Karafiáth Orsolya: „Engem nem lát összeomolva senki. Csak én tudom.”

Anna a robbanás előtti beszélgetésre gondolt a robbanás után, a padlón összegömbölyödve. Mintha egy másik világban történt volna az egész. Elmúlt megint dél, most keltem ki az ágyból, mégis hulla vagyok. Gyakorlatilag megint nem aludtam semmit, megvannak a fejemben a percek, amiket végigszámoltam, sírt Livi, a barátnője a telefonban.

Pedig Anna, úgy csináltam mindent, ahogy az agykontroll tanfolyamon tanultuk. Azaz elképzeltem egy nagy fekete táblát, amire fehér krétával írom a számot vissza száztól, és mindegyik után letörlöm az aktuálisat, azt sóhajtva: mélyebbre. Aztán már ezertől indultam. Majd kipróbáltam azokat a gyakorlatokat is, amivel elvileg szabályozni lehet az elmét.

De hiába, úgy tűnik, az elmém szabályozhatatlan. Azért irtó szerencsénk, hogy nincs kötött munkaidőnk. De én meg odáig jutottam, felelte Anna, hogy már kifejezetten játszadozom a szorongással. Visszahozom, vizsgálom, próbálok kétfelé gondolkodni. Egyfelől ott a mantra, hogy a jobb lábam teljesen ellazul, másfelől pedig ott a testetlen szorongatás.

Érdekes, folytatta, először arra tippeltem, kiüti, semlegesíti egymást a kettő, de nem. Erősebb a rossz, simán elsöpri az önnyugtató gondolatokat. Aztán mintha fájdalmakat éreznék, talán beteg vagyok? Livi szerint a betegség sem kizárt, de inkább az örökös stressz lehet az ok. A menopauzát még kizárták, mert ez az egyetlen tünete van mindkettőjüknek, ez a gyilkos nemalvás. A hogy aludtál helyett már inkább azt kérdezik egymástól, mondd, te a múlt éjjel hogyan nem aludtál?

De rajtad, Anna, legalább nem látszik semmi, sóhajtott Livi, beletolva a kamerát a szeme alatti karikákba. Látom a fotóidat, ragyogsz, nevetsz, mindig mindenhol jelen vagy. Ja persze, sóhajtott Anna. A terapeutám szerint ami velem történik, azzal illusztrálni lehetne, mi is az a mosolygó depresszió. Én vagyok a magasan funkcionáló depressziós. Engem nem lát összeomolva senki. Csak én tudom.

Én vagyok az, aki ha hazaért és magára zárta az ajtót, borul minden. De sokszor nem bírom, el kell menekülnöm, haza kell szaladnom. Néha már-már attól félek, hogy a nagy önuralmamban elvesztem a józan eszem. Gyakran azt sem tudom, mi történik körülöttem, annyira leköt, hogy belülre figyeljek, a belső fegyelmem fenntartására. Revütánc ez a szakadék legszélén. Aztán jönne az alvás, aminek fel kellene töltenie. De nem tölt. Még mélyebbre húz. És tudom, hogy nem ért meg senki. És azt érzem, legszívesebben nem is lennék.

Félre ne érts, Livi, nem meghalni akarok. Olvastam most egy könyvet, Meg Mason írta, Bánat és öröm a címe. Abban volt hogy „a normális emberek azt mondják, el sem tudják képzelni, hogyan érezhetnék magukat annyira rosszul, hogy tényleg meg akarjanak halni. Meg sem próbálom elmagyarázni nekik, hogy nem arról van szó hogy az ember meg akar halni. Hanem arról, hogy nem is kellene életben lennie, hogy olyan fáradságot érez, hogy szétporladnak a csontjai, olyan fáradtságot, ami tele van rettegéssel.”

Szóval nálam valami ilyesmi van. Mióta egyedül élek, úgy érzem, hiába minden. Minden felesleges, nem akarom tovább csinálni. De ne ijedj meg, tette hozzá gyorsan, nincsenek szuicid gondolataim. Csak ezek az érzések vannak.

Ezek is érzések, de mintha minden megfordult volna, hadarta Livinek, miután végre fel tudta tölteni a telefonját. A házban ugyanis egy teljes napig nem volt sem víz, sem áram, csak a durva füstszag és a vizsgálatok, a sírás és a gyász. Anna szomszédjának a lakása robbant fel ugyanis, egy banális baleset miatt, ketten meg is haltak.

Csoda, hogy Anna lakása és Anna megmenekült, mondták a tűzoltók. Csoda, suttogta Anna. És mi csodálatos meg? Ez a nyers és tiszta életöröm. Ez a ki tudja, honnan támadt kedv. A napsütés bámulása. Hogy szerettük idézni annak idején Rilkét, felelte Livi. Amikor még az üres kőszemgödörben, az Apolló-torzóban megtaláltuk az igét, hogy “Változtasd meg életed!” De amúgy meg, hogy lehet, hogy nem ébredtél fel a robbanásra, kérdezte még.

Engem még az énekesmadarak is meggyilkolnak. Talán az elmúlt hetek rengeteg szorongása ütött ki, vonta meg a vállát Anna. Vagy azt hittem, normálisak az ilyen élethű rémálmok. Hát, nem tudom, lehet-e viccelődni, de az azért tényleg világos lett, hogy délelőtt téged kirobbantani sem lehet az ágyból. Anna nevetett, de azért hozzátette: Livi, meg kell tanuljuk újra szeretni az életünket. Lehet, egyedül vagyunk, lehet nem a legjobb éppen a munkánk. De ez az egy van az életünkből.

Ne fekete táblát képzeljünk elalvás előtt, hanem magát a színeket. Rá kell kényszeríteni magunkat. Életbevágó. Most már a zsigereimben tudom.