeretem, ha lehet inni a színházban, hiányolom itthonról. Nyilván vannak határai. Tizenévesen, az első londoni színházélményemen egy csávó egy komplett műanyagdobozos sushi tállal ült be a helyére, ez is egy véglet. Legutóbb New Yorkban minden előadást egy pohár borral néztem végig. Ez a fajta lazaság hiányzik.
Mennyire más színházat csinálsz most, mint amit néhány éve, pályád legelején gondoltál, hogy a te utad lesz?
Nem gondoltam, hogy ennyire szerzői lesz, amit csinálok majd. Amikor már komolyan gondoltam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, azt hittem, klasszikusabb lesz a színházam. Megírt drámák újraértelmezése. De ezt nagyon durván elkezdtem unni.
Érdekel ugyan a Hamlet, de nem látom értelmét annak, hogy megcsináljam a saját verziómat. Persze ez évről évre változik. Ahhoz a színházhoz viszont nagyon hasonlít ez a mostani, mint ahogy gyerekkoromban, ösztönösen színházat csináltunk a barátaimmal. Mi írtuk, mi találtuk ki nulláról.
Hét-nyolc évesen is az érdekelt, hogy amit érzékelek a világból, azt hogyan tudom becsatornázni abba, hogy csinálunk egy előadást.
Valahogy ez körbeér. A film is nagyon érdekel, és a filmes gondolkodás is megjelenik abban, ahogy a színházról gondolkodom.
A filmekben már ott a mesterséges intelligencia. A színházat veszélyezteti?
Nem hiszem.
Kísérleteztél már vele?
Most nem akartam darabot írni, könyvadaptációkban gondolkodtam. Megadtam a Chat GPT-nek színészeket, akikkel szeretnék dolgozni, illetve történetmotívumokat, és olyan könyvekhez is elvezetett, amikről előtte még nem hallottam. De másra nem tudom használni. Inkább szórakoztat, ijesztőnek egyáltalán nem találom. Jelenetírás szinten csak klisékkel operál.
Aki a social médiában követ téged, az csak a szakmai életedet látja, vagy olyan pillanatokat, műalkotásokat, városrészleteket, amik inspirálnak téged a nagyvilágból. Mintha az egész életed az alkotásról szólna. Valóban az a helyzet? Van, ami ezen túl kikapcsol?
Ez egy dilemma is. Hogy mennyire tudom azt mondani, hogy ez a munkám. Ezek a dolgok – hogy hova utazom, mit látok, mit tapasztalok, milyen emberekkel találkozom – folyamatosan összeérnek és hatnak egymásra.
Ahogyan ez kijön belőlem, annak a formája most a színház.
A folyamatos alkotás nélkül nincs... Olvasok?! De ez is a színházhoz vezet. Nem tudom... Úszom a tengerben. Az jó. Az nagyon jó. Na meg a tánc!